A legenda úgy szól, hogy azért lett minden idők egyik legszebb, legszívszorítóbb filmzenéje a Távol Afrikától, mert a világhírű szerző abban az évben veszítette el bátyját, Patricot. 1985-öt írunk. És Barry Oscar-díjat nyer ezért a zenéért…

A veszteség olyan teremtő erőket szabadít fel, olyan energiákat, olyan döbbenetes mélységeket tár elénk, amitől nemcsak megszakad a szív, de előcsalogat belőlünk egy talán ismeretlen nagyságot; a halandó ember fájdalmából megtestesült istenit. Mert egyedül a véglegesség, a megfordíthatatlanság, a végzet tanít meg bennünket arra, hogy mik is vagyunk valójában. Túl testen, anyagon és vagyonon...

Mr. Keating azt mondja a Holt költők társaságában; „kukaceledel”.

Vagy mégsem? Vagy titokban van feladat, munka és csodás átváltozás?

Hónapok óta nő bennem az élet. Hónapok óta nő bennem egy makulátlan érzés, egy vers, egy dal, egy szonett. A „kékek és a sebek” tanították, a fülsértően hallgatag órák írták. És legszívesebben odaszaladnék mindenkihez és a fülébe súgnám a titkot.

Ám a beavatottak nem fecseghetnek…

A beavatottak csak csöndben néznek maguk elé.

Káromkodnak vagy fütyörésznek, de nem beszélnek… Nem beszélnek...

Sose értette, hogy miért akar közösen fürdeni vele. Mamlasz férfi volt. Bár leginkább egy playmate-re emlékeztette a lány teste, de valahogy ezt a közös szertartást, legfeljebb 10 percig élvezte. A lány meg hosszan szeretett ebben az otthonos forróságban ücsörögni. Sőt ebben az édes ketteseben mindig megjött a kedve a szeretkezéshez… Valahogy elpárolgott belőle a stressz és a test közelsége. A lábak összefonódása, a vízben derengő genitáliák, a nedvesség arra ösztökélte, hogy átölelje a férfit… Azt meg mint egy majom sokszor arra panaszkodott, nincs elég hely… Sokára ébredt rá, hogy a lány abban a pillanatban eggyé vált vele… A kád víz, mint egy anya méhe körbe zárta, körbe ölelte őket és így lettek két egymástól eltávolított genetika kódból, egyetlen forró test gyermekei… A lány minden fürdőzés közben támadt ölelésében az Egy parancsa derengett…  

Ha megfáradnál kell egy szék. Kell egy otthon. Szükség lesz valakire, aki elvisel, aki szeret. Téged. Engem? Akinek ha azt mondod, pakolj kérlek, mert holnaptól a Hargitán terelgetek aranyszőrű bárányokat, akkor kérdés nélkül kezd pakolni és megkérdezi, hogy hány inget vasaljon le. Legyen valaki, aki főzhet neked, akinek te is főzhetsz, akinek a szava, a csókja, a bőre, haja, illata, a személyisége nélkül fakó, színtelen és üres a világ. Aki nélkül lehet, de minek…

Mondom kell egy szék. Egy Klimt szék, ami a csókról mesél. Kell egy kályha. Egy borospince, ahol elfér egy sódar is. Kell egy jóravaló após, egy cukker anyós, kell majd néhány pulya, meg melléjük egy jóképű kutya is.

Kell egy álom, egy ima, egy kis böjt. Kell még némi remény, hit, szeretet.

Mondom, induljunk ki onnan, kell egy szék. Valami kellemes zene, pattogó tűz, lángok, egy pohár friss bor és mondogatni a nevét… A neved. Hol dühösen, hol szépen, hol zaklatottan, hol vággyal tele, hol érzékien, hol fújtatva, hol suttogva… A székhez énekelve... 

