Valaki imádkozik értem. Valaki épp egy apró, gyöngy imába foglalja a nevem. Nem tudom hol, talán a szomszéd utcában, talán Debrecenben, talán egy lakatlan szigeten. Nem tudom ki az, de hallom a csilingelő hangját és hallom miért térdel, mit kívánna nekem. Én meg csak bambán mosolygok. Ülök a ebben a tirpák csendben, a szeptemberi szél sustorog a nádasban és hallgatok. Kukán, némán fülelem, hogy éppen értem mondanak imát. Jól esik. Miért ne esne jól? Valakinek talán fontos a lelkem? Aztán, amikor ahhoz a részhez ér, hogy Mennyei király vigasztaló, igazságnak lelke, vele együtt mondom, persze halkan, nehogy összezavarjam… Mire odaérek, hogy „a mi lelkünket”, akkor már tudom, hogy valaki imádkozik érted is, valaki gyöngy imába foglalja a Te neved és a „mi”-nél, Téged és magát látja kézen fogva… 

„Apró dolgok ezek…” – gondolta magában. „Nem fogják a világot megrengetni.” Egy éves lett a benne dédelgetett növény. Ez már nem az az apró kis félteni való kis élet. Hanem valami olyan virágzó teljesség, ami még a szomorkás színeiben is pompázatos.

„Apró dolgok ezek…” – egy újabb megélt hajnal, egy újabb hűvös szellő és az élettel kötött titkos frigy. Arra gondolt, amikor az autópályán iszonyú viharba szaladt bele. Szakadt a jég, ömlött az eső és látni sem lehetett. Élet és halál úgy folyt egybe, mint a nagy, tomboló vizek. Aztán vége lett a viharnak is. A felhők hátramaradtak, ismét sütni kezdett a Nap.

„Ezek a viharok edzik az embert. És leginkább az mutatja meg ki vagy, kivé lettél, hogyan viselkedsz a viharok idején. Hogy átadod magad a viharnak, a félelemnek vagy egy fölényes mosollyal nyugtázod, ennek is vége lesz. És az is bolond, balga, aki a viharokat jegyezve igyekszik a világról képet alkotni. Aki azt hiszi egy viharból le lehet szűrni, ki milyen ember. Istenem, istenem. A szív fordítóprogramját, hát ki találja már fel..."

Ahogy a kezében egy pohár vízzel a hajnalt nézte, tudta, hogy beérett a gondolat, kész lett a szív. Nem volt már benne elvárás, nem volt már benne nagy álom. Csak egy mákszemnyi remény…

„Imádkozzunk. Az idő eltelik ima nélkül is, csak éppen üressé válik nélküle…” - Keresztet vetett és kávét főzött, két személyre. Csészét is kettőt tett az asztalra, de csak az egyik pohárba töltött…  

(1.) A harang szerelmes volt az orgonába. Sose látta, csak hallotta. Amikor az orgonista játszani kezdett rajta, akkor a "főkolompos" mindig hangosabban, tisztábban hívogatta az élőket, kísérte utolsó útjukra a halottakat és bátrabban törte meg a villámokat. Volt, hogy egyszerre szólaltak meg. A harang akkor azt gondolta, hogy most átöleli az orgonát és szerelmesen egymás fülébe búgnak...      

(2.)  - Mikor kezdik szétszedni? – kérdezte párás szemmel a páter a munkást.

- Egy fertályórán belül jönnek a cimborák és rögvest nekiállnak! – felelte a sasorrú, fekete szemű és úgy szívott a cigarettájába, mintha az élete múlna rajta.

- Csak akkor kezdhetik meg, ha hozzák a szerződést is… – mondta a kisprépost, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkeményítve magát. – Papíros nélkül nem vihetik! - tette hozzá már-már hetykén és sarkon fordult. A munkás egy hegyeset köpött utána. Még egyet slukkot szívott a szinte körmére égett bagóból, majd a földre pöckölte a körmére égett maradékot és kíméletlenül eltaposta.

(3.) - Ha nincs papíros, nem lehet szétszedni! – állta el a bejárati ajtót a páter. A munkások, most már öten jöttek, szerszámokkal felszerelkezve, farkasszemet néztek vele. Ha nem lenne isten szolgálja, már rég felpofozták volna. Így is viszketett a tenyerük és egyfolytában köpködtek. Mintha az indulatot csak a szájukon keresztül lennének képesek levezetni.

