A tasteatlas (link) szerint Magyarország egyik legnépszerűbb étele a töltött káposzta, ami nem hiányozhat a karácsonyi menüből, vérbeli fesztiválozó és minden jeles, nemes alkalom elmaradhatatlan és persze ünnepelt sztárja.

Egy valamire való magyar lakodalomból sem hiányozhat a töltött káposzta. Vagy közvetlenül a húsleves után szolgálják fel, vagy az éjféli menüben érkezik meg, forrón és ellenállhatatlanul. Mellé persze a nótában is megénekelt lágy (fehér)kenyér dukál, no meg az isteni magyaros, „savankás” tejföl, amit helyenként tejfelnek is becéznek... (Egy kis tejfölteszt itt érhető el)

Annak ellenére, hogy a töltött káposzta ünnepelt sztár, nem áll rendelkezésre hozzá (virtigli) magyar szabvány. Így lehetséges, hogy a Hajdúságban egyetlen darab akkora belőle, mint egy megtermett férfiököl, általában savanyú káposztába, könnyen csavarintva érkezik az asztalra, fűszeresen, nem féltik a zsírtól és még az is előfordul, hogy birkahúst használnak hozzá. Debrecenben meg az sem ördögtől való, ha sült debrecenivel dúsítják a kalóriákat! 

Borsodban pedig az a csoda is megesik, hogy töltetlenül, húsgombóc formában főzik, a savanyított káposztalevél pedig mellette metélve kap némi szerepet. A fűszerezés azonban összeköti a tájínyek változatait, mindenütt nagyon ügyelnek a fűszerekre, hogy a végeredmény élettel teli, emberes étek legyen.

Ahogy Szabolcsban készítik... 

Szabolcsországban, az én hazámban, a lakodalmas káposzta, akkora mint egy kisujj. Hegyesre töltve, mint egy tölcsér, édes káposzta levélben és a végső párolást a lehetőleg házi paradicsommártás adja meg. Ez amolyan, édes-savanyú, édeskés(?)-fűszeres ízorgia, ahol az sem baj, ha némi csípőset is használ a huncut háziasszony.

A szabolcsi lakodalmas káposzta jellemzője, hogy szigorúan friss sertéshúsból készül. Nagyon jó választás hozzá egy kis dagadó és ha a hús túl száraz lenne, akkor némi tokaszalonna alapos ledarálásával lehet fokozni az élményt. Egy kiló darált, szárazabb húshoz, 10-15 deka szalonnát adnék, negyed kiló (egyesek szerint az sem baj, ha fél kiló), jó minőségű rizst, 2-3 fej vöröshagymát, pirospaprikát, sót, borsot, 2 gerezd fokhagymát. Van, akinek a keze elmozdul a delikát felé, én ezt nem erőltetem, azonban egy kis piros aranyat valahogy mindig várok bele…  

Az otthoni ízek hegemóniája...

Édesanyám konyhájában a húst, a szalonnát és hagymát, fokhagymát együtt daráltuk le, a fokhagyma miatt akár kétszer is elvégezve a műveletet, hogy egyenletesen jusson a masszába. Aztán hozzáadta a megmosott a rizst, a fűszereket, végül alaposan összedolgozta. Van olyan háziasszony, aki szigorúan megdinszteli a hagymát, olajon, majd ezt darálja össze a hússál. Lelke rajta, így is remek lesz a végeredmény.

A jó töltött káposzta ugyanakkor a megfelelő fej zöldség kiválasztásával kezdődik. Tömött, sűrű, nehéz, lapított káposztára esküsznek a szüleim. Édesanya ennek kivágja a torzsáját. Egy megfelelő méretű fazékba, amibe belefér, vizet forral, tesz hozzá két evőkanál sót, majd hagyja, hogy szent életet élve, a káposzta megmerítkezzen a lobogó habokban. A lényeg, hogy a káposztát ne főzzük szét, csak éppen hogy hajthatóvá váljon. Az okos háziasszonyok, ezért folyamatosan tesztelik még a vízben a káposztát, majd hirtelen hideg vízbe merítik, hogy véletlenül se főjön szét a zöldség. A vastag eret levágják róla és ügyesen feltekerik benne a mennyei masszával. Ahogy már írtam, amolyan hegyes, tölcsérformára.     

