"A királysikló arról a tulajdonságáról kapta nevét, hogy képes más kígyókat megenni, csörgőkígyókat például szívesen fogyasztanak, habár valójában nagyon változatos az étrendjük. A tejkígyók onnan kapták nevüket, hogy a hiedelem szerint szeretik a tehéntejet, ami valljuk be, elég szokatlan és elképzelhetetlen dolog lenne."
A művházban hüllő kiállítás. Lopom az időt. Pedig Csordás Laca vár fent a világ tetején a legcsendesebb vágóban. Ahogy megyek felsejlik a lelki szemeim előtt egy délután 1991-ből. Német nyelvű előadás, a Szekszárdi sváb színház vendégszerepel. Szták tanár úr fontosnak tartotta. Gimnazista voltam, német nyelvű speciál osztály... És emlékszem, hogy bámulva bámulom, ahogy, ha nem csal az emlékeztem Miló Misi éppen felfelé baktat a kanyargó fémlépcsőn...
Túl a mai értekezleten azon rágódom, ki vagyok én? Kinek szabad hinnem? Miben szabad reménykednem?
Még néhány éve is arról álmodtam, hogy királysikló leszek, aki hamm bekapja a csúnya, rossz csörgő kígyókat. Még néhány éve volt illúzióm, hogy a jó elnyeri a méltó jutalmát. Persze az is lehet, nincs jó és nincs remény. A bennem fogant élet, csupa szenny, árulás, csalás és ördögi kacaj csupán.
Nézem a kemény kitinpáncélos bütykös csótányokat. Nagyok, egyszerre szépek és egyszerre undorítóak. Bámulom őket, hányingerem van. Egy éktelenül nagy piton öltögeti a villás nyelvét. A patás a kígyó képében nevet ki.
John Williams indulója ment meg, eszembe jut Indiana Jones, aki mindig ilyen, egyébként ártalmatlan csótányoktól hemzsegő helyen adott tanúbizonyságot rovarundoráról és bátorságáról. Harrison Ford alakja után megjelenik Gregor Samsa, ahogy a tüskéi közé ragad az a fránya, de leginkább végzetes alma és belehal...
Végig sem gondoltam, hogy ez az alma, bizony Ádám és Éva almája. Ez a gyümölcs a kigyóé, a tudás és a halál, a rothadás almája. Schiller asztalán "múzsaként" rothadó almakosár éktelenkedett. Vagy éppen ékeskedett? El tudom képzelni a szagokat abban a szobában. A kort, amely nem ismerte a domestost, a cif-et, nem ismerte a prontót, de ismerte az ágytálak, édesen szúrós ammóniaszagát, ismerte a mosdatlan testek nyomasztó izzadságszagát. És ismerte a rothadó almát, a bor és a muslicák szagát... Nem, nem akarom elvenni Herr Süsskind parfümös kenyerét. De valahogy most minden weimari, ármány és szerelem és bennem Karl Moor fojtogató dühe, Ferdinand őrnagy arzénos szerelme...
A Kabale und Liebe egyik legnagyobb mondata így hangzik, abba a házba, ahová szép lány születik, beköltözik a sátán is... Hány szép lány szemében láttam már a patást... Hányszor vicsorított már rám. És én hittem neki, mert naiv és buta voltam. A férfi mind ostoba a szép nők körében...
Na de így van ez rendjén. Így van ez rendjén, hogy jópárszor kell vendégeskedni az ördögnél. Jópárszor kell vele pertut inni, parolázni, mellé feküdni és bízni benne. Bízni, hogy egy mosolyban mégsem ő lakik. Hinni, hogy egyszer csak valóban angyal lakik, az angyalban.
Fehér ingem tiszta legyen, olyan mint a hó...
Fehér ing vagyok. Foltjaimat az élet hypója szívta fehérre. Gallérját, kézelőjét szívem mosónője sikálta fehérre. Apró dalokból gyújtok kandalló tűzet. Emellett melegszik a fél világ, a másik fele meg máshol jár...