- Páter! Álljon félre – mondta a sasorrú. – A mi időnk drága! Mondtam már, hogy hozzák azt az istenverte papírost! – miközben beszélt egyre jobban felszívta magát és egyre vörösebb lett a feje.

- Kivárjuk! A száját meg mossa ki! Tíz Miatyánk, meg 10 Üdvözlégy jár a káromkodásért! – tette hozzá a kisprépost, akinek a Jósisten most csudálatos bátorságot és hetykeséget ajándékozott. Egy cseppet sem félt. Sem az izzó tekintetektől, sem a szerszámokat egyre izgatottabban markoló kérges tenyerektől, sokat próbált öklöktől. Talán vagy másfél óra is eltelt, míg egy szemüveges kiskölyök, - a kezében lobogtatva-, meg nem érkezett a szerződéssel.

- Na itt van! - mondta a munkás és azt gondolta, jobb lenne, ha a pap szájába tömhetné.

– Mondtam, hogy nem kell izgulni  - tette hozzá fölényesen.

- Átolvasnám! – kapta ki a kezéből a kisprépost. Ellenfelének elkerekedett a szeme, sárga körmét tenyerébe mélyesztette, de aztán erőt vett magán… A páter hosszan, akkurátusan tanulmányozta a levelet. Bár minden hitelesnek tűnt, csak húzni próbálta az időt. Arra számított, hogy ha van Isten az égben, márpedig ehhez ugye kétség sem fér, akkor rögtön ideküldi a legdühösebb angyalát, az majd szétkergeti ezt a szedett-vetett bandériumot és minden marad a helyében. Még végig sem olvasta a levelet, a munkások már félrelökték. A szerződés feketén-fehéren leírta, hogy a Maria Saal-i templom orgonáját, a "szépenszólót" eladták… A páter nem tehetett semmit. Csak nézte, ahogy ezek a barbárok nekiesnek az orgonának és mint egy rozoga hodályt elbontják. Kíméletlenül darabokra szedik… Órák teltek el. Több lovasszekérnyi síp, fa került ki a karzatról és olybá tűnt elviszik a templom szívét… A kisprépost könnyeivel küszködött. Apja szépen játszott az orgonán. Tőle tanulta, hogyan kell megszólaltatni a szférák zenéjét játszó, nemes, mennyei hangszert. Még gyerek volt. Most pedig felszentelve, felnőtt fejjel végig kell néznie, hogy eladják, szétszedik, elviszik… Hosszú órák teltek el. A munkások megizzadtak, a szekér már vagy ötször fordult. A templom foghíjas lett, megbecstelenített…. Fájt a csend, fájt a rombolás, fájtak a romok… Aztán úgy döntött megkondítja a harangokat. Megkondítja, mert maga a templom hunyt el… Meghúzta a kötelet, de semmi sem történt. Rángatta, rácsimpaszkodott, de semmi. Úgy döntött utánajár, mi lehet a baj. Felmászott a toronyba. És akkor megdöbbent. A templomnak hiányzott a harangja… Kereste kutatta, azt hitte, hogy csak a félhomály játszik vele. De a torony üresen áll. A páter sietve nyitotta ki a torony spalettáit, hátha látja még a munkásokat. Azt hitte, azok lopták el. De hát hogy is tehették volna. Öten sem bírták volna el… Csak hát na, talán. Talán ott van a szekéren. Hátha ott viszik, ott lopják, ott rejtegetik… A szekeret nem látta, de amit megpillantott, attól elállt a lélegzete, tán még a szívverése is. A templom harangja ugyanis ott szaladt a főutcán, Ratzendorf felé. Úgy szaladt, hogy porzott az út utána. A páter kétszer majdnem elesett a nagy sietségbe, úgy szedte a lépcsőfokokat. A templomszolga nevét kurjongatta; - Joseph, Joseph! És vágtatni kezdett a nyelvén futó harang után. A kisprépost után meg Joseph loholt, utána az asszonya, meg mind a hét gyerekük… Így mesélik a klagenfurti népek… Merthogy a harang meg sem állt a Wörthi-tó partjáig. Ott egy pillanatra meghőkölt, amikor meglátta a víztükörben csapzott ábrázatát. De mivel eldöntötte, véghez is vitte. Bevetette magát a habok közé…