Kell egy szék…  

Neked címzem ezt az írást. Beszélek hozzád. Hallod mi van nálunk? Igen? Jól hallottad. A Molnár örökösök egyszerűen nem járultak hozzá, hogy a Delilát, a Mohácsi fivérek „átiratában” bemutassák. Kezdjük ott, hogy ha a kritikus utókor lehet (fennhéjázóan?) őszinte, ez a darab nem feltétlenül jelenti Molnár csúcsait. Van neki jobb, remekebb. Csak tudod, jár így egy vidéki repertoárszínház. Hogy ráfanyalodik. Szeretnének valamit, ami nincs „szétjátszva”, de egy ismerősen csengő húzónév jegyzi. Molnár pedig több mint 100 éve garancia, hogy ha színházba mész, valami csodát fogsz látni. Tanít, nevel, szórakoztat. Csak éppen a Liliomot, meg a Játék a kastélybant, mindenki vágja. A Delila… Az meg mi is? Tudod az, amiben van benne egy csapos, aki mindig közbeszól… 

Mohácsiék hozzányúltak, ahogy szoktak. Nem át-, inkább újraírták a sztorit. A színészekkel együtt. A karaktereket átformálták minden olyan mai lett, no meg írtak hozzá "sztorit, drámát, poént".  Mohácsi maga azt nyilatkozta, erre szerződött. A színház ezt a darabot adta a kezébe, ő meg saját képére formálta. A szakma szerint ő egy ilyen magának való színházi forradalmár, hogy akkor nekilát a darabnak, szétcincálja, szétkapja mint az a bizonyos foxi a lábtörlőt, kiszedi belőle az összes betű-puzzle-t majd újrarakja. Azt csináljta, amit szokott. Adott is fejtörést az örökösöknek, akik egyébként a Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökségen keresztül szakértik az ilyen „vadhajtásokat”.

Egyébként meg tudomásul kell venni, hogy ők a jogutódok, ők mondják meg mit, meddig lehet. Nem buták, sőt okosak, hozzáértők is, de ők Molnár derengő fényét őrzik. Mohácsi pedig amolyan kísérletező színházi DJ. Újramixel, de ha kell zenét szerez, újra hangszerel és újravezényel. A pletyka azt mondja, már máskor is volt rosszallás egy-egy munkája után, de akkor nem történt retorzió. Most talán még az is felmerült, hogy az eredeti szövegben nincs káromkodás, itt az „új” verzióban azonban igen…

A lényeg, hogy a nyíregyházi Delila egy alkalommal lement a szabadtérin. Aztán itt pirosat fújtak a Molnár örökösök. Azt mondták, hogy ennyi. A kőszínházban már senki sem láthatja. A színészek értetlenkedve, a rendező, meg a színházigazgató fogát szorítva, káromkodva vették tudomásul. Ilyen nincs. De van. És mindenki vesztett. Az örökösök néhány millió forint jogdíjat. A színház komoly kiadásba verte magát, ami soha nem térül meg. És akkor csak a pénzről beszéltünk. Itt lelkileg, szakmailag, gerincileg mindenki, de mindenki sérült. Képzeld el, amikor a színészek még egyszer, utoljára üres nézőtér előtt eljátsszák a darabot. Mondogatják magukban, hogy nincs felesleges munka… De a kognitív disszonancia ordítja; dehogynem… Hosszú, órák, napok, hetek, hónapok mentek kárba. Valami készült és még mielőtt feltálalták volna, hogy a kedves közönség mondjon ítéletet, máris kidobták, elásták és elfeledték. 

Persze ez csak a dióhéjban felmondott történet. Volt itt telefonálgatás, várakoztatás. Felmerült az is, hogy másik címmel kezdik majd játszani, merthogy a Mohácsi-féle verzió már csak nyomokban tartalmazott Molnárt, akár a Fanta narancsot... 

A kérdés persze marad, meddig mehet el egy rendező? Meddig írhat át? Mikor kell közbelépnie a jogtulajdonosnak? Nekik kell-e Molnárt védeni? Kell-e őrködni egy 2022-ben egyébként is lejáró jogutódlás felett? Komoly nagy kérdések ezek. Mohácsi végül annyit mondott, amíg van jogdíj, addig ő tuti nem rendez Molnárt. "Hát bolond vagyok én, hogy mezítláb rugdossak egy sündisznót..?" - zárta le sommásan a vitát...    

