Meglepődnétek, ha holnap nem az ágyatokban érne a reggel? Nem a zúzmaratövisek merednének a fákon, nem lehelne senki gömböcnyi párát a levegőbe? Milyen hihetetlen, hogy néhány hét, inkább hónap, után visszatérnek a madarak, belekezdenek majd a cserfes békák... Ki hisz a mínusz 10 fokos didergésben a napsütésben, ki hiszi el, hogy a fülledt, dombrádi éjszakában majd ugyanezek a csillagok remegnek? Ki hinné a fagyott Földön, hogy van megváltás? Hát azt hiszem így vagyunk mi az istennel, az isten létezésével is. Amíg a halál siralomvölgye az élet, amíg nincs más, csak csalódás, könny és bánat, addig valahogy nehezen hisszük, hogy a tükör túloldalán van valaki, aki úgy nézi az életünket, akár egy kiváló mozifilmet. Pedig én néha hallom, ahogy felszisszen, ahogy hüledezik és hallom, hogy mosolyog!

Tégy úgy, mint aki akkor is tud zenélni, amikor elvékonyodik az élet. Amikor a józan, jóravaló ember szava nem több, mint árva gyerek álma. Tégy úgy, mintha a szerelem, ez semmi kis, szeszélyes nőcske nem rúgna beléd, ha egyszer is az életben kacérkodni mertél vele.

A fecsegő Filodendronok mögött egy félénk Schlumbergera exotica bújt meg. A bot kert egyik látogatója mellette felejtette az újságját... A növény elképedve olvasta el az új magyar médiatörvény tervezetét. Miért nem születtem rendes, szúrós kaktusznak – gondolta magába... Majd piros fehér zöld virágszirmokat bontott és mély depresszióba dermedt..

(ez az összegyűrt üzenet a kállósemjéni zártosztály szemeteséből került elő...)             

Amikor tavasszal kézzel lábbal próbáltam kiáltozni: számoljuk fel az országos apátiát, az illegitimitás szürkületi zónájába üldözött kormányt, akkor azt is mondtam, bármekkora mellényt is kapjon a győztes, nem szabad elfelednie milyen törékeny a bizalom, milyen törékeny ez az ország.

Éjszakákon át gondolkodtam, vajon mit tennék, ha én lennék a győztes? Vajon elhinném-e, hogy a győzelmem istentől ered, és innentől fogva, minden nem isteni törvényt átírhatok? Vajon képes lennék-e legyőzni a bennem ágaskodó kétségeket és hinni, szilárdan hinni, az amit elterveztem, az, ahogy én látom, az az egyetlen út az üdvözülésbe???

Nekem Tölgyessy Péter mindig azt tanította, az intelligens embert onnan lehet megismerni, hogy minden véleményben megtalálja az igazságot. Mert igazság sokféle van, csupán a megfelelő értelmi és érzelmi intelligencia kell csupán és  kiderül, hányféle szemüvegen keresztül lehet látni a  világot.  Arra is emlékszem, amikor Orbán Viktor egy dakota indián mondással ábrázolva az emberi viszonyokat, azt találta mondani, ha meg akarsz ismerni valakit, akkor hordanod kell a mokaszinját...

40-41-es a méretem. Nem élek nagy lábon. De most úgy rézem, hogy föltétlenül kölcsön kell adnom a döntéshozóknak a lábbelimet. Legalább két hétig. Vagy el kell hívnom valakit egy pohár bor erejéig, hogy "fésztufész" magyarázza el nekem, mi is történik például média, nyugdíj, alkotmányfronton az országban.

Megígérem jó hallgatóság leszek, és mivel még él bennem a tavaszi "jószándék" (megjegyzem 1998 tavasz óta).  Itt dobog bennem a változás szíve, ígérem hinni is fogok, csak valaki végre játszani is engedje a szép, okos fiakat! Ne zárja őket elátkozott, apró dobozokba.

