(1.) A harang szerelmes volt az orgonába. Sose látta, csak hallotta. Amikor az orgonista játszani kezdett rajta, akkor a "főkolompos" mindig hangosabban, tisztábban hívogatta az élőket, kísérte utolsó útjukra a halottakat és bátrabban törte meg a villámokat. Volt, hogy egyszerre szólaltak meg. A harang akkor azt gondolta, hogy most átöleli az orgonát és szerelmesen egymás fülébe búgnak...
(2.) - Mikor kezdik szétszedni? – kérdezte párás szemmel a páter a munkást.
- Egy fertályórán belül jönnek a cimborák és rögvest nekiállnak! – felelte a sasorrú, fekete szemű és úgy szívott a cigarettájába, mintha az élete múlna rajta.
- Csak akkor kezdhetik meg, ha hozzák a szerződést is… – mondta a kisprépost, egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkeményítve magát. – Papíros nélkül nem vihetik! - tette hozzá már-már hetykén és sarkon fordult. A munkás egy hegyeset köpött utána. Még egyet slukkot szívott a szinte körmére égett bagóból, majd a földre pöckölte a körmére égett maradékot és kíméletlenül eltaposta.
(3.) - Ha nincs papíros, nem lehet szétszedni! – állta el a bejárati ajtót a páter. A munkások, most már öten jöttek, szerszámokkal felszerelkezve, farkasszemet néztek vele. Ha nem lenne isten szolgálja, már rég felpofozták volna. Így is viszketett a tenyerük és egyfolytában köpködtek. Mintha az indulatot csak a szájukon keresztül lennének képesek levezetni.
- Páter! Álljon félre – mondta a sasorrú. – A mi időnk drága! Mondtam már, hogy hozzák azt az istenverte papírost! – miközben beszélt egyre jobban felszívta magát és egyre vörösebb lett a feje.
- Kivárjuk! A száját meg mossa ki! Tíz Miatyánk, meg 10 Üdvözlégy jár a káromkodásért! – tette hozzá a kisprépost, akinek a Jósisten most csudálatos bátorságot és hetykeséget ajándékozott. Egy cseppet sem félt. Sem az izzó tekintetektől, sem a szerszámokat egyre izgatottabban markoló kérges tenyerektől, sokat próbált öklöktől. Talán vagy másfél óra is eltelt, míg egy szemüveges kiskölyök, - a kezében lobogtatva-, meg nem érkezett a szerződéssel.
- Na itt van! - mondta a munkás és azt gondolta, jobb lenne, ha a pap szájába tömhetné.
– Mondtam, hogy nem kell izgulni - tette hozzá fölényesen.
- Átolvasnám! – kapta ki a kezéből a kisprépost. Ellenfelének elkerekedett a szeme, sárga körmét tenyerébe mélyesztette, de aztán erőt vett magán… A páter hosszan, akkurátusan tanulmányozta a levelet. Bár minden hitelesnek tűnt, csak húzni próbálta az időt. Arra számított, hogy ha van Isten az égben, márpedig ehhez ugye kétség sem fér, akkor rögtön ideküldi a legdühösebb angyalát, az majd szétkergeti ezt a szedett-vetett bandériumot és minden marad a helyében. Még végig sem olvasta a levelet, a munkások már félrelökték. A szerződés feketén-fehéren leírta, hogy a Maria Saal-i templom orgonáját, a "szépenszólót" eladták… A páter nem tehetett semmit. Csak nézte, ahogy ezek a barbárok nekiesnek az orgonának és mint egy rozoga hodályt elbontják. Kíméletlenül darabokra szedik… Órák teltek el. Több lovasszekérnyi síp, fa került ki a karzatról és olybá tűnt elviszik a templom szívét… A kisprépost könnyeivel küszködött. Apja szépen játszott az orgonán. Tőle tanulta, hogyan kell megszólaltatni a szférák zenéjét játszó, nemes, mennyei hangszert. Még gyerek volt. Most pedig felszentelve, felnőtt fejjel végig kell néznie, hogy eladják, szétszedik, elviszik… Hosszú órák teltek el. A munkások megizzadtak, a szekér már vagy ötször fordult. A templom foghíjas lett, megbecstelenített…. Fájt a csend, fájt a rombolás, fájtak a romok… Aztán úgy döntött megkondítja a harangokat. Megkondítja, mert maga a templom hunyt el… Meghúzta a kötelet, de semmi sem történt. Rángatta, rácsimpaszkodott, de semmi. Úgy döntött utánajár, mi lehet a baj. Felmászott a toronyba. És akkor megdöbbent. A templomnak hiányzott a harangja… Kereste kutatta, azt hitte, hogy csak a félhomály játszik vele. De a torony üresen áll. A páter sietve nyitotta ki a torony spalettáit, hátha látja még a munkásokat. Azt hitte, azok lopták el. De hát hogy is tehették volna. Öten sem bírták volna el… Csak hát na, talán. Talán ott van a szekéren. Hátha ott viszik, ott lopják, ott rejtegetik… A szekeret nem látta, de amit megpillantott, attól elállt a lélegzete, tán még a szívverése is. A templom harangja ugyanis ott szaladt a főutcán, Ratzendorf felé. Úgy szaladt, hogy porzott az út utána. A páter kétszer majdnem elesett a nagy sietségbe, úgy szedte a lépcsőfokokat. A templomszolga nevét kurjongatta; - Joseph, Joseph! És vágtatni kezdett a nyelvén futó harang után. A kisprépost után meg Joseph loholt, utána az asszonya, meg mind a hét gyerekük… Így mesélik a klagenfurti népek… Merthogy a harang meg sem állt a Wörthi-tó partjáig. Ott egy pillanatra meghőkölt, amikor meglátta a víztükörben csapzott ábrázatát. De mivel eldöntötte, véghez is vitte. Bevetette magát a habok közé…
Búvárok szerint a harang most is ott nyugszik, vagy 80 méter mélyen a tó fenekén. Aki kellőképp mélyre mer merülni hallhatja, hogy időnként felcsendül a fájdalmas, az orgonát még mindig sirató hangja…