Várom, hogy valaki végre kopogjon, integessen, valaki végre megszólítson. Valaki eljöjjön és azt mondja, minden rendben Kamerád. Ott vagy a listán. Valaki elhozza az örömhírt. Ott vagyok a legjobbak listáján; élőnek sem silány, de halottnak előkelőbb, nemesebb, halottnak halhatatlan. Az univerzum legnagyobb kincse a mosolyom. Arcom nélkül, szemem nélkül nem derül ki, mit kiáltottam, mit gondoltam, amikor az élet adott néhány megoldhatatlan feladványt. Néhány sok ismeretlenes egyenletet.
Két fehérjelánc indul el az úton az egyik 65 km/h óra sebességgel, a másik vajkrémes kenyérrel a kezében. Mennek egymás felé. Útközben megállnak Jeruzsálemben. Megállnak egy nyársra húzott, fűszeres báránybendő mellett, beleszagolnak a levegőbe. Zarándokok, kalmárok, sittesek. Mennek a tenger felé. Sókristályok lógnak a szempillák szélén. Káromkodnak, köpködnek. Egy Mária képet csókolgatnak, amikor a szent énekektől (te benned bíztunk eleitől fogva) magukba szállnak. Mikor találkoznak?
A másodfokú egyenlet megoldó képlete csusszan ki a zsebekből...
mellékzönge.
A főnök Sanyi, a kisfőnök Anita. A Szabó bakter ámuldozó képe előtt egy gőzős rohan. Vajon hová? Vajon jó irányba? Nekem sohase Einstein, nekem mindig Weöres öltögeti a nyelvét. A ritmusban az életünk abszurditása...
Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi,
din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
leröpül a Haragosi,
din don diridongó.
Fut a havon a fakutya,
vele fut a retyerutya,
din don diridongó.
Ha kiborul a fakutya,
lepotyog a retyerutya,
din don diridongó.
rajta ül a Haragosi,
din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
leröpül a Haragosi,
din don diridongó.
Fut a havon a fakutya,
vele fut a retyerutya,
din don diridongó.
Ha kiborul a fakutya,
lepotyog a retyerutya,
din don diridongó.
Az Ér-patak megáradt. A város készültségben. Homokzsákokat varrogatnak az idős tirpák nénik. Engem meg már nem vesz a szájára nép. Mondogatom, nem félek, mondogatom, hogy már minek. Ezerszer élek. Ezerszer jövök vissza a semmiből, ködből, az óceánok, dögnehéz és jéghideg fenekéről. Jövök igazat mondani, jövök, hogy hallják, hogy lássák, a nagyapja vére, az apja fia. Jövök szamárháton, gyalog, lassú vonatokon. Jövök, hogy higanylámpa legyek. Jövök, hogy a rovarok körém gyűljenek, imbolygó Hold legyek a sötét éjben. És jövök, mert még soha nem mentem. Soha nem vett rá a lélek. Nem mutattam a hátam a határnak. A vonaton is mindig menetiránnyal szemben ültem, hogy az álmos kisvárosok, koszos kis állomásain is lássam, kik integetnek...
Én vagyok az utas és egyben a Holdvilág is. A kusémban néhány szellem, néhány nem is létező alak. Velük utazom. Fülledt intelligencia vesz körül. Libazsíros kenyér, lilahagymával, májkrémes kenyér szőlővel. Citrálos üvegben anyám féle konzum tea. Lányok mennek el a peronon. Lányok nevetnek és én nem olvasok már több verset. Nem írok már több verset. Széttöröm a perselyt, szórom szét az aprópénzre váltott életem. Csörög a síneken, guruló krajcárok, de senki, de senki nem nevet velem...
A tejkígyók körbecsókolnak egy mikróban melegített zacskós tejet. A királysiklók inkább éhen halnak, ha nem találnak megfelelő ellenfelet.
Be kell csapni magam. Ma jön el az Ő országa. Ma lesz meg az Ő akarata. Ma bocsátok el minden régi némbert. Ma isten pehelypárnái közé hanyatlik, mindig őszinte árnyékom: egy királysiklóé...