Mondhatnám másképp: még kér a nép! Még csak kér. Még csak vár.  Még nem kíván elszámoltatni, mert tudja, trágyából nem lehet várat építeni. Most még talán hisz, akkor is, ha az intézkedések közepette szinte semmit sem ért, csak kapkodja a fejét és számolgatja mennyit is fog bedobni a közösbe, ha kilép a magányugdíjpénztárakból.

Sajnálom, de az én demokráciámban, nincs szükség ennyi törvényre, szabályozásra. Az én demokráciában éppen ezért és ugyanakkor a büntetés sokkal szigorúbb és sokkal keményebb. Az én világomban jogok mellett , talán nagyobb szerepet kapnak a az önként, dalolva elfogadott kötelességek. Az én világomban a köz pénze, joga, álma szent. Az én világomban jobban félik az istent és szeretik egymást az emberek, az én világomban kicsi az én, és nagy a mi... Az én apró bolygómon piros, fehér, zöld színű füvek közt hűs boldogságot öntenek a poharakba...

mellékzönge:

A hétvégén Szatmárnémetiben arra kellett rádöbbennem, van megsüvegelendő barátság, tisztelet, udvariasság román és magyar között. A Traian sugárúton a cipőboltokban, kedvesek, édesek és meglepően előzékenyek és udvariasak az eladók. Szemükben nincs az a megátalkodott, kiégett unalom, mint a mi eladóinkban. Persze még most sem tudom, hogy miért kell angolul flörtölni a Danas cipőbolt Tatar Laviniájával, amikor éppen Kányádi Sanyi bácsitól tanultam meg, hogy mondják románul:

Te vagy a láng a szótalan, az áldott anyaméhen túli...

Tu eşti văpaie fără grai, de dincolo de matca mumii...

A nagy közös Európában, a határok nélküli Európában, valahol... Valahol megtörtént, hogy Csengersimánál, az almáskertekig, a diófákig állt a sort. A román vámosok ijjesztően és fitymálva mérgették az utazókat. Rátartian, hegyeset köpködve, kelletlenül dolgoztak  és még ha tudtak sem szólaltak meg magyarul. A feszültség kiélezett kardja lebegett a vámhivatal felett, A Iasi-ból iderendelt kis oláh ólomkatona szájában pedig fémes, érdes volt minden íz... Egyszer az István a király duplakazettámat is elvették tőlem. Ők nem tudták, hogy az bizony nem irredenta, mint ahogy fogalmam sem volt arról, hogy Stefan cel Mare hiába kért segítséget Mátyástól, az csak hitegette... Így lett III. István, kényszerből a török szultán vazallusa... Most meg a román vámos törve ugyan, arra invitálta  a magyar kollégáját, legyen szíves megkóstolni odaza náluk, az asszony pörköltjét.

Ezek után nem csoda, hogy nekem még a Funtinelli boszorkányban is életrevalóbbank tűntek a románok...

Persze belátom, amíg a román nagypolitika csak kirakatbabának használja a magyar politikusokat, amíg nem szavazzák meg az RMDSZ számára is elfogadható oktatási törvényt, amíg csak álomkategória a székelyföldi autonómia, addig nincs Trianon buli a Nemzeti Színházban! És addig ne legyen fényes parola és tusnádfürdői cujkázás, miti-zabálás, Wass Albert hegyei alatt...

Ha ellenben megtörténik a csoda, akkor bizony nekem  egy fikarcnyi ellenvetésem, sem lesz, akárhogy fújják a buta marhakürtjüket a tőlem sokkal jobbra állók...  

Ha úgy történne valamikor,
hogy szétosztod mindenedet,
legdrágább ajándékaidból
add nekem egy könnyedet.

Megkapnám így lelked egy cseppjét,
ami mélyten-mélyről jöhet,
hisz' csak a tenger fenekéről
lehet halászni gyöngyszemeket...

(Octavian Goga)

S nekiálltak a bányászok, nekiálltak a vájárok, hogy kifejtsék, megfejtsék, hogy megtalálják a Titkot. Voltak köztük, akik bámulatosan forgatták a csákányt, mások a robbantásban, a fúrásban voltak kiválóak. Akadtak akik csak okoskodtak, tervezgettek, papírok felett görnyedtek, arra hivatkoztak ők diplomás geológusok. Mások inkább csak az izmokban, a nyers erőben, a gyors cselekedetben hittek. Így aztán ástak. Ástak éjjel és nappal. Ám, amit kiástak éjjel, beomlott nappalra, amit kikapartak nappal, visszahullott estére.