Búvárok szerint a harang most is ott nyugszik, vagy 80 méter mélyen a tó fenekén. Aki kellőképp mélyre mer merülni hallhatja, hogy időnként felcsendül a fájdalmas, az orgonát még mindig sirató hangja…

Beispiel: Ich bin immer allein. Waere ich doch nicht immer alleine…

In den Beispielen sieht die reale Welt wirklich sehr trist aus. Die Wunschwelt im Konjunktiv II dagegen ist rosig. Die Wunschwelt zeigt das Gegenteil der tristesten realen Welt, bleibt aber wahrscheinlich ein Traum und somit irreal.

A távolság most üveggolyó. Remy Martin illatú éjszakák. Egy Casino aranyozott ajtaja. „Szegény vagyok szívecském…” „Macht nichts!” és intenek csak az 1,20-as gardróbot kell leszurkolni. Pedig nem vagy szegény. Csak éppen elhallgatod… Ladies night. Parfümbe mártott kiskosztümök, hosszú barnára sült lábakon sétálnak. Én Lóci vagyok ma este. Vigyorgok. Die Wunschwelt… Hol jár az eszem? Csak a Black Jacket figyelem és a nagy víz felől, langyos szél kezd fújni.

VAGYOK, AKI VAGYOK. Az életnek rosszul nősült veje… Jövök a Papok-rétjéről. Jövök a Bujtosról és hozom magammal a szent vágyat. A görögkeleti szertartást, a németes tartást és az elmúlt évtizedek tapasztalatait.

Hol búcsúzol el a nyártól? Kivel búcsúzol? A megismételhetetlenség józansága tanít fegyelemre. És már csak az fáj, hogy nem tudtalak megunni. Nem tudtam azt érezni, hogy elég. Hogy torkig vagyok. Nem tudtam rád unni, mint a kiábrándító filmekben, a drámákban. Maradt ez a kínzó szomj, ez a vad éhség. Tudod, amikor a sav a gyomrod, a torkod rágja. Maradt ez a gyógyszer nélküli szívhurut.

És maradt valami, amit csak Élet-magnak hívok. Valami, amiben ott a nosztalgia, ott mindaz, amit átéltem. A mi minden lehetnék, lehet kápráztató érzése. Itt van mindjárt a futás. Arra gondolni, hogy holnap türkíz víz körül futok, lehengerlő. Arra gondolni, hogy maradt még valami nekem. Mondjuk a világ. Az egész nagy világ. És innen nézve milyen kicsinyes, hogy ebből az összes masszából csupán 50 kilónyi (ungafaer) nőre vágynék. Kicsinyes. Abszurd. De felemelő.

És most, amikor szembe jön velem a világ én leseprem a vállamról. Hadd ugráljon körbe, mint egy kutya. Hadd örüljön nekem gyermekként. Hadd higgye a világ, hogy talán én is amolyan fontos alkatrész vagyok. És hadd hitessem el magamról, hogy a semmiségemnek súlya van.

Hát most ez a ciprus illatú éjszaka akar mesélni valami szépet. Ez a ciprus illatú éjszaka készül elaltatni.

Katona vagyok, vadakat terelő juhász vagyok és űrhajós. Van egy távcsövem. Addig akarom állítgatni, amíg meg nem látlak benne. Addig csavargatom majd a gombokat, míg az űrből meg nem pillanatalak.

Akkor is, ha sellőnek képzeled magad és a tengerek mélyére bújsz. Ha beköltözöl egy vastag héjú kagylóba. Akkor is, ha minden műszer szerint csak egy bolond vagyok.

Bolond boldog. Akihez most egy csillag jött el rólad mesélni. Azt mondja sötétre húztad a redőnyt, de ő a legapróbb résen is belát.

