Tégy úgy, mint aki akkor is tud zenélni, amikor elvékonyodik az élet. Amikor a józan, jóravaló ember szava nem több, mint árva gyerek álma. Tégy úgy, mintha a szerelem, ez semmi kis, szeszélyes nőcske nem rúgna beléd, ha egyszer is az életben kacérkodni mertél vele.
A hóesésben ne lepődj meg, ha találkozol Önmagaddal. Fázik és fázol, te klónozott alterego... Hallom, valaki bort ivott és énekelt azon az éjszakán, amikor én először sírtam. És boldog volt, mert azt mondták neki: kis pöcörős! Ordít és megmarad!
Voltak éjszakák, amikor a Nyíregyházi sárban, aranyat láttam. Én még jól emlékszem, ahogy a főiskola körül csupa sár terpeszkedett. Felázott Tirpákia a Stadion mögött, vendégmarasztaló ingovány a mai Sandra Hotel előtt. Az autók tócsák, és télvíz idején, keményre fagyott keréknyomok között kucorogtak.
A mosókonyhán. Eleinte a mosókonyhán kötöttünk ki, ha szeretni vágytunk. A keverőtárcsás mosógép teteje legurult. A lányt nevetve húztam ki a dobból... A gumilábain kacsázó centrifugán folytattuk és perverzen be is kapcsoltuk a Hajdúsági Iparművek kis, szürke csőrű remekét...
Aztán, amikor nem volt más, akkor verseket ordítottunk az éjszakába. Bele a sötétségbe, hogy gyorsabban keljen a Nap, hogy küldje már a hajnalt. Úgy éltünk, mint az állatok, úgy éltünk, mint a mesebeli pasák, úgy éltünk, mint a könyvek. Forgattak, lapoztak, téptek, firkáltak minket...
Nemrég ott ült velem szemben a Rektor és nekem a négy év, ezeregy éjjele jutott eszembe. Azok a mohó csókok, az a lázas önigazolás...
Most ebben a télben kikötőt keresek. Vagy csak egy szent anyahajót, mely mellett a naszádom csöndesen himbálózhat. Páros hullámokat látok. A testi kényszer után, az anyag és a lélek kettős természetéből, most már a hullámvilág kerekedik felül. Frekvenciakeresés, rádióállomás alapítás, szerepcserék.
Nehéz dolog fának lenni, gyökeret ereszteni. Nyáron árnyékot adni, télen felkiáltójelként meredni az éjszakába. Micsoda versenyfutás ez, micsoda döbbenetes futam a lelketlen, falánk idővel. Megpattant erek a szemekben. És mégis micsoda lehetőség! Micsoda esély: élni, szeretni, és gondozni. A kezemet és az eszemet az Istentől örököltem, minden más édesanyámé és édesapámé. A lelkemről most szó ne essék, a szívem pedig tabu.
Pedig volt éjjel (a nagyon is közelmúltban), amikor angyal feküdt mellém és én ébresztettem. Volt éjjel, amikor fogta a kezem, száradó, senyvedő ujjaimat, mint egy gumimatracot felpumpálta és a szívem gyolcsba öltöztette...
Azt isten folyton átvérzik a világon... A higanylámpák sárgája, mint féltve őrzött tojások mélyén lappangó élet.