Lukin Ágnes, az örökösök egyik képviselője pedig így ír a sztoriról: "Jogtulajdonosi „pályánk” során, hosszú évek alatt megszámlálhatatlan Molnár-mű, adaptáció, film, musical, irodalmi kiadvány megvalósítását támogattuk, de ilyen kivitelezői durvasággal, az alapmű iránti megvetéssel és kommunikációs  igénytelenséggel  sosem volt dolgunk. Soha és sehol nem ütköztünk olyan bizarr önmegvalósítási mániába, mint ebben az ügyben...."

Lukin Ágnes teljes írása (link)

Interjú Mohácsi Jánossal (link) 

Őszi tárlat...

Te az Őszi tárlat meg… Madarassy Gyurira emlékszel ugye? Ott a  Kossuth téren mutattalak be neki. Emlékszel? Mosolyogva álltam melletted és azt mondtam neki, hát ő az a lány Gyuri! Ő az, aki nélkül nem volt élet az élet. És akkor percekig kellett hallgatnod, ahogy áradoztam, hogy Gyuri mekkora festő-zseni. Talán még azt is megígértem, hogy egyszer felviszlek a műtermébe. Gyere el…

Szóval az Őszi tárlat, nálunk ilyen nóvum.  Egy helybéli, igényes, elismerésre vágyó képzőművész, készít valami exkluzívat erre a megmérettetésre.  Egy szakmai zsűri pedig megmondja, hogy na ez jó lesz a tárlatra, ez meg éppenséggel nem. Gyuri három festménnyel nevezett. Úgy, hogy szépen leírta mellékeltben, a három festmény alkot egy kerek egészet. A zsűri pedig nagyvonalúan azt üzente, náluk a sorozat megbontható és egyet válogattak be a kritikus (tömegbe) masszába. A kiállítás megnyitója előtt Gyuri eljött a művházba. Szétnézett. Hümmögött egy sort. Levette a tablóról a beválogatott alkotását, a hóna alá kapta és hazament vele. Míg a zsűri hetekkel korábban, ő meg most alkotott ítéletet. Nem fogják egymást szeretni. Vagy mégis? 

Aztán, amikor ezt a pletykát meghallottam lementem a földszintre szétnézni. És bevallom Szepessy Béla, tanár úr linómetszete elvarázsolt. Elképesztő alapossággal, igénnyel, keresztény hittel, életbölcselettel készített alkotása előtt úgy álltam, mintha Gaudí Sagrada Familiája lenne Barcelonában. És azt éreztem, hogy ez neked is tetszene. Többek között az erények jelennek meg rajta, akár egy középkori templomban. Emlékszel, milyen alaposan kitanítottál a  szárnyas oltárok világáról? Ez jutott eszembe, amikor hosszasan ácsorogtam egy pipacs akvarelltől elámulva. Porkoláb Évát dicséri ez a kis csoda. 

A nagyanyám konyháját idéző szarvasi kotyogós megmosolyogtatott. Talán éppen te tanítottál meg rá, hogy a kotyogós art-deco… Varga Lóránt nevét megjegyeztem. Mert visszaadott valamit  a gyerekkoromból. A spóron meg a gáztűzhelyen egyaránt megégetett kotyogósból, a kávéillatból, azokból a pálinkától elvarázsolt hajnalokból Apagyon, a  Béke utcában...  

De Kerekes Elek barbár zsenije is csavarintott egyet rajtam. Ez a vászonra mart, vérrel mázolt, szénné égetett fával rajzolt önmagába csavarodott idő, a hiánnyal megáldott biológiai-ketrecharcos ordít a képeiről. A meg nem érettség, a meg nem hallottság, a gúzsba kötöttség helyett valami olyan forradalmat kínál Elek, ami legyőzi a génhibát, a biológiai kényszereket és röpít a katarzis, a megváltás felé.  