Mondd a mesét! – nógatom és az édes álom, mosolyt csal a pókerarcomra…

- Illustrisimus Dominus! Én oda biza’ akkor sem mennék, ha egy éles szablya csikolná a gigámat. Elátkozott szoba az. A fehérnépek azt mondják, hogy arra a folyosó végi rettenetre a méltóságos úr édesapja idejében bukkantak. Be volt falazva. Amikor kibontották, uram irgalmazz, egy kísértet ült benne. Egy halom csont, meg valami papíros féle felett kuporgott Azt őrizte veszettül. Amikor meglátta a kőmíveseket, rájuk rontott. Vadul, ütötte-verte őket, valami delejjel. Kék-ződ lett mindegyik, pedig van köztük olyan, aki nádi farkas orrát is megrendezte mán. De ezzel a kísértettel nem bírtak. Kirohant. Arra a láp felé. A bibircsókos Biri, tudja a pipás, kéregetős cigányasszony szájából kiverte a pipát és megégette a rőzse haját. A nyomorultnak. Az halálra rémülve szaladgált az utcákon, hogy megjött a végítélet…

- Hallgass mán’ Páter! – intette le a minorita barátot a méltóságos. Nem volt az a félős típus, de ennek a nyikorgó ajtónak a kilincsét heves szívveréssel nyomta le. Szinte a fülében hallotta a dobogást, amikor belépett a poros, pókhálós helyiségbe. Intett a fráternak, hogy kövesse, de az csak a gyertyát adta utána. Hányta a keresztet, imádkozott. Vinnyogni tudott volna, annyira félt. A méltóságos elmosolyodott. Elvette a gyertyát, majd körbenézett. A szobában dohos szag. A falak nyirkosak, salétromosak. Középen rozoga asztal, egy szúrágta szék, a sarokban egy szekreterféleség. Látszik, hogy takarítottak, ám azt is észrevette, hogy sebtiben, hányaveti módon. Amikor a szekreterhez lépett, ott egy réges-régi papírost talált. Rajta kusza, olvashatatlan betűk. A végét tudta kisilabizálni, azt latinul írták;

Alios iam vidi ventos. Amantium irae amoris integratio est. Semper amare…

- Nagyképű, öntelt, arrogáns és olyan beképzelt, hogy elviselhetetlen! Jól megérdemelte ezt az újabb slamasztikát – bosszankodott a fehér ruhás. Fején sapka, szája előtt maszk. Drága szemüvegkerete jó ízlésről, jómódról, kifinomultságról tanúskodott. Szemében azonban a harag égett. Haragudott az előtte fekvő páciensre. Már harmadik alkalommal került eléjük. A berendezések tökéletesen átvilágították, az ultramodern diagnosztika előtt semmi maradt rejtve. Sem gondolatok, sem hátsó szándékok.

- Ettől függetlenül vissza fogjuk küldeni! – mondta másik és szájmaszk ellenére is hallani lehetett a hangján hogy vigyorog, miközben a hangokat formálja.  

- Hogy az a… Vissza fogjuk küldeni? Még ilyet!?! Ezt a szemétládát? Ezt, akinek mi most harmadjára adunk esélyt? Ezt az utolsó ganajtúrót, aki képes volt úgy összetörni, annak a szép lánynak a szívét? Aki többször kapott esélyt, mint egy regiment hadsereg összes katonája egyszerre. Ennek még ad a Főnök egy újabb esélyt??? Ennek??? – méltatlankodott a haragos. Homlokán a hirtelen felindultság hideg verejtékcseppjei jelentek meg.  

- A Főnök szerint, megérdemli az újabb esélyt…- mondta a kolléga, miközben meghúzta a vállát és az egyik műszert állítgatta. – Azt mondják a szíve tiszta. Csak hát hogyismondjam..?

- Na ne gondolja, hogy ezt nekem meg tudja magyarázni! Egyszerűen a Főnök szeret játszani. Csak erről van szó. Vannak kegyeltjei. Vannak olyanok, akiket imád szerepeltetni a szappanoperájában. És ez nem fair! –  vörös lett a feje az indulattól.

