Tavaly ezen a napon megcsörrent a telefonom és a sellőm a kagylóit követelte vissza. Majd este ismét felhívott, hogy mielőtt elment a szüleihez, bevásárolt a Lidliben…
Tavaly ezen a napon, sok bort ittam a Szimplakertben és másnap, életemben először Szent István napján, magam mögött hagytam Magyarországot, hogy amikor visszatérjek, visszakapjam az összes elveszettnek hitt hitem…
Ma nem csörgött a telefon. Ma a hit is csak takarékon lobog. Amikor az autóban ültem, szépen erősítgettem magam, az élet már csak ilyen magányos játék. És az ember egyszer csak rádöbben, hogy a kedvenc zenéit, filmjeit, verseit már nem akarja senkinek megmutatni. Nem akarja senkivel megnézni a Casablancát, senkivel nem akar búvárkodni Zakinthoson, senkivel nem akarja meghallgatni az Il postinot, nem akar senkivel megázni a nyári esőben, senkit nem akar el vinni a Kicsi házba… Egyszerűen maga akarja megélni az érzéseket. Maga akarja kiszívni az élet velejét és maga akarja magának súgni; Carpe Diem!
Pedig elárulok valamit, csuda kis életet éltem én! Csuda dolgok történtek velem. Igazi csodák. Még tavaly is. Még tavaly ilyenkor is. A Szárnyas fejvadászban a Ray Batty-t játszó Rotger Hauer utolsó leheletével azt mondja Deckardnak:
„I've seen things you people wouldn't believe. Attack ships on fire off the shoulder of Orion. I watched C-beams glitter in the dark near the Tannhäuser Gate. All those moments will be lost in time, like tears in rain. Time to die.”
Ray, az android látott dolgokat, ahogy én is. Láttam napfelkeltéket és napnyugtákat. Láttalak sírni, nevetni, végtelenül boldognak lenni, és végtelenül szomorúan ülni az ablakban.
Megnyugodtam, belenyugodtam, hogy az élet már csak ilyen. Ennyi volt. A „b” oldalon volt még egy iszonyú slágergyanús dal, de a tű ugrott egyet.
Ami maradt az a kérges szívem, a lelkem. Ami maradt egy apró darab hit, egy megrágott és kiköpött falatnyi szeretet, meg egy hidrogénatomnyi remény. Hogy talán…
Az élet kérem csodálatos. Az élet kérem fennkölt, költői és lenyűgöző. Ahogy hajtottam ma, könnynek között azzal biztattam magam, amivel az egyik kedvenc hősöm, Mihály az Utas és holdvilág végén így biztatja magát;
"Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint patkány a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhet valami."
Történhet. Valami. De most Salinger jut eszembe. Meg a Zabhegyezője…
„Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha meséled, mindenki hiányozni kezd.”
Főként egy Kisangyal…