Ahogy Botrágyi Károly mesés Nyíregyháza tusrajza, mint egy legenda csavarodik, tekeredik a girbe és gurba szépségében. Egy sosem volt, sosem lesz otthon szívvel és kézimunkával életté álmodott világa ez. Nehéz mesterséget választott a művész, amikor ebben a tus-labirintusban kívánja nekünk, talmi itthoniaknak feltárni a város szépség-rétegeit.

És akkor Morvai Tibor színekben tobzódó, ordító, harsogó mondanivalójától majdnem életre kelő tablói előtt meg kell állni, meg kell rökönyödni és fel kell horkantani, mint vadlovak, akiknek a végtelen sztyeppe távlatai új erőt, új álmokat adnak.

És aztán jönnek a Csutkai fotók Noszvajból, meg Aranyász Zita angyalvilága… Angyal a gyermekével. Madonna a kisdeddel. Vénusz Cupidóval. Nem látjuk az arcukat. A tükörből sem. Nem is kell. A harmónia háttal is megbonthatatlan...   

Állok az Őszi tárlat előtt és hiányzik Madarassy Gyuri festménye. Hiányzik tán mind a három. Hiányzik, hogy a saját szűkebb világomban élénk lüktetése a teljesség felé indítson el…

Hiányzik, hogy nem jössz át, mindezt megnézni. Velem, vagy nélkülem…

(Őszi tárlat. 48 alkotás. Október 13-ig, ingyen tekinthetők meg a Váci Mihály Művelődési Központban...)

Hát így állunk! Pannó, történelmi tabló lesz minden érzésünkből. Festik már, festik már ecsettel, pamaccsal, pemzlivel. Festik a legények, a mesterek és a szépreményű tiszt urak. Hát mámma felveszem a legszebb öltönyöm, mámma felveszem az apámtól kapott drága órát, meg a selyem nyakkendőt és elindulok. Elindulok utolszor gyónni. Nem lesz már több bűnöm. Olyan tiszta leszek mint a svájci hegyek. Olyan tiszta leszek, hogy talán meg is hökkensz, hogy ennek a bolondnak milyen jót tett az idő, meg a távolságod.

Mintha nőtt is volna... -  motyogod magadban és valóban. Nem a cipő teszi, nem is a hosszú éjszaka, hanem a kiegyenesedett gerinc.

Az ember az utolsó gyermeki útján megkönnyebbül. Maga mögött hagyja a ténfergő, tébláboló pulyát, felkap a legszebb paripára és egyszeriben férfi lesz. Te majd odakiáltod, ahogy tetted akkor is;

- Cicc! Kandúrmacska hol a gazdád? – és nagyot kacsintasz…

A díszes oltár előtt várlak. Várom, míg megjössz, várom míg a kísérőd kezed a kezembe nem teszi és akkor az orgonista játszani kezd. Mondom, bolond világ; aranyeső, mulatós a templomban és nevetünk, nevet a Jóisten, meg a pap is. Nevetünk. Odafent az orgonista mulatóst játszik.

Rámás csizmát visel a babám! Rámás csizma hadd szakadjon el, csak a babám sose hagyjon el…!

Te lány, ősz van, eső után annyi, de annyi a bolond gomba… Emlékszel a tengerparti, peckes tyúkokra, meg  a sárgába öltözött krókuszokra?

Emlékszel még a téged ünneplő mosolyomra?      

Rákerestem a blogodra. Üvegcserepek vagy üvegszilánkok volt a címe. Te, már akkor is úgy írtál, hogy attól hegyeknek kellett megmozdulni, virágoknak tél közepén virágozni, csillagoknak megszületni, perceknek órákra megállni és csak olvasni, olvasni Téged. Ma reggel úgy gondoltam "Kőhalmi összes" leszel te... És hallottam, ahogy nevetsz. Nehezen is indultam otthonról...  