- Azt ugye tudja kolléga, hogy ez már istenkáromlás – mosolygott a másik. – Látja semmi baja a szívének. A kis Hippokratész-kollégák most ott értetlenkednek, hogy ilyet még nem pipáltak. Harmadik szívroham. Kollapszussal. Vijjogó mentőautóval. A pasika holnap meg azt sem tudja, hol ébred. Aztán majd ismét megfogadja, hogy sokkal jobb ember lesz, hetekig bújja majd a Bibliát és jár a pap haverjaihoz gyónni. Pedig, ha tudná, hogy a Főnök keveri a lapjait…

- Ezért mondom, hogy nem fair. Ide kell rendelni. Elénk. Majd én kezelésbe veszem. És nem bánok majd vele kesztyűs kézzel! Az a kislány meg legalább…

- Hagyja már abba! – az eddig viccelődő most elveszítette a béketűrést. – Pontosan tudjuk, hogy mit követett el. Hörcsög. Sose elég senki, semmi. Mindig többet és többet akar. De nézzen már erre a képernyőre? – mutatott az egyik monitorra. – Látja, amit látok? Ez legfeljebb egy balfék. Nem egy bűnöző!!! Látja mennyire szereti azt a lányt? Látja? Kiakad a műszer! És tudja én igazat adok a Főnöknek. Ezek ketten úgy nevelik egymást még akkor is, amikor nincsenek együtt, mintha egy bentlakásos iskolába küldenénk őket. Ezek ketten olyan hatással vannak egymásra, amire alig akad példa a történelemben. Úgy csiszolják egymás lelkét közelből és távolból, hogy attól elkezdtem őket irigyelni. Maga azt nem fogja fel, hogy a Főnök eszközei sokkal kifinomultabbak, mint a mi technokrata tudományunk. Ehhez nagyon ért. És látja, amit én látok? Ez a pasi, már két nap múlva olyat ír majd, amitől mindannyian, lent és fent, közelebb kerülünk a terv beteljesedéséhez…

- Maga javíthatatlanul optimista! Maga figyelmen kívül hagyja a tudományos tapasztalatokat – felelt a másik és részéről lezártnak tekintette az ügyet.

- Maga pedig még úgy sem hisz ebben a kísérletben, hogy már ismeri a dolgok végső kimenetelét. Ez hiba, kedves kolléga!

- Na, akkor csak hozza össze őket ismét a Főnök! – mondta lekicsinylően - Játsszon még velük! Csiszolgassa ezeket a gyémántokat. Hagyja összetörni őket, aztán ragasztgassa a lelküket, mintha műanyag játékok lennének… - és azzal hátat fordított a kollégának…

- Én azért szurkolok – kiáltott utána a másik. – Nekem tetszenek ezek a hirtelen és vad fordulatok. Ezek az éles kanyarok. Ezek az átforgolódott éjszakák. Tévedések. Nagy jelenetek és tányércsapkodások. És valahogy várom, hogy újból találkozzanak és fityiszt mutassanak a maga korlátolt tudományos törvényszerűségeinek.

Ahogy befejezte a mondatot, egy kódot adott meg a számítógépnek. Abban a pillanatban odalent az intenzíven kisimult a pácines körül tüsténkedő főorvos homloka. A beteget sikerült visszahozni a klinikai halálból…    

(kötelező irodalom)

Tegnap éjjel megküzdöttem a démonokkal. Tegnap éjjel valami olyasmi történt, amit eddig csak színházban láttam. Az élet mint olyanban. A főhőst játszó Kern András arra ébredt, hogy nyomást érez a mellkasán. Azt gondolta ez a vég és számot vetett az életével.

Kapkodva vettem a levegőt. Erre ébredtem fél egykor. Nyomás a mellkason. Remegés, hányinger, szédülés, halálfélelem. Amikor úrrá lett rajtam a páni félelem, ki is nevettem magam, hogy amiért hónapig imádkoztam, most itt van és most valóban félek. Rettegek.

Másfél óráig harcoltam a démonokkal. Járkáltam fel és alá. A halálfélelmet Aspirinnel és a fiókban talált Detralex-szel igyekeztem csillapítani. Gondoltam a Mucopront és valami lejárt szavatosságú antibiotikum most nem fog segíteni.

Ezer gondolat járt a fejembe, hogy mi van akkor, ha ez valóban szívroham. Nem tűnt sem viccesnek, sem különlegesnek. A szoba, az éjszaka közönyösen szemlélete a harcomat. Milyen banális ilyenkor a google-ba beütni, hogy  "szívroham"... Egyik ágyról a másikra jártam. Mint tavaly nyáron, szinte minden éjjel. Próbáltam feküdni, aludni, de valami kegyetlen folyton megrágott és kiköpött. Mint egy örvény, hol lehúzott, hol feldobott. Néztem a Vad Ugandát a NatGeo-on, pörgettem a Facebookot, bekapcsoltam höngit és próbáltam meditálni. Semmi, de semmi sem segített.

