Tegnap éjjel megküzdöttem a démonokkal. Tegnap éjjel valami olyasmi történt, amit eddig csak színházban láttam. Az élet mint olyanban. A főhőst játszó Kern András arra ébredt, hogy nyomást érez a mellkasán. Azt gondolta ez a vég és számot vetett az életével.
Kapkodva vettem a levegőt. Erre ébredtem fél egykor. Nyomás a mellkason. Remegés, hányinger, szédülés, halálfélelem. Amikor úrrá lett rajtam a páni félelem, ki is nevettem magam, hogy amiért hónapig imádkoztam, most itt van és most valóban félek. Rettegek.
Másfél óráig harcoltam a démonokkal. Járkáltam fel és alá. A halálfélelmet Aspirinnel és a fiókban talált Detralex-szel igyekeztem csillapítani. Gondoltam a Mucopront és valami lejárt szavatosságú antibiotikum most nem fog segíteni.
Ezer gondolat járt a fejembe, hogy mi van akkor, ha ez valóban szívroham. Nem tűnt sem viccesnek, sem különlegesnek. A szoba, az éjszaka közönyösen szemlélete a harcomat. Milyen banális ilyenkor a google-ba beütni, hogy "szívroham"... Egyik ágyról a másikra jártam. Mint tavaly nyáron, szinte minden éjjel. Próbáltam feküdni, aludni, de valami kegyetlen folyton megrágott és kiköpött. Mint egy örvény, hol lehúzott, hol feldobott. Néztem a Vad Ugandát a NatGeo-on, pörgettem a Facebookot, bekapcsoltam höngit és próbáltam meditálni. Semmi, de semmi sem segített.
Komolyan féltem. Nadrágot és pólót készítettem, hogy bemegyek a sürgősségire. Kétszer is felöltöztem, aztán kétszer is le. Optimista voltam. De azért a kezemben a telefonnal azon morfondíroztam, hogy 104 vagy 107 a mentők száma.
Meg rád gondoltam. Akkor mosolyogtam igazán, amikor eszembe jutott, arra tanítottál; elmúlik. Csak így. Tettem hozzá, miközben a nyomás egyre nagyobb volt a mellkasomon. Csak így múlik el! És büszke voltam a démonjaimra. Aztán, ahogy ezt így végiggondoltam, valamitől jobban lettem. Hulla fáradtnak éreztem magam. Ledőltem az ágyra és bágyadt álom szállt a szememre. Ernyedt, betegecske álom. Reggel a telefon ébresztett. Még mindig kábán, szédelegve ébredtem. Apám hívott. "- Na, hogy aludtál, fiatal?" "Jól..."- feleltem nem túl meggyőzően. A hosszú hétvégén nem kíméltem magam. Talán túl is toltam. Futás, bicikli, lakodalom, műsorvezetés…
Ma túl vagyok egy komoly, nehéz napon, Szinyei Merse Pál képei felvillanyoztak. Dédunokája, Anna néni, meg teljesen elvarázsolt. Most szántom a betűket. A tegnap éjjelre gondolok. Meg az elmúlt 9 hónapra. Ennek a szörnyetegnek már kilenc feje nőtt. Azt sem értem egyébként, hogy is lehetne annak szívrohama, akinek ellopták a szívét…