Tehetetlenségükben sokan az isteneket szidták, mások magát a Titkot gyalázták. Káromkodó, dühös bagázs lett a díszes kompániából. A sziszifuszi munkától senyvedők vedelni, és kábítószerezni kezdtek. Pogány isteneknek áldoztak és időről- időre sorsot húztak. Aki a rövidebb pálcikát tartotta a kezében, véráldozat lett.

Gyalázatos, kegyetlen és hátborzongató táborrá vált, az egykor hatalmas becsvággyal és önteltséggel érkező, szép reményű ifjak serege.

A mélyben lapuló, megfejthetetlen Titok packázni kezdett velük. Mélyebbre és mélyebbre csábított, de mint egy szűzlány nem adta magát...

A vájárok, bányászok és a szakértők már majdnem feladták, amikor munka közben az egyik brigád egy kis könyvecskére nem bukkant. A kötetnek ugyan nem használt, hogy oly sok időt töltött a föld mélyén, de igazából nem is ártott neki. A legnagyobb  baj mégis az lett vele hogy senki sem akadt, aki képes lett volna megérteni, lefordítani, mi is rejtenek a sűrű sorok.

Vizsgáltak jobbról, szaglászták balról, bizottságok, kormánybiztosságok jöttek létre a  rejtélyes szöveg miatt, tudományos akadémiák fejei hullottak a porba a sikertelenségek következtében, de megfejteni senki nem tudta az ősrégi, kusza írást. Összeesküvéselméletek születtek. Az egyház kiátkozta még azt is, aki először ért hozzá  és az ördög bibliájának nyilvánította az egyébként ártalmatlan lapokat. Egyvalamiben értett csak egyet mindenki, 1100 méter mélyen a Föld felszíne alatt mégiscsak meglepő egy nyomdaipari termék fizikális jelenléte.

A talk-showkban, a kereskedelmi televíziókban csalásnak, egyszerű szemfényvesztésnek nevezték, míg egyes titkos közösségek szent szövegnek, az igazság zálogának vélték az apró betűkkel rótt könyvecskét.

Sok idő telt el míg egy nap, egy férfi azzal állt elő, hogy az írás az ő elveszett lelke. A benne található gondolatok a sajátjai és a kígyós ábrák ellenére, nem egy herpetológiai album, és még csak nem is a bűnbeesés pontos kronológiája.  Állította, csak ő képes pontosan értelmezni a rúnák értelmét. A férfit bíróság elé cipelték. Az inkvizíció is kihallgatta, perről perre járt, míg egyszer, miközben rendőrök kísérték az utcán, a feldühödött tömeg meglincselte és darabokra szedte.

A könyv további sorsa tisztázatlan. Egy meg nem erősített infomáció szerint , a "kötet" jelenleg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban található meg. A megsárgult lapjait rég nem fogta ember a kezében. Szerencséjére, mert fedlapja nincs, és a megsárgult papiros szét is porladna egy határozott mozdulattól. Az első oldalon még jól olvasható  a címe, amit gót betűkkel, dombornyomással helyeztek a  papírra: Diary of Cardinalis...                  

Sok- sok évvel ezelőtt a mester egy vidám, bőkezű délután maga köré gyűjtötte tanítványait. Velük akart nevetni és örülni a röpke életnek. A Mester úgy nézett a tanítványaira, mint a saját, édes gyermekeire. Nem is tudott másként. A lelke úgy nyílt meg köztük, mint a barlang rejteke Ali baba előtt és ilyenkor szétosztotta kincseit. A tanítványok ismerték a jelszót és Szezám, mint egy fotocellás ajtó, játszi könnyedséggel bocsátotta be őket  a szentélybe. Ide jártak a tanítványok, ha ismét gyermekek, bűntelenek akartak lenni és itt időzött a mester is, ha azt akarta érezni, a sáros élet-mezsgye helyett, van "aranyos" alternatíva.

