Valaki imádkozik értem. Valaki épp egy apró, gyöngy imába foglalja a nevem. Nem tudom hol, talán a szomszéd utcában, talán Debrecenben, talán egy lakatlan szigeten. Nem tudom ki az, de hallom a csilingelő hangját és hallom miért térdel, mit kívánna nekem. Én meg csak bambán mosolygok. Ülök a ebben a tirpák csendben, a szeptemberi szél sustorog a nádasban és hallgatok. Kukán, némán fülelem, hogy éppen értem mondanak imát. Jól esik. Miért ne esne jól? Valakinek talán fontos a lelkem? Aztán, amikor ahhoz a részhez ér, hogy Mennyei király vigasztaló, igazságnak lelke, vele együtt mondom, persze halkan, nehogy összezavarjam… Mire odaérek, hogy „a mi lelkünket”, akkor már tudom, hogy valaki imádkozik érted is, valaki gyöngy imába foglalja a Te neved és a „mi”-nél, Téged és magát látja kézen fogva…