Komolyan féltem. Nadrágot és pólót készítettem, hogy bemegyek a sürgősségire. Kétszer is felöltöztem, aztán kétszer is le. Optimista voltam. De azért a kezemben a telefonnal azon morfondíroztam, hogy 104 vagy 107 a mentők száma. 

Meg rád gondoltam. Akkor mosolyogtam igazán, amikor eszembe jutott, arra tanítottál; elmúlik. Csak így. Tettem hozzá, miközben a nyomás egyre nagyobb volt a mellkasomon. Csak így múlik el! És büszke voltam a démonjaimra. Aztán, ahogy ezt így végiggondoltam, valamitől jobban lettem. Hulla fáradtnak éreztem magam. Ledőltem az ágyra és bágyadt álom szállt a szememre. Ernyedt, betegecske álom. Reggel a telefon ébresztett. Még mindig kábán, szédelegve ébredtem. Apám hívott. "- Na, hogy aludtál, fiatal?" "Jól..."- feleltem nem túl meggyőzően.  A hosszú hétvégén nem kíméltem magam. Talán túl is toltam. Futás, bicikli, lakodalom, műsorvezetés…

Ma túl vagyok egy komoly, nehéz napon, Szinyei Merse Pál képei felvillanyoztak. Dédunokája, Anna néni, meg teljesen elvarázsolt. Most szántom a betűket. A tegnap éjjelre gondolok. Meg az elmúlt 9 hónapra. Ennek a szörnyetegnek már kilenc feje nőtt. Azt sem értem egyébként, hogy is lehetne annak szívrohama, akinek ellopták a szívét…    

Átölelnek a színek. Ezek a képek élnek és éltetnek. Még egy porszívó, néhány szerszám a földön, meg egy nagy létra jelzi, nincs befejezve a tárlat. Ám már így félkészen is gyönyörű. Nyolcvan Szinyei Merse Pál festmény, grafika, vázlat között sétálok, széles vigyorral és egy hatalmas, szédítő lyukkal a lelkemen. Nyolcvanad magammal maradtam és akár hová pillantok úgy érzem, hogy bekukkanthatok a mennyország kulcslyukán. Meg sem lepődök, hogy egyetlen társam a flow… Micsoda személyiség lehetett az, aki így akarta látni és láttatni a világot. Micsoda formai tökély, micsoda költői nyelvezet, ahogy a teremtett világ olajfestményekbe írt lenyomatát bámulhatom. Aztán jön Szinyei Merse Anna. A mester dédunokája. Karakán, nagy tudású, meleg kézfogású idős hölgy. Ahogy nézem a szemét, az arcvonásait, beugrik Szinyei Merse önarcképe. Látom benne a dédapát. Tisztán, jól érzékelhetően.

- Tudja milyen öröm számomra, amikor manapság az emberek többsége épp olyan nagy mesternek tartja dédapámat, mint Munkácsyt, vagy Csontváryt? A saját korában ugyanis számos kritika érte. Ám a művészettörténészek többsége mára egyetért abban, hogy Szinyei Merse Pál unikum. Közép-Európában a saját idejében ő volt a legbátrabb, igazi plein air-festő, ám évtizedekig csak támadásban volt része: nem ismerték fel a sok évszázados hagyománnyal szembeszálló, újító törekvéseit. A francia impresszionistákkal egy időben élt, de tőlük függetlenül dolgozott, hiszen nem is járt Franciaországban. Volt, aki 100 éve az impresszionisták előfutárának tartotta. Ez persze téves megközelítés, inkább úgy mondanám, velük párhuzamosan alkotott. Ám nem volt könnyű a helyzete. Gondoljon bele, a millenniumi kiállításon 1896-ban még csak a Nagybányára induló fiatal festők merik kimondani, hogy a Majális elismerésre méltó alkotás, és csak ezután kerül végre múzeumi tulajdonba. Pedig már 1873-ban megfestette. És nézze meg ezt a képet. Ezt a hölgyet, sárga ruhában, lila szalaggal. A pár évvel korábbi, klasszikus szépségű Lilaruhás nő című híres festményéhez képest sokkal modernebb felfogású, ám nem fejezte be. Ezen is a dédanyám látható, akit még ismertem, hiszen 101 éves korában, 1954-ben halt meg.