A mester önfeledt volt, mint amikor még bátrán, büszkén kente szét a születésnapi, tejszínhabos tortáját a pólójában. Tavasz volt, hűvös május, de mindenki tudta, ezt a bolond fuvallatot, már langy szellő váltja. A madarak fél szemmel, firtatva néztek az égre, már nagyon várták a fülledt napokat. Egy Becherovkás üveg járt szájról- szájra. Jan Becher csinos, zöld-sárga palackja. Közben a nagy nevetések úgy pukkantak szét, mint egy augusztus 20-i tűzijáték. Az élet betöltötte a Harangodi katlant.

A mester ölelte és csókolta a tanítványait. Majd komolyra váltott és azt ígérte nekik:

- Egyszer tiétek lesz az országom! Egyszer átveszitek a helyem. Egyszer ti fogjátok kormányozni azt a hajót, aminek illesztékeit még én vízmentesítettem. Egyszer nektek kell majd átvenni a helyem és én azért választottalak benneteket, mert tudom, Ti képesek vagytok rá. Bennetek bízom és bennetek él az én művem is tovább...  

A mester életében először volt kíméletlenül őszinte. Életében először valóban elhitte, amit mond. Szája, mint egy liturgiát végző papé, komoly volt és ünnepélyes.

A tanítványok itták a szavait. Nem volt olyan zsemle, ami nem fért volna a  szájukba. Majd kicsattantak a becsvágytól és a tenni akarástól. Sikerről, tapsról, pénzről álmodtak. Éhesek voltak és zsizsegtek mint egy nagy rakás májusi cserebogár. A bátrabbak képzeletben, már a mester székébe is beleültek. Az óvatosabbak pedig csak mosolyogtak, az idol jóságán...

A mester mellett ott ült Péter és ott Júdás is. Mindketten nevettek és mindketten erősen hitték a szavakat...

Soha senki nem álmodhatja meg, holnap hová fog utazni. Soha senki nem tudhatja, valóban arra  a vonatra szállt-e fel, amely a boldogságba, a mennyországba, vagy legalább haza viszi.

A híradósok olyan mint  a hírek maguk. Csak egy pillanatig érdekesek. Csak egy pillanatig meghökkentőek. Legföljebb három napig képesek forogni a köz nyelvén, megkapaszkodni a köz száján.  A híradósok naponta élnek meg egy életet. A híradósok mint a faszén nehezen gyulladnak lángra, füstölögnek magukban, aztán parázslanak egy picit, talán megsül is rajtuk a hús, de holnapra biztosan csak és kizárólag pernye lesz belőlük...

Száz panasz ég a dalomban...

Bennem a vágy muzsikál...

Nincs kinek elpanaszoljam, azt ami FÁJ...

 Ó, tudnék én udvarolni egy percig Karádynak, Szeleczkynek és Hepburnnek is... Ó tudnék én egyszerre ezer helyen lenni, látni a múltat, jelent, jövőt. Bika, aranyeső és isten képében gyermeket csinálni féltve őrzött, bővérű asszonyoknak, gyermekből éppen csak kívánatos szűzzé érett leányoknak, és a véremet szívó, mérgezett pillangóknak...

Micsoda mocskos mosoly ég a pofámon. Ez már pofátlanság. Billog, hogy nem én lettem életté, hanem az élet lett hozzám hasonlatos. Tudom, gyermekkorom óta tudom, hogy egy mocskos kisistennek szántak, hogy aztán betört fejjel én is úgy hagyjak itt mindent, mint egy kóbor, kivert kutya...

Csak az a vég... Csak az mocskos végződés. És nem vagyok elég jó nyelvész, hogy kimagyarázzam magam. Bizonyítsam, eloxidálódott sejtjeim is értékesebbek, mint a napos bájgúnárok, készre sütött, gyorsfagyasztott, egyen-magazinarcai...