Remek dolog, ha az ínyesmester egy öntött vas lábos aljába apróra vágott, nyers káposztát szór, majd körbe-körbe, csinosan helyezi el a mütyürke, falatnyi káposztákat. Aztán ha mindez megtörtént, akkor vizet kell önteni alá. Na ennek a mennyisége nagyon fontos. Sose szabad ellepnie a káposztát, sőt inkább úgy kell felönteni az ételt, hogy körülbelül a 2/3-ig lepje el. Ha ez megtörtént, akkor nagyon lassan, ahogy a hosszú tél után a tavasz jön el, szükséges megkezdeni a töltött káposzta végső párolását. Az utolsó öt percben öntik fel Szabolcsban a káposztát egy kis házi paradicsommal, esetleg otthon főzött és télire elrakott natúr lecsóval, majd amikor újra rottyan egyet, elzárják alatta a gázt…

Téli, nyári káposzta...

Édesanya, annak idején végső állomásként, egy hímzett párnát is tett a fedő tetejére, bebugyolálta a káposztát, a tökéletes párolás érdekében.  

Már szinte látom, hogy most jönnek az okosok, hogy hát őrölt kömény kellett volna a masszába, a lábasba meg illet volna, ha tiszteletüket teszik a füstöltek, tegyük fel egy kis füstölt, vállaji (sváb) kolbász (link), a káposzta alá egy kis füstölt szalonna bőre is jól jött volna, meg hát a jó ég tudja, hányféle apró finomsággal lehet kiegészíteni a töltött káposzta tudományokat.   

Egy biztos, nálunk soha nem tudtunk két egyforma ízű, színű káposztát készíteni. Már csak azért sem, mert minden évszak hozzáteszi a maga világát ehhez az ételhez. Például, ha nincs  kéznél édes káposzta, Szabolcsban sem átalkodnak egész fej savanyítottba tölteni, vagy éppen az édes káposzta hegemóniáját kelkáposztával törik meg. A különleges „burkolatok” világa nálam például a torma(levél) szentségével kezdődik.

Ezt a metódust felénk már „tőtikének” hívják. Tetszenek tudni, amikor a fűszeres masszának, zsenge ecetes vízben párolt tormalevél ruhácskát kanyarintanak. Na kérem, én biztos vagyok benne, hogy ez angyali étek, manna, melynek receptje véletlenül hullott le a mennyországból!

Szerelmetes káposzta

A töltött káposzta szerelem. A töltött káposzta legényfogó, a töltött káposzta a vendégszeretet végső formája. A legenda úgy szól, hogy amikor nagyapám háztűznézőbe ment Szegfű Pál egyetlen lányához, a takaros, porcelánarcú, na meg házias Piroska végett, akkor töltött káposztával kínálták meg. „Papó” nemcsak magas, meg jóképű volt, hanem farkaséhes is. Jóízűen falatozott, és amikor megilletődve látta, hogy mindenki őt nézi, akkor jámbor tekintettel fordul nagyanyám felé:

- Te Piri, hát mit raktatok ebbe a káposztába, ezt nem lehet abbahagyni!?!

Nagyi, meg szempilláit verdesve, a konyha melegétől, meg a kalapáló szívétől gyöngyöző homlokkal azt találta felelni:

- Ebbe a káposztába? Szerelmet Jani…

Azért merészkedtem szaporítani a szót és némi itinert készíteni a jó káposztához, mert bizony lehangoló, hogy a lakodalmas helyszínek konyháiról micsoda ízetlen fertelmek érkeznek a drága násznép asztalaira. Ennék, falnák, de igazából sok esetben csak a jólneveltség, meg az éhség nem küldeti vissza az elfuserált boszorkány menzakonyhákra a magyar étkek egyik királynőjét.

Hadd emeljek ki azonban két helyet, ahol mostanában csodákat kóstoltam. Nyírtasson a Tallérosban (link) állítólag a falubéli öregasszonyok keze munkáját főzik meg, van is keletje mindig a jóféle káposztának. Voltam már itt olyan lagziban, hogy a vendégek éjfélkor a vörösboros marhapörkölt ellenére azt kérdezték tőlem, hogy nem tudnék-e még egy kis káposztát szerezni inkább, mert nem tudtak betelni vele.  Kellemes volt a káposzta legutóbb a nyíregyházi Stella Rose (link) étteremben is, ahol szintén egy nyugdíjazott szakácsnéni gyúrja a „tekercseket”. Ám abban biztos vagyok, hogy túl sok víz került a káposztára, amit pedig elfelejtettek felfűszerezni, így a víz kioldotta a savát-borsát és bizony a végeredmény olyan felemásan lett jóságos.     

