Hol van az a legkisebb rés, repedés, amely még befogad a tél előtt? Hol van az a hely, amely kívül van téren, időn, emberi és isteni ítélkezésen? Hol vagyok én? Ki vagyok én? Ki ez a megkoszosodott, besározott, kormos arcú, könnyes pofájú kölyök, aki minden imádságot fejből ismer? Mégis ki ez az árva csalán, aki úgy tart az istentől, mintha az valami könyörtelen, brutális, szíjathasítokahátadból atya lenne?

Láttam már embert, porban, sárban. Láttam már seggnyalókat, hízelgőket. Láttam már olyanokat, akik csalnak és olyat is akit csaltak. Ismerek olyan embert, aki egyszerűen imádja nyomkodni a gyulladt, mérges pattanásokat. Élvezettel lát a munkához, megremeg az orrcimpája miközben a körme közé szorítja a furunkulust, majd amikor a bőr már nem bírja tovább és reccsenve, enged utat az összegyülemlett, elhalt fehérvérsejteknek, akkor egy selyemkendőnyi mosolyt is megenged magának. Ismerek olyat, aki magának szeretni nyomkodni és olyat is, aki kifejezetten másnak. Ez a minimálszadizmus gyönyöre akkor kulminálódik, amikor a fehér vagy sárgás gennyet sötét, majd egyre halványabb vér váltja fel. Azt hiszem mindannyian pattanás-vámpírok. Szívük mélyén talán még ki is szívnák a gyulladt pattanások tartalmát...

(Azt hiszem a pattanások nyomkodása olyan mint a politika. A többség nevében, bármit lehet. A megszerzett hatalommal bármire képesek az érintettek.)

10 éve élek darálóban. 10 éve élem meg a kiszolgáltatottság minden kínját. 10 éve mondok nagy nyilvánosság előtt olyat, amiben nem hiszek. 10 éve írok olyan felkonfokat, amelyeket jobb híján kinevetek, készítek olyan híradós anyagokat, amelyekre nem lehetek büszke. Ám aki szócsőnek ment, ne sírjon, hogy belőle beszélnek... Amikor itthon a négy fal között a tükörbe nézek, nemcsak az én arcom köszön vissza. Nemcsak az én hitem jelenik meg, hanem hírekből életre kelt gólemeké is. Sokan vagyunk itt a dolgozószobámban és a médiarabszolgák csöndes imádsága szól a cd lejátszókból...

Nincs annyi nyál, nincs annyi indulat és nincs annyi tükör, amely képes lenne leköpni, eltörölni és megmutatnia a világ hazugságait. És nekem minden nap, minden éjjel le kell győznöm a saját démonjaimat és hinni, erősen hinni, nem a napi daráló, nem a napi fasírt, hanem a végcél, a végső ideológia számít.

Nem hiába menekülök Goethe-hez. Nem hiába veszem a számra ilyenkor Johann Wolfgang sorait, mert tudom, az férfi, aki Napóleont tartotta mintának, és ennek ellenére egy megkövesedett hercegség mamelukjaként dolgozott, szóval az a férfi értette meg csak igazán, hogy az életben, ahol megélni, túlélni kell, ahol a sikert aprópénzzel, számlákkal és csillogó vagyontárgyakkal mérik, ott nem lehet csupán a hitünk, álmaink szerint élni. Ott nem lehet angyal az ember, nem lehet szeplőtelen, gáncstalan. Ott nincs isteni csarnok, csak nagyon is emberi disznóól. Goethe ezért hirdette, elég a szikra a lélek mélyén, amely tudja mi a helyes ösvény. Nem kell föltétlenül hibátlannak lenni, elég megőrizni a szív egy hibátlan darabját, hogy a megváltás magához ölelje....

Az elmúlt hetekben kapok hideget- meleget. Keresnék ölelést, biztatást, másrészt biztos megélhetést, elfogadható fizetést, még bevállalható kompromisszumokat, hogy tudjam nem vagyok romlott, nem vagyok semmirekellő, köpönyegforgató, szélkakas.

De miért is lennék? Az én krédóm ez az ország! Az én hitem Magyarország, az én hazám a Kárpátok alatt fekszik, az én szívem csücske pedig Nyíregyháza. Az én világképem középpontja a Nyírség. Nyírségcentrikus világegyetem ez, ahol mégis mindennapos vendég Nagy László mellett Dante és Shakespeare is...

Kinézek az ablakon. A Bujtósi tóban most fürödnek meg a város fényei. A Bujtósi tóba most hullik bele a Sagittarius csillagképből a Kaus Media... Egész éjjel mosom és mosom a lelkem a nehéz napok után. Tisztára, tisztára, hogy holnap ugyanolyan gyermekként higgyek politikusoknak, szemfényvesztőknek, csepűrágóknak és csalóknak. Hogy holnap is keressem a menedéket. Higgyem, hogy holnap egyszer csak azt mondják, én vagyok az igazmondó juhász.

Most bűvköröket rajzolok magam köré. De jó lenne nem tudni az ördögi részletekről, tervekről és szándékokról. De jó lenne egyszer megfürödni a fanatizmus kerek, langymeleg húgytavában... Jó lenne hinni, hogy ez a legtisztább, leginkább nekem való hely a világon.

A Hortobágy poétája mindig lépre megy? Mondom kurzusváltások idején bebújnék én minden lyukba, repedésbe, hogy ne tudják megkérdezni: ki a te istened?..

Hát egyébként meg ki lenne, egy görög katolikus istene? Ki lenne egy félig szabolcsi és félig szatmári gyerek parancsolója? Ki lenne az egyetlen biztos pont az életében, ha nem a vére? Ezt a vért Krisztus mosta tisztára, ezt a vért a magyarság őrizte és adta nekem...

Nehéz elhinni, hogy a jó szándék vezet, tisztelt hölgyeim és uraim? Nehéz elhinni, hogy Önökön kívül van még gondolkodó ember? Nehéz megemészteni, hogy Nekem is vannak érdekeim, hogy a hitemen kívül van egy nagyon is anyagias létem, ahol számlákkal és szolgáltatókkal is meg kell küzdeni? Hát az vesse rám az első követ, aki hibátlan, akiben semmi csorba sincsen, aki nem csalt, aki hírből sem ismeri az emberi lélek nem éppen patyolat fonákját...

Miért legyek tisztességes, miért ne legyek tisztességes??? József Attila kérlek segíts!!!

Bibó súg a fülembe: aki fél, az nem lehet demokrata. Herbert beszél belőlem: a félelem az elme gyilkosa.

Nem félek, nem félek... Még ha a halál völgyének árnyékában is, nem félek...