Talán soha nem tudom majd leírni a mesét, ami itt nyomja az oldalam, bütyköt növeszt a cipőmben, kelést okoz a homlokon, pattanást a seggemen. Nem tudom, majd megírni ezt a Kelet- Európai, provinciális mesét, hogy majd egyszer, 100 ezer év múlva, az akkori Rómában hit és vallás legyen belőle...

Marad a semmi, a por, a hamu. Marad egy megismételhetetlen kiáltás, vagy inkább sóhaj. Az enyém: szeretek élni...        

"A királysikló arról a tulajdonságáról kapta nevét, hogy képes más kígyókat megenni, csörgőkígyókat például szívesen fogyasztanak, habár valójában nagyon változatos az étrendjük. A tejkígyók onnan kapták nevüket, hogy a hiedelem szerint szeretik a tehéntejet, ami valljuk be, elég szokatlan és elképzelhetetlen dolog lenne."

Nem kedves naplóm, nem feledkeztem el rólad. Csak éppen annyi gondolat, idea fogalmazódott meg bennem, hogy alig bírtam megnyugtatni a hirtelen jött, érzelmekben fogant írásokat. Ma már tartom magam, bármit is érezzek, alszom rá egyet. Csak ritkán ragadtatom el magam. Talán ez is a Krisztusi kor adománya. Vagy csak túl sokszor nyúltam volna darázsfészekbe?

Tegnap itt ültem éjjel a gép előtt és miközben jutott eszembe számtalan megíratlan gondolat, zenét hallgattam. Sokszor megesett már, hogy a munkát halogattam és elmerültem a számomra kedves, sokat mondó muzsikák világába. Valahogy tegnap a lelkem megérezte az esőt. A repedéseken pedig könnycseppek csillogtak. Néha jó megsiratni ezt a semmire sem elég, semmire sem jó, kurva életet. Emlékezni olyan emberekre, akikkel csak Odaát, az út végén fogok ismét találkozni. Egyre többen vannak, egyre fontosabbak és miközben a kortársakra nézek, látom hogyan fog rajtunk az idő...

X-faktor. Először csak a versenyzőket hallgatom. Próbálom hallani, érteni. Aztán a "tecsőn" megkeresem az eredeti előadókat. Minden zene egy emlék, minden zene egy állomás, a nosztalgia-vonat  itt zakatol a lelkemben. Ma egy pityergő masiniszta vagyok. Vagy Thomas Mann Düdülüje, aki feltartja a kezét a pályaudvaron és azt hiszi, ő irányítja a vonatok forgalmát. Nem is a múltból, hanem a Futur zwei-ból jönnek elő; Nagyapám, Szták tanár úr, Bodnár tanár úr. Jönnek a hallottjaim. És jön a még élő Kányádi Sanyi bácsi. Jönnek az örökre szépek, az örökre karcos mondatok, jönnek a memoriterek. Minden perccel jövök én is... Jön az Androméda köd is (68km/h sebességgel), jön az Ő Perzeuszához, hogy 3 milliárd év múlva összeütközzön a mi galaxisunkkal és aztán tényleg semmi, de semmi ne maradjon belünk, csak magányos hidrogénatomok, melyek rettegve szorítják magukhoz egyetlen társukat, törpe játékszerüket, Holdjukat, a köröttük hűségesen kerengő aprócska elektront...   Sinatra My way... Máté Péter elmegyek, meg hull az elsárgult levél. Már hosszúak az esték, hosszú minden, mint a sötétség, amitől talán csak a hitem, Krisztusom, a kereszténységem menekíthet meg. Feltéve, ha nem feledkezik meg az Isten az ígéreteiről..   

Fura, hogy a könnyek mellett, csak az írás képes visszavezetni az ártatlanságba. Fura, hogy a lelkem kipucolásához már nem elég kisírni magam, zenéket hallgatni és az önsajnálat mocsarában megfürödni. Ma már azt követelik az agysejtjeim, hogy ha másképp nem is, de legalább próbáljak meg digitális nyomot hagyni. Ez a napló a kiborg-ZPZs naplója. Ha most egy szívinfarktusban itt patkolnék el a gép előtt, ennyi maradna meg belőlem. A föníciai karakterekből kifejlődött, latin betűkkel rótt, bináris nyelven is értelmezhető napló. Sorok, melyekbe beleültetem az embert. Szívet, lelket, hitet. Mindazt, ami fontos és ami kevésbé fontos. Itt vagyok, íme a megismételhetetlenségem, gyönge, de mégis olvasható bizonyítéka.