Utóirat: volt szerencsém Görögországban megkóstolni az ottani „káposztát”, a Dolmadakiát (link). No meglehet, hogy van köze a mi ételünkhöz, de a rokonság igen távoli. A vegetáriánusok, talán örömmel fogyasztják ezt a szőlőlevélbe kanyarintott fűszeres rizst. Engem nem vett le a lábamról. Ahogy a Németországban kóstolt török dolma sem. Amit készítenek hússal (link), joghurttal leöntve is, de valahogy ez a keleties ízvilág számomra inkább érdekes, mint vonzó… 

Inkább kellene egy új fejezetet nyitni a tengerikásás, vagy darálás helyett, aprított hússal és füstölt áruval bolondított, vagy éppen egyéb hazai egzotikummal készülő káposzták világának. Esetleg arról vitát nyitni, hogy félfőtten szabad-e rájárni a káposztára (szabad!)... Na de majd legközelebb...  

A lecsó szentség. Augusztus szentsége. Meg ugye gusztus kérdése. Nem ülnénk egy patkóban a Parlamentben Váncsa Istvánnal, de ha lecsó, akkor eszembe jutnak a sorai. Hogy kérem szépen…(modorosban, teátrálisban) fűszerpaprikát igényel-e a nagy mű? Piros arany kerülhet-e bele és a fő kérdés, hogy az istenadta Delikátnak van benne keresnivalója…

Kezdjük ott, hogy alapanyag… Édesanyám nyírbátori lila hagymával, paradicsommal és paprikával lepett meg. Édesapám az Államkincstárra volt kíváncsi, de egyetlen fia számára nem esett nehezére, hogy az ellátmányt, a gondosan készített pakkot (friss zöldség, zöldbab leves, benne főtt sonkával...) elhozza nekem.    

Hejj (modoros ismét), ha láttátok volna az a cecei paprikát; tudom, nem igazán lecsóba való, hanem inkább egy friss rozskenyérre kent libazsíron mutatott volna fennkölten, de én úgy gondoltam, hogy kitartó párolással, egy kápiapaprika karrierjének módosításával majd átfogalmazom ezt a hevenyészett lecsó-forgatókönyvet.

És idézzük meg mostan Váncsa Istvánt is, merthogy amikor már a hagyma és a paprika édes ölelésben, egymásnak roggyanva kellemetes levet eresztett, én bizony nem átallottam egy kis kalocsai édes-nemességet adni a készülő csodához…

De rohanok… tavaly ősszel még Izával jártunk Tokajban és ott egy árus hogy, hogy nem kiváló szalonnát kínált és voltam olyan bátor, hogy a forgatagban egy kisebb adagot levágattam. Lesz, ami lesz. A szalonna jól nézett ki, bátor is voltam, boldog is, hát nem érdekelt, hogy borsos áron veszem meg a disznóságot.

Na ez a szalonna, ott hányódott a hűtőben. Már messze nem mutatkozott olyan jóképűnek, mint én 20 évesen, de adtam neki egy esélyt, tüzesre hevítve, talán izzadna meg és kelne új életre, mint egy főnixmadár…   

A hűtőben ott árválkodott még egy ¾ üvegnyi Sauska Rose is, és mivel a lelkiállapotom továbbra sem a megbékélés, belenyugvás, feledés eseményhorizontja felé mutat, hát nekiálltam a szőlő velejének pusztításához.

Mondom a lecsó szentség. A jóféle mangalica zsírból, és a zöldségekből felcsapó párában elalélva az ember más tudatállapotba kerül. Vélni látja a jövőt. Látni véli a jövőt. Mintha Delphoi jósdája nyílna meg a konyhában és egyszerre lenne a botcsinálta séf, zarándok és papnő.

