„Apró dolgok ezek…” – gondolta magában. „Nem fogják a világot megrengetni.” Egy éves lett a benne dédelgetett növény. Ez már nem az az apró kis félteni való kis élet. Hanem valami olyan virágzó teljesség, ami még a szomorkás színeiben is pompázatos.

„Apró dolgok ezek…” – egy újabb megélt hajnal, egy újabb hűvös szellő és az élettel kötött titkos frigy. Arra gondolt, amikor az autópályán iszonyú viharba szaladt bele. Szakadt a jég, ömlött az eső és látni sem lehetett. Élet és halál úgy folyt egybe, mint a nagy, tomboló vizek. Aztán vége lett a viharnak is. A felhők hátramaradtak, ismét sütni kezdett a Nap.

„Ezek a viharok edzik az embert. És leginkább az mutatja meg ki vagy, kivé lettél, hogyan viselkedsz a viharok idején. Hogy átadod magad a viharnak, a félelemnek vagy egy fölényes mosollyal nyugtázod, ennek is vége lesz. És az is bolond, balga, aki a viharokat jegyezve igyekszik a világról képet alkotni. Aki azt hiszi egy viharból le lehet szűrni, ki milyen ember. Istenem, istenem. A szív fordítóprogramját, hát ki találja már fel..."

Ahogy a kezében egy pohár vízzel a hajnalt nézte, tudta, hogy beérett a gondolat, kész lett a szív. Nem volt már benne elvárás, nem volt már benne nagy álom. Csak egy mákszemnyi remény…

„Imádkozzunk. Az idő eltelik ima nélkül is, csak éppen üressé válik nélküle…” - Keresztet vetett és kávét főzött, két személyre. Csészét is kettőt tett az asztalra, de csak az egyik pohárba töltött…