Néha úgy érzem, ez édesapám legnagyobb ajándéka, hogy akkor ott a 80-as években rádöbbentett, az írás mívesség, az írás kézimunka, az írás egyetemes művészet, induktív retorika, amely az egyeditől jut el az általánosig...

X-faktor. Nem tudok énekelni. De már tudom mire érdemes odafigyelni. Keresem magamban az X-faktort. Keresem, hogy bebiztosítsam a megváltásom. Hogy a szívek mellett, néhány agytekervénybe is beköltözzek, hogy a múlandóságom, a hulló hajam, a romló fogaim helyett valami kristálytisztát hagyjak magam mögött. (csöndben mondom, mindezek mellett kell egy család és kell egy gyerek, mert ez a sztori csak így lesz kerek...-))

X-Faktor... Kinek szurkolok? Norbinak? Vecának? Wolf Katinak? (már versenyen kívűl, Szabó Mariannak? a Nyári Lányoknak?), annak Vastag Csabának, aki tavaly karácsony előtt a Városházán, mindnyájunk örömére széténekelte a Krúdy termet? Kinek szurkolok? A zsűrinek, hogy igazak legyenek és ne egy buta, vállalhatatlan forgatókönyv  szerint dolgozzanak?

Magunknak szurkolok! Magunknak, hogy a leendő sztárokban magunkat lássuk! Mi győzzünk! Vegyük ki a részünk az ő boldogságukból, bánatukból, legyünk ismét emberek.

Papolok. Semmi értelme. Nincs bennem most az isteni szikra. Csak a vágy, hogy írjak, hogy reggelig, másnap estig, mit sem törődve ezzel a buta és szürke valósággal. Nem törődve azzal, hogy hiába írom meg a legjobban egy botrány részleteit, az élet kiheréli a munkám. És még csak nem is vagyok kiábrándult.

Mesét kellene írni, szépirodalmat. Nem magamról, csak és kizárólag másokról. Piszár Tündéről, aki most talán Amerikában találja meg maga-magát. Csepely Gergőről, aki immár biztosan Amerikában találta meg önmagát. Szoboszlai Tibiről, Fekete Gabiról, Somlyai Paliról, Szabó Jani barátomról. Polgármesterekről és a szomszéd lányról, aki úgy döntött egy hús-vér pasi helyett egy sokkal megbízhatóbb kutyát vesz magának. El nem csattant csókokról, tönkre ment kapcsolatokról. Gyerekekről, akik két hetente látják az apjukat. Hajléktalanokról, akik boldogabbak, mint én. Jégről, korcsolyáról. Egy Főiskoláról valamikor a 90-es évek második felében. Veszprémi éjszakákról. Hideg, érzékelten pillangókról és meleg, befogadó anyákról. Igen írni kell arról a dán záporról Bogenseben, amitől férfi lettem. A tenger ízéről, Kefalóniáról, Odüsszeusz szigetéről, ahol az egész európai kultúra rám borult. Jannecke Fosdahl lenszőke, norvég és Tina Anderssen rozsszőke, dán hajáról.

Legyen egy jó sztorid? Legyen??? Legyen!!! És lépjen elő Mr. Frank Sinatra. Mutassa meg azt a végső függönyt. Jöjjön Fincher fesse, vérvörösre. Mondja ki valaki: a baglyok nem azok, aminek látszanak és én nevetve indulok el az Androméda köd felé, hogy majd egyszer 10 és 100 milliárdok múlva az isten és a sors kikockázzon ismét valami bonyolult, összetett fehérjeláncot, aki érti a zenét, az istenek gondolatát, a verset és állítsa, én jósoltam meg, az isteni, vagy jobbik részem, hogy jönni fog...

Mert jőni kell valakinek, aki helyettem, akik helyettünk fognak ott, akkor nevetni, sírni... Ámen...