A lecsó gőzei felett hajbókolva nem csupán az orrlikak tágulnak ki, de a tudat is és a lesz a főzőmesterből hirtelen Bene Gesserit papnő és férfiként a genetikai nemesítés csúcsa, a Kwisatz Haderach, aki egyszerre látja a jelent, a múltat és a jövőt…

Napok, mit hetek óta érzem, hogy ez a magány ajándék. Nemcsak a nemesítés része, hanem valami olyan út, aminek a végén a tökéletes lecsó, a tökéletes férfi és a tökéletes szerető triumvirátusa valósulhat meg…

Amikor a pedig a bor elfogyott, ezeket a sorokat már egy Duckstein, Rotblond, Original támogatta. (köszönve Andi unokatestvéremnek, akit jó sorsa Németországba vezette). Ezeket a végtelenbe vesző és csuda sorokat most ennek köszönhetem, hogy a mennyei lecsó, a non plus ultra, a fenntartható fejlődés a sose halunk meg édes öröme egyszerre érkezzen meg, egyszerre csengessen be a Bujtosi palotába…

És mindegy mit hoz a sors. És mindegy, hogy ez életem legrosszabb, legüresebb, leghiábavalóbb éve, akkor is maradjon meg valami becsvágy, valami nemesség, valami íz, valami tartás, hogy az egyetlen főre főtt lecsóban is lehet megváltás, huncut somolygás és tisztes férfierő.

Elvakítanak az éjszakai halálos fényei

Autók sodornak magukkal

Pupillám oly szűk, mint a tű hegye

Fekete-fehér utcákon várlak már

Legalább 100 éve

S te fütyülve érkezel…

Elvakítanak az éjszaka halálos fényei

A konzervdobozokat dobálod

Azok tanácstalanul sodródnak a folyón

Vajon csak elvesztettem a fejem

Vagy ami még rosszabb, valóban szerettelek?

S te fütyülve érkezel…

Az éjszaka halálos fényei vakítanak

Meg tudod szeretni végre az életed

Vagy hagyod elmenni melletted?

Füstös éjszakáinkból semmi sem marad

Csak a reggelre kihűlt csikkek

A föld alatt a metró tele mámorral

A következő állomás a Kis Európa

Itt tedd a kezed a szívem alá…

Az éjszaka halálos fényei elvakítanak

Az utolsó kör a halál után kullog

100 éve várlak a fekete-fehér utcákon

S te fütyülve érkezel…

When all the world is a hopeless jumble

And the raindrops tumble all around

Heaven opens a magic lane…

Ma este nyugodtan vetkőztessük le a lelkeinket. Nem kell póz. Nem kell önmagunkhoz írt élet-ballada. Nem kellenek kegyes és kegyetlen hazugságok. Könnyen, erőlködés nélkül jönnek így majd a szavak. Éveket, rangokat, hiúságokat úgy töröljük le magunkról, mintha csak az út pora lenne.

Ebben a nyamvadt mélyrepülésben, ebben a túlfeszített izgalmi állapotban, ebben a magamnak csinált vesszőfutásban délelőtt egy pillanatra észrevettem az élet kegyelmét. Két éve már, hogy minden pillanatom a tavaly ilyenkorhoz hasonlítom. Tavaly ilyenkor ezen az estén sírtam. Tavaly ilyenkor ezen az estén megjelentél a semmiből. Tavaly ilyenkor… És sorolom a jeles napokat, kívülről tudom mindet… Az elmúlt két év összes másodperce úgy él bennem mint ajándék és büntetés.

És tavaly ilyenkor sem volt nyár, csak munka, izzadtság és álom nélküli éjszakák.

Apró perverzió, ahogy az egyre elhatalmasodó nyugtalanságban észreveszem a korral, pénzzel, kilókkal, álmokkal küzdő pasit. Észreveszem magamban a férfit, akit hajt a becsvágy, aki még mindig akar valaki lenni, akinek jól esik csöndesen számba venni a parányi bolygóját, a három vulkánnal, a dobozba zárt báránnyal és a rózsával, ami úgy tűnik bimbót nem, csak tüskéket hoz. (És én ezekből a tüskékből készítek koronát magamnak…) Szóval elkezdtem tisztelni ezt a férfit, aki esténként a bujtosi pályán görcsbe rándult ököllel fut versenyt az élettel.

Meghajtom a fejem, az éjjel imádsággal álmot kereső előtt…

Szóval csak annyi történt, hogy egy pillanatra megadta az ég, hogy kívülről láthassam magam. Egy pillanatra észrevehessem ebben a fizimiskában is benne van Jézus arca… Láttam kívülről magamban a türelmetlen szerelmest, a kétségbeesett férfit, a magánnyal dacoló kapitányt, a háborgó tengert altatóra oktató, elfuserált kántor-tanítót.

