Nem kedves naplóm, nem feledkeztem el rólad. Csak éppen annyi gondolat, idea fogalmazódott meg bennem, hogy alig bírtam megnyugtatni a hirtelen jött, érzelmekben fogant írásokat. Ma már tartom magam, bármit is érezzek, alszom rá egyet. Csak ritkán ragadtatom el magam. Talán ez is a Krisztusi kor adománya. Vagy csak túl sokszor nyúltam volna darázsfészekbe?

Tegnap itt ültem éjjel a gép előtt és miközben jutott eszembe számtalan megíratlan gondolat, zenét hallgattam. Sokszor megesett már, hogy a munkát halogattam és elmerültem a számomra kedves, sokat mondó muzsikák világába. Valahogy tegnap a lelkem megérezte az esőt. A repedéseken pedig könnycseppek csillogtak. Néha jó megsiratni ezt a semmire sem elég, semmire sem jó, kurva életet. Emlékezni olyan emberekre, akikkel csak Odaát, az út végén fogok ismét találkozni. Egyre többen vannak, egyre fontosabbak és miközben a kortársakra nézek, látom hogyan fog rajtunk az idő...

X-faktor. Először csak a versenyzőket hallgatom. Próbálom hallani, érteni. Aztán a "tecsőn" megkeresem az eredeti előadókat. Minden zene egy emlék, minden zene egy állomás, a nosztalgia-vonat  itt zakatol a lelkemben. Ma egy pityergő masiniszta vagyok. Vagy Thomas Mann Düdülüje, aki feltartja a kezét a pályaudvaron és azt hiszi, ő irányítja a vonatok forgalmát. Nem is a múltból, hanem a Futur zwei-ból jönnek elő; Nagyapám, Szták tanár úr, Bodnár tanár úr. Jönnek a hallottjaim. És jön a még élő Kányádi Sanyi bácsi. Jönnek az örökre szépek, az örökre karcos mondatok, jönnek a memoriterek. Minden perccel jövök én is... Jön az Androméda köd is (68km/h sebességgel), jön az Ő Perzeuszához, hogy 3 milliárd év múlva összeütközzön a mi galaxisunkkal és aztán tényleg semmi, de semmi ne maradjon belünk, csak magányos hidrogénatomok, melyek rettegve szorítják magukhoz egyetlen társukat, törpe játékszerüket, Holdjukat, a köröttük hűségesen kerengő aprócska elektront...   Sinatra My way... Máté Péter elmegyek, meg hull az elsárgult levél. Már hosszúak az esték, hosszú minden, mint a sötétség, amitől talán csak a hitem, Krisztusom, a kereszténységem menekíthet meg. Feltéve, ha nem feledkezik meg az Isten az ígéreteiről..   

Fura, hogy a könnyek mellett, csak az írás képes visszavezetni az ártatlanságba. Fura, hogy a lelkem kipucolásához már nem elég kisírni magam, zenéket hallgatni és az önsajnálat mocsarában megfürödni. Ma már azt követelik az agysejtjeim, hogy ha másképp nem is, de legalább próbáljak meg digitális nyomot hagyni. Ez a napló a kiborg-ZPZs naplója. Ha most egy szívinfarktusban itt patkolnék el a gép előtt, ennyi maradna meg belőlem. A föníciai karakterekből kifejlődött, latin betűkkel rótt, bináris nyelven is értelmezhető napló. Sorok, melyekbe beleültetem az embert. Szívet, lelket, hitet. Mindazt, ami fontos és ami kevésbé fontos. Itt vagyok, íme a megismételhetetlenségem, gyönge, de mégis olvasható bizonyítéka.

Néha úgy érzem, ez édesapám legnagyobb ajándéka, hogy akkor ott a 80-as években rádöbbentett, az írás mívesség, az írás kézimunka, az írás egyetemes művészet, induktív retorika, amely az egyeditől jut el az általánosig...

X-faktor. Nem tudok énekelni. De már tudom mire érdemes odafigyelni. Keresem magamban az X-faktort. Keresem, hogy bebiztosítsam a megváltásom. Hogy a szívek mellett, néhány agytekervénybe is beköltözzek, hogy a múlandóságom, a hulló hajam, a romló fogaim helyett valami kristálytisztát hagyjak magam mögött. (csöndben mondom, mindezek mellett kell egy család és kell egy gyerek, mert ez a sztori csak így lesz kerek...-))

X-Faktor... Kinek szurkolok? Norbinak? Vecának? Wolf Katinak? (már versenyen kívűl, Szabó Mariannak? a Nyári Lányoknak?), annak Vastag Csabának, aki tavaly karácsony előtt a Városházán, mindnyájunk örömére széténekelte a Krúdy termet? Kinek szurkolok? A zsűrinek, hogy igazak legyenek és ne egy buta, vállalhatatlan forgatókönyv  szerint dolgozzanak?

Magunknak szurkolok! Magunknak, hogy a leendő sztárokban magunkat lássuk! Mi győzzünk! Vegyük ki a részünk az ő boldogságukból, bánatukból, legyünk ismét emberek.

Papolok. Semmi értelme. Nincs bennem most az isteni szikra. Csak a vágy, hogy írjak, hogy reggelig, másnap estig, mit sem törődve ezzel a buta és szürke valósággal. Nem törődve azzal, hogy hiába írom meg a legjobban egy botrány részleteit, az élet kiheréli a munkám. És még csak nem is vagyok kiábrándult.

Mesét kellene írni, szépirodalmat. Nem magamról, csak és kizárólag másokról. Piszár Tündéről, aki most talán Amerikában találja meg maga-magát. Csepely Gergőről, aki immár biztosan Amerikában találta meg önmagát. Szoboszlai Tibiről, Fekete Gabiról, Somlyai Paliról, Szabó Jani barátomról. Polgármesterekről és a szomszéd lányról, aki úgy döntött egy hús-vér pasi helyett egy sokkal megbízhatóbb kutyát vesz magának. El nem csattant csókokról, tönkre ment kapcsolatokról. Gyerekekről, akik két hetente látják az apjukat. Hajléktalanokról, akik boldogabbak, mint én. Jégről, korcsolyáról. Egy Főiskoláról valamikor a 90-es évek második felében. Veszprémi éjszakákról. Hideg, érzékelten pillangókról és meleg, befogadó anyákról. Igen írni kell arról a dán záporról Bogenseben, amitől férfi lettem. A tenger ízéről, Kefalóniáról, Odüsszeusz szigetéről, ahol az egész európai kultúra rám borult. Jannecke Fosdahl lenszőke, norvég és Tina Anderssen rozsszőke, dán hajáról.

Legyen egy jó sztorid? Legyen??? Legyen!!! És lépjen elő Mr. Frank Sinatra. Mutassa meg azt a végső függönyt. Jöjjön Fincher fesse, vérvörösre. Mondja ki valaki: a baglyok nem azok, aminek látszanak és én nevetve indulok el az Androméda köd felé, hogy majd egyszer 10 és 100 milliárdok múlva az isten és a sors kikockázzon ismét valami bonyolult, összetett fehérjeláncot, aki érti a zenét, az istenek gondolatát, a verset és állítsa, én jósoltam meg, az isteni, vagy jobbik részem, hogy jönni fog...

Mert jőni kell valakinek, aki helyettem, akik helyettünk fognak ott, akkor nevetni, sírni... Ámen...