Átölelnek a színek. Ezek a képek élnek és éltetnek. Még egy porszívó, néhány szerszám a földön, meg egy nagy létra jelzi, nincs befejezve a tárlat. Ám már így félkészen is gyönyörű. Nyolcvan Szinyei Merse Pál festmény, grafika, vázlat között sétálok, széles vigyorral és egy hatalmas, szédítő lyukkal a lelkemen. Nyolcvanad magammal maradtam és akár hová pillantok úgy érzem, hogy bekukkanthatok a mennyország kulcslyukán. Meg sem lepődök, hogy egyetlen társam a flow… Micsoda személyiség lehetett az, aki így akarta látni és láttatni a világot. Micsoda formai tökély, micsoda költői nyelvezet, ahogy a teremtett világ olajfestményekbe írt lenyomatát bámulhatom. Aztán jön Szinyei Merse Anna. A mester dédunokája. Karakán, nagy tudású, meleg kézfogású idős hölgy. Ahogy nézem a szemét, az arcvonásait, beugrik Szinyei Merse önarcképe. Látom benne a dédapát. Tisztán, jól érzékelhetően.
- Tudja milyen öröm számomra, amikor manapság az emberek többsége épp olyan nagy mesternek tartja dédapámat, mint Munkácsyt, vagy Csontváryt? A saját korában ugyanis számos kritika érte. Ám a művészettörténészek többsége mára egyetért abban, hogy Szinyei Merse Pál unikum. Közép-Európában a saját idejében ő volt a legbátrabb, igazi plein air-festő, ám évtizedekig csak támadásban volt része: nem ismerték fel a sok évszázados hagyománnyal szembeszálló, újító törekvéseit. A francia impresszionistákkal egy időben élt, de tőlük függetlenül dolgozott, hiszen nem is járt Franciaországban. Volt, aki 100 éve az impresszionisták előfutárának tartotta. Ez persze téves megközelítés, inkább úgy mondanám, velük párhuzamosan alkotott. Ám nem volt könnyű a helyzete. Gondoljon bele, a millenniumi kiállításon 1896-ban még csak a Nagybányára induló fiatal festők merik kimondani, hogy a Majális elismerésre méltó alkotás, és csak ezután kerül végre múzeumi tulajdonba. Pedig már 1873-ban megfestette. És nézze meg ezt a képet. Ezt a hölgyet, sárga ruhában, lila szalaggal. A pár évvel korábbi, klasszikus szépségű Lilaruhás nő című híres festményéhez képest sokkal modernebb felfogású, ám nem fejezte be. Ezen is a dédanyám látható, akit még ismertem, hiszen 101 éves korában, 1954-ben halt meg.
Hallgatom Anna nénit és szavai úgy zsongnak bennem, mint egy méhkaptár. Nézem a festményeket és itt Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban nem csupán szerencsésnek, hanem valódi kegyeltnek érzem magam. A Virágzó almafákba egyből beleszeretek. Ismerem ezeket a fákat. Itt Szabolcsban milliószámra csodálom őket minden tavasszal. De ez a festmény több mint egy színpompás csoda. Olyan, mintha hologram lenne, ahogy elsétálok mellette, annyira élethű, hogy mozog a kép, szinte körbejárható a két fa. Így mutat Szinyei Merse Pál fityiszt a két dimenziónak.
A Szinyei Impressziói című kiállítás pénteken nyitja meg a kapuit. Lesz csinnadratta, eljön az igazságügyminiszter, a város vezetése és persze köztük ott mosolyog majd a dédunoka is, aki egyébként, művészettörténész és történetesen a kiállítás kurátora.
Ahogy véget ér a protokoll, máris jöhetnek az első fecskék, a csillogó szemű érdeklődők. Óránként 60-an láthatják majd a festményeket egészen november végéig. A belépéshez nem csak fizetni, (egyébként rendkívül jutányos 1200 forintos belépőt kell váltani), hanem regisztrálni is szükséges. A Jósa András weblapján ezt máris meg lehet tenni, és érdemes is.
Ha valaki azt mondaná, hogy ezt a kiállítást már látta Kaposváron, megsúgom neki, hogy majdnem. Nyíregyházán olyan képek is a falra kerültek, ami a Dunántúlon nem. Ez most igazi, nagy durranás Szabolcsban. Ez most olyan összefoglalása az életműnek, ami lelkesít és a múzeumba vezet.