És, ahogy így néztem magam, arra gondoltam, talán egy másik bolygón, egy másik univerzumban nagyon szereted ezt az embert, ha még ebben az elfuserált párhuzamosságban is ennyit jársz a fejemben.

Ui: Uram! Legboldogabb az, aki kompromisszumok nélkül éli a világát, akinek soha nem kell megalkudni, mert nem fél, nem retteg csak bízik, csak bízik Tebenned…   

Retrospektív. Benjamin Button kért sört mellettem. Azt hiszem valami trendi felső erjesztésű. Míg az IPAm, nAPAm él. Letörli a habot. Néz. Erősen. a végtelenbe. Aztán elém teszi a Kis herceget. Német kiadás. Fogtad már a kezedbe. Karl Rauch Verlag. Kilencedik oldal:  

„Ich bin viel verlassaner als ein Schiffbrüchiger aif einem Floss mitten im Ozean.”

Nézem a folyót és felfelé evezek. Evickélek. Most megpihentem. Nézem a folyót, a szárazjégen úszó tutajokat és emlékszem arra a nyárra, amikor Dombrádon kötött ki a nagy kompánia. Te a papuccsal a kezedben sétáltál köztük, a pasik szeme, mint a bagzó macskáké, de fogtad a kezem és a világ szilárdabb, megalapozottabb, biztonságosabb, mint azelőtt bármikor.

De most újra visszafelé kell menni, ez a rák módi, egy született nyilasnak igen megterhelő. Újra élni, újra szemelni, örömöt, bánatot. Csak így lehet. Ha elrontottad, újra kell tervezni, újra kell építeni. Nyűtt tagokkal is. Te most azt mondanád, hogy az elrontott bort csak kiönteni lehet. Kiköpni. Én azt mondom, hogy idén jobbat csinálok. Jobb bort. Ugyanazon a birtokon, ugyanazzal a hordókkal. Csak jobban fogok imádkozni, és most velem lesz a Jóisten, meg jobban is fogok ügyelni. Okosabb és ügyesebb leszek.

Egyébként is tudom, hogy kell bort készíteni. Aztán, amikor kész lesz és lefejtem, egy apró hordót megtöltök vele, a hónom alá csapom, megállok a ház előtt és arra kérlek kóstold meg. Csak kóstold meg. Nem többet. Az első korty után mindent érteni fogsz. Benne lesz a borban. Benne lesz az igazság, a vigasz, a szerelem. ha meg kérsz belőle, megnyitom a pincét és csapra verem mindet. Minden boromat. Soha többé nem félek majd attól, hogy üresen marad a pince. Nagy a Jóisten kegyelme, majd a maradék cseppet is megszaporítja.

De most még megyek felfelé a folyón. Még messze a birtok, messze a mézes ősz. Azon a rozoga tutajon élek meg minden elátkozott augusztusi éjszakát. Látod most meg integetek. Veszettül. Azért... Visszaintegethetnél!   

Irkász-firkász, mitugrász – intette le a megboldogult Szentpéteri tanár úr. Vajon neki lett volna igaza? Elő a gázolajjal hadd égjen, füstölve, pokolian ami papír, amire egyetlen érzés, szó, történet is került. Nem volt, nincs, nem lesz. Van az a reggel, van az a nap, amikor kiszakad belőle szív, lélek és a sejteket semmi más, csak a szerves kémia tartja össze.

Tűz jöjj velem! – gondolta - Hadd égjen el ez a semmirekellő világ. Aztán, ha a nagy tűzvészt túl is élné, lenne inkább bogaras asztalos, megszállt ikonfestő, vagy mittudomén, hitehagyott matróz déltengereken, ahol egy nagy vihar után, a habokból ágaskodó Kraken utolsó falatja lészen…

De nem lesz itt semmi. Megy a porban. Ebben a sárgára feslett purgatóriumban. Megy ebben az augusztusba fordult sivatagban. Dicstelen gondolatokat számol. Az égre néz és goszpodin Csehovval perel; kolléga, hát hogy merészelte minden novellájába, drámájába beleírni? A felesleges ember szobra készül…  

Forgat. Szemet. Fejében elvetélt világmegváltó szerelmet. Egy újabb csapzott nap, egy újabb imádság, egy újabb szem reménypótló a legfeketébb kávéjába…

 És innen kell, innen szép nyerni…

Hol volt, hol nem volt Nyíregyházán, az Orosi út mellett békésen, ábrándosan teltek a hétköznapok a festői Keleti-lakótelepen. Az itt élők a tv villódzó világából azt látták, hogy máshol összkomfortos, amerikai típusú villák udvarára medencéket építettnek, vagy ha nem akarják ekkora költségbe verni magukat, akkor legalább az „teszkóobisparmetroosan” áruházak lenyűgöző kínálatából vesznek egy kerti medencét és abban ejtőznek az ordenáré kánikula idején.