Szeptember. Távol a Naptól. Pernye. Füstszag. Trágyadomb. Távolba bámulás. Fényvesztve. Útvesztve. Lesz még reggel. Lesz még kék tenger. Másnak. Máshol. És boldog géphangon egy monoton világ zsibbasztja hegyezett fülét…   

Hétvégén olyan lagziba megyek… Az ifjú menyasszony múlt karácsonyra egy könyvet írt a jövendőbelijének. Az volt a címe; 100 dolog, amit szeretek benned… Most néztem meg a közös filmjüket, amit néhány hete a Kossuth téren forgattunk. 11 perc libabőr. 660 másodpernyi totál vattacukor, boldogság és remény, hogy van ilyen. Hogy ilyen is van…

Három napon keresztül az ország legismertebb pénzügyi, gazdasági szakemberei randevúznak Nyíregyházán. A szabolcsi megyeszékhely ad otthont az 57. Közgazdász Vándorgyűlésnek. Több mint 900-an regisztráltak a nagyszabású rendezvényre, ahol többek között a köztársasági elnök, a pénzügyminiszter meg történetesen a Magyar Nemzeti Bank elnöke tart előadást, merre tart a világ. Van, akinek Nyíregyháza ismerős, de a többségnek csak egy ismeretlen, távoli és sötét galaxis. Nekik kívánok ötletet adni, kedvet csinálni a felfedezéséhez.

Először is elnézést kérek. A Nyíregyházi Egyetem (link) egyébként blikkfangos campus-án senki nem volt, aki azzal traktálta volna a vendégeket, hogy két előadás között, vagy esténként mit csináljanak, hová menjenek, mit egyenek, mit igyanak errefelé. Most némi kincstári optimizmussal és persze kritikus szemlélettel felmondom a helyi turisztikai leckét.

Először is tessék felvenni a város kicsit álmos, kicsit bájos, kicsit ködös, kicsit krúdys ritmusát. Ha kilépnek a campus-ról és tegyük fel a „centrum” felé fordulnak, akkor hajtsanak Nyíregyháza szívébe. Ott fogják megtalálni a  19. században épült városházát, "alatta" remek kávézókkal. Itt egyszerűen foglaljanak helyet és néhány percig élvezzék, ezt a magyar viszonylatban fiatal várost. 

Hogy hol foglaljanak helyet? Ehhez két tippem lenne a Szifon (link) és Continent (link), (de a Noir sem lesz hiba). A Continentben a csapolt DAB, a Szifonban pedig a Horizont IPA csalogat. A Continent azonban a borkedvelőknek sem okoz majd csalódást, tucatnyi jófajta nektár kóstolható itt meg. Nemcsak a közeli tokaji borvidék palackjaiból lehet válogatni, hanem "országos" a kínálatuk.     

Akit egy picit érdekel az épített örökség, nézze meg magának a római katolikus székesegyházat, a Korona szállót, a Takarékpalotát vagy sétáljon el az evangélikus nagytemplom felé, amiben, írd és mondd, 3000 ember is elfér.

A sétálóban étteremből sincs hiány, a John Bull (link), a Walk Street (link) és John’s Pub (link) a budapesti áraknál kedvezőbben kínál ételt, változó színvonallal. Egy picit távolabb, de a városházától csupán öt percre található a  színház (link) a megújult és csodaszép Bessenyei téren. Alpár Ignác tervezte a teátrum épületét, aki egyébként a Magyar Nemzeti Bank és a Tőzsdepalota megálmodója is! A nyíregyházi színház, az előtte lévő, tavaly elkészült szökőkúttal megér egy fotót is.

Egy percre tőle, ott a Jósa András Múzeum (link), ahol történetesen Szinyei Merse Pál 80 festményéből, grafikájából és vázlatából készült szemkápráztató kiállítás, amiért nem pénz az 1200 forintos belépő. A múzeum már Benczúr tér sarkán áll, (a híres festőművész szintén a város szülötte) és egy köpésre tőle ott az egyik legtöbbet emlegetett, feltörekvő étterem, ami már nevében is igyekszik jelezni, hogy komoly babérokra tör; a Hedonist (link). Az idősebbek errefelé szívesen emlegetik Jerevánként is, merthogy a boldog békeidőkben, ez egy buja, zöldbe öltöztetett sörözőként működött és mai trendi gúnyáját csak az elmúlt években kapta meg. 

