- Illustrisimus Dominus! Én oda biza’ akkor sem mennék, ha egy éles szablya csikolná a gigámat. Elátkozott szoba az. A fehérnépek azt mondják, hogy arra a folyosó végi rettenetre a méltóságos úr édesapja idejében bukkantak. Be volt falazva. Amikor kibontották, uram irgalmazz, egy kísértet ült benne. Egy halom csont, meg valami papíros féle felett kuporgott Azt őrizte veszettül. Amikor meglátta a kőmíveseket, rájuk rontott. Vadul, ütötte-verte őket, valami delejjel. Kék-ződ lett mindegyik, pedig van köztük olyan, aki nádi farkas orrát is megrendezte mán. De ezzel a kísértettel nem bírtak. Kirohant. Arra a láp felé. A bibircsókos Biri, tudja a pipás, kéregetős cigányasszony szájából kiverte a pipát és megégette a rőzse haját. A nyomorultnak. Az halálra rémülve szaladgált az utcákon, hogy megjött a végítélet…

- Hallgass mán’ Páter! – intette le a minorita barátot a méltóságos. Nem volt az a félős típus, de ennek a nyikorgó ajtónak a kilincsét heves szívveréssel nyomta le. Szinte a fülében hallotta a dobogást, amikor belépett a poros, pókhálós helyiségbe. Intett a fráternak, hogy kövesse, de az csak a gyertyát adta utána. Hányta a keresztet, imádkozott. Vinnyogni tudott volna, annyira félt. A méltóságos elmosolyodott. Elvette a gyertyát, majd körbenézett. A szobában dohos szag. A falak nyirkosak, salétromosak. Középen rozoga asztal, egy szúrágta szék, a sarokban egy szekreterféleség. Látszik, hogy takarítottak, ám azt is észrevette, hogy sebtiben, hányaveti módon. Amikor a szekreterhez lépett, ott egy réges-régi papírost talált. Rajta kusza, olvashatatlan betűk. A végét tudta kisilabizálni, azt latinul írták;

Alios iam vidi ventos. Amantium irae amoris integratio est. Semper amare…