Az őszintét kimondva, mert az utca népe errefelé szemérmes, és csak itt lehet megtenni, ezen a vadkeleti álomhelyen a lakások egy részében sem víz, sem villany nincs. A szakértők szívük szerint már rég felszámolták volna ezt az eufemizálva is csak gettónak hívott telepet, de egyelőre erre pénz és elhelyezés hiányában nincs lehetőség. Pedig a nyíregyházi favella-sor alatt meghúzódó „telkeket” jóárasítani is lehetne, de ahhoz sok-sok csillagnak kellene szerencsésen együtt állni a Tüzér utca feletti égen.

Maradjunk annyiban, hogy az egyik „bér”-lakás tulajdonosa merészet álmodott. Vett egy három méter átmérőjű medencét. Annak rendje és módja szerint felfújta a felfújható részét, majd átment a szomszédokhoz, hogy markos legényeket keressen.

Az a remek ötlete támadt, hogy a spanokkal együtt elmennek az Orosi úti közkúthoz, megtöltik a medencét, majd kézben hazaviszik. Mint a krumplit, vagy a kenyeret. 

Így is lett. Vitték a medencét, egy rövid slag közreműködésével, meg hideg sörök társaságában elkezdték a feltöltést. Már egy óra simán eltelt, amikor a térség postása észrevette a társasági életet, meg a forgalmas utca képét megbolondító medencét, és kérdőre vonta az akkor már egyre vidámabb kompániát.

Azok őszintén feleltek. Otthon nincs víz, itt a közkúton van. Megtöltik a medencét, majd megragadják és hazaviszik… A postás csendesen mosolyodott el. Majd közölte, hogy megsüvegelendő a szándék, de 100 liter víz, az barátok között is egy mázsa és abba a medencébe meg 300 liter víz úgy tűnik el, mint a pinty.

A kompánia nézett, mint csipás macska a szemészeten, de már erősre itták magukat és a harmadáig telt medencét megragadva akarták demonstrálni, hogy ördögi tervüket némi nehezített cipekedés nem tudja meghiúsítani.

Akkor pislogtak csak igazán, amikor meg sem bírták mozdítani a medencét.

- Nincs fogás rajta, azé’ nem megy – mondta Winettou, majd hozzáfűzte; - Öntsünk ki egy keveset belőle, úgy vigyük haza, aztán majd vödörrel, kupával teletöltjük…

Mondanom sem kell, hogy a víz nagy része az aszfalton végezte. A medencét úgy cipelték üggyel-bajjal haza, hogy éppen csak az alján lötyögött valami. A pulyák megörültek a víz- és medencehordóknak, de amikor az örömforrás elhelyezésre került, már lefelé görbült a szájuk. Még a lábuk sem tudták benne megmosni…

A tulajdonos, most hosszú slagot keres a szomszédoknál. Nagyon hosszút… Olyan másfél kilométerest.

Minden egy. Semmi sem megosztható. Sem érzés, sem gondolat. Ami bomlik, ami hasad, már nem lesz az, ami volt. Sem a szerelem, sem az élet. Talán még a szeretet sem. Az élet valójában teljesen magányos játék.  Egyedül kell megszületni, egyedül kell meghalni. A semmiből jössz, a semmibe mész. Az egyből jössz, az egybe mész. Minden szavunk félreértés, minden tettünk megtévesztés. Minden próbálkozásunk önámítás…

Kenderesi „sajtburesz” Tamást, 2016-ban a riói olimpián, egy ország zárta a szívébe (link 04:11). A bronzérmet érő úszás után, mérsékelt zavarában, olyan emberi hangon szakadt ki belőle egy minimalista vágyálom, mármint, hogy most ráférne néhány sajtburger (link) (link), hogy akkor a magyar lányok egyből a rajongani kezdtek érte, a pasik meg legszívesebben kamionnal vitték volna neki a "néhányszázas" ajánlatot… Nem mindenkinek adódik meg, hogy a félisten Phelps nyújtson neki kezet a döntő végén, majd vele fotózkódjon az érmek átvétele után.  