Sóstó, te csodás

Nincs hegy, nincs tenger, de gyógyvíz igen! A város így tele van remek fürdőkkel. Sóstógyógyfürdőn egy élmény-, egy Park- és Tófürdő is kínálja bájait. (link) A Tófürdő a "bennszülöttek" kedvence. Idén újították fel, ebben a kellemes nyárutóban nagy élmény, főként azért, mert egy gyógyvizes medencével is rendelkezik és annyira friss a felújítása, hogy június közepére nyerte el a jelenlegi megkapó arculatát. Természetesen az Aquarius élményfürdő sem rossz, sőt a belvárosban a Júlia fürdőben is lehet úszni, ahogy az egyetem uszodája is alkalmas a csobbanásra. Egyébként mire legközelebb jönnek, a belvárosban is találnak majd egy minden igényt kielégítő, ultramodern (tan)uszodát.         

Sóstógyógyfürdőn kapott helyet a már országhatárokon túl is méltán népszerű SóstóZoo (link), azaz a Nyíregyházi Állatpark. Tudom sokak fejében még a Vadaspark kifejezés él, de azt hiszem, erre a közel 40 hektáros, 500 faj, 5 ezer egyedét bemutató csodaországra (csodaerdőre) nézve a „vadas” jelző már méltatlan. Van itt ócenárium, cápákkal, indonéz esőerdőház, orángutánokkal és komodói sárkányokkal, itt csodálható meg az ország legnagyobb nagymacska gyűjteménye, 150 év után itt épült elefántház Magyarországon és csak Gajdos László, igazgató úr tudna számot adni arról, hogy miféle jószágok hajtják itt álomra fejüket, a csupasz turkálótól kezdve, a vörös pandán át, a varacskos disznókig…

Érdemes sétálni, futni egyet a legendás Sóstói-tó körül, ahol állítólag már Mátyás király idejében is lubickoltak az itt élők. És nem szabad kihagyni a Sóstói skanzent (link) sem, ami a hosszú felújítás után rövidesen ismét megnyitja a kapuit a látogatók előtt. Ha megpillantják a fák között a Hotel Sóstó (link) "égbe törő" ormait, akkor jegyezzék meg magunknak, hogy a következő vándorgyűlésre már valószínűleg ebben a 4 csillagos szállodában fogják álomra hajtani a fejüket és nem kell majd önöknek "összevadászni" a környéken a megfelelő minőségű szálláshelyeket.  

Sóstógyógyfürdőn a régi víztorony alatt isteni a fagyi, a legendás 424-es mozdonyhoz (link) címzett étteremben kiváló a vacsora, a Blaha Lujza sétányon megcsodálható az ország egyetlen állatparki szállodája (link), amit életnagyságú dinoszauruszok őriznek és az utca végében pedig egy amerikai stílusú steak house (link) illata csábítja be a vendégeket.  

Aki megőrül egy vidéki csárdáért, pacalt, szabolcsi töltött káposztát, vörösboros szarvaspörköltet falna szalonnás sztrapacskával vagy éppen egy echte tiszai halászlére vágyik, annak az Orosi úton a Kemence csárdát (link) ajánlom. Remek árakon, csodálatos vidéki ízvilággal dolgoznak!  

Gyros-titok

A legenda úgy tartja, hogy Nyíregyháza a magyar gyros egyik titkos fővárosa. Egy biztos, ezt a fajta görög fordítást (ferdítést?) itt a szabolcsi megyeszékhelyen találták ki, az ügyes vendéglátósok. Aki a street food világában szeretne elmerülni és úgy érzi, próbát tesz a nyíregyházi gyros magyaros virtussal készülő, emberes világban, az a Giri gyros (link) vagy a Twin Peaks (link) nevű „talponállókat” keresse a tirpák élményekért. Tudják, ebben az esetben is a Google a legjobb barátunk. Ja és vigyenek magukkal törülközőt, vagy egyszerűen zuhanyozzanak le utána, mert a nyíregyházi gyros elfogyasztása különleges képességeket igényel!