Hallgatom Anna nénit és szavai úgy zsongnak bennem, mint egy méhkaptár. Nézem a festményeket és itt Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban nem csupán szerencsésnek, hanem valódi kegyeltnek érzem magam. A Virágzó almafákba egyből beleszeretek. Ismerem ezeket a fákat. Itt Szabolcsban milliószámra csodálom őket minden tavasszal. De ez a festmény több mint egy színpompás csoda. Olyan, mintha hologram lenne, ahogy elsétálok mellette, annyira élethű, hogy mozog a kép, szinte körbejárható a két fa. Így mutat Szinyei Merse Pál fityiszt a két dimenziónak.

A Szinyei Impressziói című kiállítás pénteken nyitja meg a kapuit. Lesz csinnadratta, eljön az igazságügyminiszter, a város vezetése és persze köztük ott mosolyog majd a dédunoka is, aki egyébként, művészettörténész és történetesen a kiállítás kurátora.

Ahogy véget ér a protokoll, máris jöhetnek az első fecskék, a csillogó szemű érdeklődők. Óránként 60-an láthatják majd a festményeket egészen november végéig. A belépéshez nem csak fizetni, (egyébként rendkívül jutányos 1200 forintos belépőt kell váltani), hanem regisztrálni is szükséges. A Jósa András weblapján ezt máris meg lehet tenni, és érdemes is.

Ha valaki azt mondaná, hogy ezt a kiállítást már látta Kaposváron, megsúgom neki, hogy majdnem. Nyíregyházán olyan képek is a falra kerültek, ami a Dunántúlon nem. Ez most igazi, nagy durranás Szabolcsban. Ez most olyan összefoglalása az életműnek, ami lelkesít és a múzeumba vezet.

Tavaly ezen a napon megcsörrent a telefonom és a sellőm a kagylóit követelte vissza. Majd este ismét felhívott, hogy mielőtt elment a szüleihez, bevásárolt a Lidliben…

Tavaly ezen a napon, sok bort ittam a Szimplakertben és másnap, életemben először Szent István napján, magam mögött hagytam Magyarországot, hogy amikor visszatérjek, visszakapjam az összes elveszettnek hitt hitem…

Ma nem csörgött a telefon. Ma a hit is csak takarékon lobog. Amikor az autóban ültem, szépen erősítgettem magam, az élet már csak ilyen magányos játék. És az ember egyszer csak rádöbben, hogy a kedvenc zenéit, filmjeit, verseit már nem akarja senkinek megmutatni. Nem akarja senkivel megnézni a Casablancát, senkivel nem akar búvárkodni Zakinthoson, senkivel nem akarja meghallgatni az Il postinot, nem akar senkivel megázni a nyári esőben, senkit nem akar el vinni a Kicsi házba… Egyszerűen maga akarja megélni az érzéseket. Maga akarja kiszívni az élet velejét és maga akarja magának súgni; Carpe Diem!

Pedig elárulok valamit, csuda kis életet éltem én! Csuda dolgok történtek velem. Igazi csodák. Még tavaly is. Még tavaly ilyenkor is. A Szárnyas fejvadászban a Ray Batty-t játszó Rotger Hauer utolsó leheletével azt mondja Deckardnak:

„I've seen things you people wouldn't believe. Attack ships on fire off the shoulder of Orion. I watched C-beams glitter in the dark near the Tannhäuser Gate. All those moments will be lost in time, like tears in rain. Time to die.”

Ray, az android látott dolgokat, ahogy én is. Láttam napfelkeltéket és napnyugtákat. Láttalak sírni, nevetni, végtelenül boldognak lenni, és végtelenül szomorúan ülni az ablakban.

Megnyugodtam, belenyugodtam, hogy az élet már csak ilyen. Ennyi volt. A „b” oldalon volt még egy iszonyú slágergyanús dal, de a tű ugrott egyet.

Ami maradt az a kérges szívem, a lelkem. Ami maradt egy apró darab hit, egy megrágott és kiköpött falatnyi szeretet, meg egy hidrogénatomnyi remény. Hogy talán…

Az élet kérem csodálatos. Az élet kérem fennkölt, költői és lenyűgöző. Ahogy hajtottam ma, könnynek között azzal biztattam magam, amivel az egyik kedvenc hősöm, Mihály az Utas és holdvilág végén így biztatja magát;

"Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkány a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhet valami."