Kenderesi a kvangdzsui VB után, azonban most nem remek szereplésével, hanem letartóztatásával (link) hívta fel magára a figyelmet. Szombat éjjel, a neonfényes dél-koreai éjszakában, Tamás valószínűleg nagyot hibázott. A híradások szerint hozzáért egy „hölgy” fenekéhez, akinek úgy tűnik nem jött a be a kisfiús mosolyú, magyar fiatalember és egyből feljelentést tett a rendőrségen. Az egyenruhások pedig az ottani, ilyen esetben kíméletlen törvények értelmében, azonnal letartóztatták a mi Tominkat.

Az internet bölcs, okos, jogvégezett és balga módon statáriálisan ítélkező krémje pedig azonnal levonta  a következtetést; Tomi egy szexuális ragadozó, aki nem bírt a tesztoszteronnal, a doppingból származó szermaradványokkal, kábítószerrel, piával, magával, a nadrágja netovábbjával, az ágaskodó gőgjével, meg úgy egyáltalán és ezért követte el a megbocsáthatatlant. Tomi minimum a pajzán viccek kategóriájában indulhatott, az elmúlt napokban, jó eséllyel a hőn áhított aranyérem felé. Pedig nem bújt el, nem félt elmondani, hogy is történt az ő olvasatában a dolog:

Sziasztok! Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben rengeteg kérdés felmerült a koreai rendőrségi esetem kapcsán. A félreértések elkerülése végett szeretném megosztani, mi történt valójában. Szombat éjszaka, egy szórakozóhelyen a mellékhelyiségből visszafelé haladva a táncparkett felé hozzáértem egy, a pultnál álló koreai táncoslány fenekéhez. Meg sem álltam mögötte, talán egyetlen meggondolatlan mozdulatot tettem, ami miatt az érintett lány komolyan megharagudott, és feljelentést tett ellenem. A tisztánlátás végett szeretném leszögezni, hogy nem tapogattam, nem fogdostam a tömegben a 18 éves lányt. Megértve a helyzet komolyságát, teljes együttműködést tanúsítottam mindvégig. A rendőrségen közölték, hogy az esetről a biztonsági kamera felvétele rendelkezésükre áll, igaz, ezt nekem nem mutatták meg. Ezek alapján őszintén bízom abban, hogy igazolást nyernek a szavaim, miszerint nem követtem el semmilyen súlyos vétséget. Azt viszont valóban meg kell értenem, hogy -minden szándékosság nélkül- megsértettem bizonyos erkölcsi normákat, amely a helyi értékrend alapját képezik. A történteket sajnálom, a koreai lánytól szeretnék személyesen elnézést kérni, amennyiben valóban megbántottam. A szexuális zaklatás vádját viszont teljes mértékben visszautasítom.

Tomi elmondása szerint, hozzáért egy koreai lány fenekéhez… Meggondolatlan mozdulat, megsértette a helyi normákat… Ha megfogta, ha belecsípett, akkor nem csak a helyi, univerzális normát sértett. Ez van öreg, nincs mentség, legfeljebb az, hogy sokat ittál előtte. Ám csak találgatni tudunk, hiszen a videofelvételt nem láttuk. Elég az hozzá, hogy a helyi rendőrök sem találták mulatságosnak. Közben persze kiderült, hogy a lány táncosnőként dolgozott a szórakozóhelyen és finoman szólva is alulöltözöttként tartottuk volna számon, ha mi is ott lettünk volna. A táncosnő érintése pedig... Láttunk már ilyen amerikai filmet... 

Ám most üljünk fel a Tomi lovára. Szombat este, a buli hevében, tegyük fel, némi helyi jellegű alkoholos ital elfogyasztása után, egy picit megrészegülve a helyzettől, vajon mi hogyan viselkedtünk volna? Mindenki másként. Egy gentleman részegen is úriember. Egy biztos, Tomi elismerte, hogy hibázott.    