Megrögzött futóknak

Ha valaki nincs meg futás nélkül két helyet ne kerüljön el Nyíregyházán. Az egyik a Bujtosi városliget, ami vadonatúj futópályával csalogat, a másik pedig az Erdei tornapálya, ami a város végétől (Csaló köz) egészen Sóstógyógyfürdőig vezeti a mozogni vágyókat.

Az élet vize, a pálinka…

Háromféle eredetvédett pálinkát jegyeznek Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A szabolcsi alma, az újfehértói fürtös meggy és a tarpai szilva biztosan itt a legfinomabb!!!

A lista nem teljes, nem tökéletes és biztosan elfogult is. De tény, ez a kurta ajánlat is csak nehezen abszolválható három nap alatt.

Jó szórakozást, kellemes pihenést, örömteli pillanatokat kívánunk Nyíregyházán!!!  

(fotók: Nyírdrón (itt) és magánarchívum)

ui: let's dance Nyíregyháza!

- Gyere, bújj beljebb! – invitálta. – Gyere csak! Izgatottan vártunk – mondta és szélesre tárta az ajtót. Bent legalább húsz ember ült rongyos szőnyegen. Mosolyogtak feléje. „Édes Istenem…” – sóhajtott magában. Egyiknek sem kellett semmit mondania, mindannyiuk történetét ismerte, anélkül, hogy egy árva hangot is kiejtettek volna. A megtörtekét, a szerencsétlenekét, a magányosokét, a csalódottakét, az árvákét, a betegekét, a reménytelenekét. Fájt neki a fájdalom. Fájt, hogy ennyien várnak rá, nem mint messiásra, nem mint tanítóra, nem mint rabbira, csak mint csodás gyógyítóra. Fájt, hogy ennyi szívet, lelket kellene simogatnia. Fájt, hogy igazából nem is emberek, nem is torzók vártak rá, hanem kutyák, akik egyetlen érintéséért, egyetlen mosolyáért, egyetlen jobb szaváért még a kezét is csókolnák… Fájt, hogy a hitetlenség, a közöny kirágta a lelküket és most a testüket emészti fel…

- Hát álljatok fel! – kiáltotta és az emberek riadtan tápászkodtak fel. Féltek. – És ne féljetek, az isten szerelmére! – tette hozzá elcsukló hangon. – Csak ne féljetek!

Órák teltek el. Talán napok is. Szavai, mint a balzsam áradtak szerteszét. Az életről beszélt, az életről, a megismételhetetlenről, a szerelem roppant erejéről, a szeretet gyógyító hatalmáról, arról, hogy csak itt és most van, csak ez a pillanat áll rendelkezésünkre, csak ebben a létező pillanatban juthatunk a megváltás felé. És arról beszélt, hogy minden tiszta csókban, minden őszinte ölelésben ott az Isten. Szavai gerincet adtak, szavaiban a remény olyan könnyedén szökkent az égre, mint nyári hajnalon a Nap. És képes volt beléjük költözni, képes volt bekötni sebeiket, megállítani a számtalan belső vérzést.

Hát mi marad az emberből hit nélkül? Hát mi marad az emberből szeretet nélkül? Hát mi lenne velünk a remény nélkül?

Hát járkálhatunk, kóvályoghatunk, téblábolhatunk, ha hit, remény, szeret nincs bennünk csak egy rakat semmire sem való atom, molekula vagyunk, akkor a létünk nem más, mint kémia, matematika. Képletek és számok. Ha nem hiszem el, hogy az őrangyalom most is engem vigyáz, ha belenyugszom, hogy a vallomással felérő sorok fárasztanak, csupán untig ismételt semmiségek, akkor már most zuhanjon rám az összes éjszaka, már most jussak túl az eseményhorizonton, már most hervadjon el minden bazsarózsa, minden liziantusz és frézia…

És savanyodjon meg az összes "Mozart" csokoládé...