Történhet. Valami. De most Salinger jut eszembe. Meg a Zabhegyezője…

„Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha meséled, mindenki hiányozni kezd.”

Főként egy Kisangyal…

Jövő hét pénteken felébred Csipkerózsika álmából Nyíregyháza. Jövő hét péntektől megkezdődik az éves Bacchanália, kezdetét veszi a nyárvégi, sose halunk meg érzés. Ilyenkor Szabolcsország fővárosában az összes csillagot lehozzák az égről, kiállítják őket a Kossuth téri színpadra és a csillogó szemű, édes közönség arra kéri ezeket a különleges látogatókat: játsszanak! Játsszanak a kőszínházban, játsszanak a Rózsakertben és az ország egyik legszebb belvárosában.

Jövő héten ugyanis megkezdődik az év legvidámabb hete, a XVIII. Vidor fesztivál. Ha valaki úgy hallotta ez egy olyan sznob színházi fesztivál, hát téved. A Vidor maga az élet. Összművészeti, összhangulati, összfenomenális!

Kedvcsinálóként szemezgettem a fellépők között.

1. Augusztus 24-én (19:00) a városban jól ismert paszabi cigányok mutatják meg a nyíregyháziaknak, meg az ide érkező vendégeknek, hogyan mulatnak Szabolcsban. Lakatos Pistiék egy ideje fogalommá váltak. Ha úgy írom Parno Graszt koncert lesz, akkor meg Zajtától, Lisszabonig tudják már Európában, hogy mire számíthat az, aki meghallja a muzsikájukat. Vérpezsdítő, fröccsszaporító, pálinkaitató zene ez, amitől még a bénának is ütemre kezd járni a lába…

2. A Halott Pénz nélkül ma már nincs fesztivál Magyarországon. Augusztus 25-én 20:30-tól a  Vidoron is fellépnek. Az a jó ebben, hogy ingyen lehet majd ordítani a slágereiket és közben, akár táncolni rájuk. Így aztán marad pénz megkóstolni a három eredetvédett Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei pálinkát, az újfehértói fürtös meggyet, a tarpai szilvát, vagy a szabolcsi almát, esetleg a a közeli Tokaj (35km) kincseit kóstolgatni a főtér egyik híres borozójában.

3. Dánielfy Gergő és az utazó formációra a közmédia Dal válogatóján kaptam fel a fejem. Ez a csapat is garantált jókedvet, derűt és nyarat hoz majd Nyíregyházára. Mondanom sem kell, hogy a főtér nagyszínpadán bárki ingyen hallgathatja majd a különleges eklektikus muzsikájukat. Remélem az egyik kedvencem is elhozzák majd, hogy velük együtt énekelhessem. Gergő és csapata augusztus 27-én, 19:00 lépnek fel.    

4. A Bagossy Brothers Company nem mond csütörtököt Nyíregyházán. Augusztus 29-én este fél kilenctől már biztos, hogy ők zenélnek a nagyszínpadon. Ha valaki Spotify rajongó, tudja, hogy az egyik legnagyobb slágerük, minden listán az első tíz között tanyázik. A rádiók szívesen játsszák, a hallgatók meg nagy kedvvel dúdolják. Nyíregyházán, akár ordítani is lehet majd, hogy 

Nézd, ez az érzés más!
Ugye te is akarod?
Ez a rendbontás
Most olyan édes
Hogy egy élet
Kevés lenne rá   

Ennyit a mazsolákról, lesz még itt augusztus 23- és 31-e között Best of Geszti, Magashegyi Underground, Debora Cattaneo, B.I.M., Kelemen Kabátban, Babra, Dalinda, Mystery Gang, La Cumbia Chicarra, The Biebers meg csak a műsorfüzet tudja hány jó nevű banda, csepürágó, színész, fellépő, táncos-komikus jön el, na meg ott van a még a színházi versenyprogram, a fogom a hasa a nevetéstől és egyébként is, egyszer érdemes eljönni Nyíregyházára fura érzés. 

A fesztivál programfüzete itt érhető el!