Az is biztos, hogy ez a sztori rajtamarad. Ő lesz az a srác, akit nemcsak a bronzérem, meg sajtburesz miatt ismerünk majd, hanem arról is, hogy nagy tisztelője a kerek, egzotikus táncos lányok hátsó fertályának. Az is biztos, hogy egy ideig emiatt kapja majd az ívet és szinte látom, hogy ez a fiú soha nem fog megfordulni egy formás fenék láttán, az utcán…

Kenderesi Tamás a rendőrségi vizsgálat után, pénzbüntetést kapott, majd miután leperkálta a "touch down", gondolom borsos árát, elhagyhatta Dél-Koreát. Barátnője Szilovics Fanni egy közös képpel kürtölte a nagyvilágba, az ő bizalma nem roppant meg, kitart párja mellett és együtt erősebbek lesznek, mint a rögtönítélő, csípőből tüzelő, vicceskedő „közvélemény”. Megható, nagy szívre, nagy lélekre valló tett ez a lány részéről, egy őszinte szerelem gesztusa.

Szóval a mindent a szemnek, semmit a kéznek szabály megsértése után járó pénzbírság bőven elegendő volt ahhoz, hogy a magyar fiú tisztázza magát. Nincs priusz, nincs büntetőpont, csak egy nagy sóhaj, túl vagyunk rajta.  

Tamásnak most azt üzenjük, hogy sokan vagyunk mellette. Sokan voltunk 20 évesek, sokan kerültünk fiatal felnőttként kínos helyzetbe, balhéztunk és mégis emberek lettünk. Tamásnak üzenjük, hogy a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Üzenjük, hogy ugorjon be a medencébe, eddzen, ússzon és szeresse nagyon a Fannit! A legközelebbi „japán”-bulinál meg vigyázzon jobban, még akkor is ha tudjuk egy kerék fenék gravitációja itt a földfelszínen, nálunk, hetero pasik esetében sokkal erősebb, mint egy óriásbolygóé… Ui: egy aranyérem a nyakban, sokat dob majd a megítéléseden!

Hajrá Tomi!

Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.

(Colin Falconer)

Nincsenek véletlenek, csak találkozások vannak.

(Paul Éluard)

Popper finom mozdulattal igazította meg a szemüvegét és ennyit mondott: - Nézze fiatalember. Nincsenek véletlenek. Ha meg a elhiszi ezt a sok butaságot, amit itt az ateisták, materialisták meg ki tudja kicsodák kitalálnak törvényszerűségekről, meg az emberi ész korlátairól, akkor nekem nevetnem kell. Nevetnem, mert nem értem, hogy lehet annyira korlátozott egy ember, hogy a rendelkezésére álló, csekély információk alapján nem hisz istenben, de abban a matematikában igen, ami a legtöbb ember számára teljesen értelmezhetetlen… Egy szó, mint száz, sors van, végzet van, véletlen nincs!

Nagyon akartam Popperrel interjút készíteni. Az államigazgatásiról jöttem haza és az intercity-n épp a Belső utak könyvét olvasgattam, majd a korán kelés miatt elaludtam. Azt álmodtam, hogy őt kérdezhetem. Aznap a tételek mellé Poppert is becsomagoltam. A mobilom csörgésére ébredtem. Zajácz Zoli hívott, hogy holnap délután lenne egy kis meló és rám gondolt. Mi a meló? – kérdeztem izgatottan és ő kajánul elmosolyodott, hiszen tudta, örülni fogok a válasznak.

- Popper Péter jön előadást tartani a könyvtárba. Adriennel megbeszéltük és arra gondoltunk, hogy ha van kedved…

- Már, hogyne lenne! Zoli, most is az ő könyve van a kezemben! – rikkantottam el magam…

Ez jutott eszembe, amikor a 354-es és a 35-ös kereszteződésében a jól ismert rendszámot megláttam. Tudod jól, hogy akkor ott, abban a pillanatban minden várnyomásműszer kipukkant volna a kezemen, minden EKG megbolondult volna. A piros lámpánál arra gondoltam, hogy két lemezajtó, meg kb. egy köbméternyi levegő választ el. Fizikailag. De szépen eljátszottuk a szerepünk… Banális, buta alakítás… Hazafelé a régi népdalt dúdoltam a házig…

Indulj el egy úton, s én is egy másikon

Hol egymást találjuk egymáshoz se szóljunk.

Aki minket meglát mit fog az mondani

Azt fogja gondolni idegenek vagyunk.

Idegenek vagyunk, szeretetet tartunk

Ahol összegyőlünk ketten szeretkezünk.

Az bajom van véled fáj a szívem érted

Sír a szívem érted majd meghalok érted.