Sok- sok évvel ezelőtt a mester egy vidám, bőkezű délután maga köré gyűjtötte tanítványait. Velük akart nevetni és örülni a röpke életnek. A Mester úgy nézett a tanítványaira, mint a saját, édes gyermekeire. Nem is tudott másként. A lelke úgy nyílt meg köztük, mint a barlang rejteke Ali baba előtt és ilyenkor szétosztotta kincseit. A tanítványok ismerték a jelszót és Szezám, mint egy fotocellás ajtó, játszi könnyedséggel bocsátotta be őket a szentélybe. Ide jártak a tanítványok, ha ismét gyermekek, bűntelenek akartak lenni és itt időzött a mester is, ha azt akarta érezni, a sáros élet-mezsgye helyett, van "aranyos" alternatíva.
A mester önfeledt volt, mint amikor még bátrán, büszkén kente szét a születésnapi, tejszínhabos tortáját a pólójában. Tavasz volt, hűvös május, de mindenki tudta, ezt a bolond fuvallatot, már langy szellő váltja. A madarak fél szemmel, firtatva néztek az égre, már nagyon várták a fülledt napokat. Egy Becherovkás üveg járt szájról- szájra. Jan Becher csinos, zöld-sárga palackja. Közben a nagy nevetések úgy pukkantak szét, mint egy augusztus 20-i tűzijáték. Az élet betöltötte a Harangodi katlant.
A mester ölelte és csókolta a tanítványait. Majd komolyra váltott és azt ígérte nekik:
- Egyszer tiétek lesz az országom! Egyszer átveszitek a helyem. Egyszer ti fogjátok kormányozni azt a hajót, aminek illesztékeit még én vízmentesítettem. Egyszer nektek kell majd átvenni a helyem és én azért választottalak benneteket, mert tudom, Ti képesek vagytok rá. Bennetek bízom és bennetek él az én művem is tovább...
A mester életében először volt kíméletlenül őszinte. Életében először valóban elhitte, amit mond. Szája, mint egy liturgiát végző papé, komoly volt és ünnepélyes.
A tanítványok itták a szavait. Nem volt olyan zsemle, ami nem fért volna a szájukba. Majd kicsattantak a becsvágytól és a tenni akarástól. Sikerről, tapsról, pénzről álmodtak. Éhesek voltak és zsizsegtek mint egy nagy rakás májusi cserebogár. A bátrabbak képzeletben, már a mester székébe is beleültek. Az óvatosabbak pedig csak mosolyogtak, az idol jóságán...
A mester mellett ott ült Péter és ott Júdás is. Mindketten nevettek és mindketten erősen hitték a szavakat...
Soha senki nem álmodhatja meg, holnap hová fog utazni. Soha senki nem tudhatja, valóban arra a vonatra szállt-e fel, amely a boldogságba, a mennyországba, vagy legalább haza viszi.
A híradósok olyan mint a hírek maguk. Csak egy pillanatig érdekesek. Csak egy pillanatig meghökkentőek. Legföljebb három napig képesek forogni a köz nyelvén, megkapaszkodni a köz száján. A híradósok naponta élnek meg egy életet. A híradósok mint a faszén nehezen gyulladnak lángra, füstölögnek magukban, aztán parázslanak egy picit, talán megsül is rajtuk a hús, de holnapra biztosan csak és kizárólag pernye lesz belőlük...
Száz panasz ég a dalomban...
Bennem a vágy muzsikál...
Nincs kinek elpanaszoljam, azt ami FÁJ...
Ó, tudnék én udvarolni egy percig Karádynak, Szeleczkynek és Hepburnnek is... Ó tudnék én egyszerre ezer helyen lenni, látni a múltat, jelent, jövőt. Bika, aranyeső és isten képében gyermeket csinálni féltve őrzött, bővérű asszonyoknak, gyermekből éppen csak kívánatos szűzzé érett leányoknak, és a véremet szívó, mérgezett pillangóknak...
Micsoda mocskos mosoly ég a pofámon. Ez már pofátlanság. Billog, hogy nem én lettem életté, hanem az élet lett hozzám hasonlatos. Tudom, gyermekkorom óta tudom, hogy egy mocskos kisistennek szántak, hogy aztán betört fejjel én is úgy hagyjak itt mindent, mint egy kóbor, kivert kutya...
Csak az a vég... Csak az mocskos végződés. És nem vagyok elég jó nyelvész, hogy kimagyarázzam magam. Bizonyítsam, eloxidálódott sejtjeim is értékesebbek, mint a napos bájgúnárok, készre sütött, gyorsfagyasztott, egyen-magazinarcai...
Talán soha nem tudom majd leírni a mesét, ami itt nyomja az oldalam, bütyköt növeszt a cipőmben, kelést okoz a homlokon, pattanást a seggemen. Nem tudom, majd megírni ezt a Kelet- Európai, provinciális mesét, hogy majd egyszer, 100 ezer év múlva, az akkori Rómában hit és vallás legyen belőle...
Marad a semmi, a por, a hamu. Marad egy megismételhetetlen kiáltás, vagy inkább sóhaj. Az enyém: szeretek élni...
