Meglepődnétek, ha holnap nem az ágyatokban érne a reggel? Nem a zúzmaratövisek merednének a fákon, nem lehelne senki gömböcnyi párát a levegőbe? Milyen hihetetlen, hogy néhány hét, inkább hónap, után visszatérnek a madarak, belekezdenek majd a cserfes békák... Ki hisz a mínusz 10 fokos didergésben a napsütésben, ki hiszi el, hogy a fülledt, dombrádi éjszakában majd ugyanezek a csillagok remegnek? Ki hinné a fagyott Földön, hogy van megváltás? Hát azt hiszem így vagyunk mi az istennel, az isten létezésével is. Amíg a halál siralomvölgye az élet, amíg nincs más, csak csalódás, könny és bánat, addig valahogy nehezen hisszük, hogy a tükör túloldalán van valaki, aki úgy nézi az életünket, akár egy kiváló mozifilmet. Pedig én néha hallom, ahogy felszisszen, ahogy hüledezik és hallom, hogy mosolyog!
Fájdalmas leckék
Tudjátok milyen, amikor somolyog az isten? Nyári délutánokon, a felhők belga-csipkés fodrából látom, hogy mosolyog az öreg. Tavasszal, amikor Sándor nap környékén először szalad végig a Mák utcán a langyos szél, amikor az első enyhülő februári napon, főiskolás lányok kopognak az éjjeli buliba a Sóstói úton. Amikor a Szarvas utcán kristálypoharak csilingeléshez hasonlóan szinte kipukkannak a hársfarügyek...
Hány rózsaszál szúrta már a kezem? Hány félénk, de öntudatos rózsa suttogta nekem: szeretlek... Mindhiába, én a tulipánok örök szerelmes vagyok! Tulipa Hungarica.
Pedig nem erről akartam írni. Csupán bevallani milyen pici az ember. Milyen apró, milyen porevő, milyen kicsinyes itt Tirpákiában. És milyen éhes erre az ember; az egész teste csak egy nagyra nyitott száj. Milyen korlátolt itt minden, milyen hűvös, hideg, hátborzongató.
Édesapám, aki Pesten lett férfi, hogy érzékeltesse a különbséget Budapest és Nyíregyháza között azt mondta; tudod fiam Pesten még ha a vidéki is az ember, azt mondja, én pécsi, debreceni, győri vagyok. De Nyíregyházán? Ott szamostatárfalvai, rohodi, ököritófülpösi és ohatpusztakócsiak a "polgárok", akiknek ez az isten háta mögötti megyeszékhely is nagyváros.
Nem mintha bűn, szégyellni való dolog lenne a provincializmus, de ha jól körbenézünk, ha emberi nagyságot keresünk, akkor be kell vallani, egyre távolabb kerülünk a világtól. Miközben a nagyvilág űrhajon közlekedik, mi még mindig a régi Csepel bicikliken tolva a gyerekeinket kívánjuk megváltani a világot. Még Nyírbátorban, 17 éves koromban is arról írtam, milyen átkozott dobozokba születünk itt bele. Elátkozott minden szabolcsi, aki könyvet vesz a kezébe, kitagadott, aki néha nap verset mormog az orra alatt!
Tyúkokkal keltek, tyúkokkal feküdtök, tyúkokba vagytok szerelmesek! A felszántott Földbe a kukorica mellé vetitek a reményt és imádság közben is lehajtjátok a fejetek! Én imádság közben felfelé nézek, csillagokba vágyok és addig nyüstölöm az Istent, amíg azt nem mondja, rendben csinálunk helyet neked!
Pedig látok én mutáns váteszeket! Látok néhány viharlámpás kísérletező, őrültnek becézett tudóst, akik a maguk torzan is megkapó világképéből, szeretnivaló Frankeinstein- eszméket küldenek a világba.
Tudom, ha itt maradtam, legalább ne csináljak a szőnyegre, ne piszkítsak a saját fészkembe. Ne ostorozzam sem magam, sem felebarátaim. Éljek némán, mint a bánatos hal, éljek, mint a mezőre dobott, megkoszosodott ágybetét alatt, a fényes testű százlábúak, csótányok és vaspondrók.
Éljek, mint kivert kutya, kóbor és pogány istenség, akihez egykor még ezrek imádkoztak. A született kegyosztók nehezen viselik, ha szűk zubbonyban masírozásra késztetik, ha olyan zászlót adnak a kezébe, ami éget fáj és pokolra való...
A barátságról ma annyi jutott eszembe, hogy abban korba vagyok, amikor már nő is lehet a bizalmasom. Vagy mégsem?
Világ naivái, húzzatok a fenébe!
