Bajnai blogol. Nem haragszik. Nemrég még bedobta a törölközőt, most nagy nyilvánosság előtt véleményt nyilvánít. Fellegi közben bemerészkedett az oroszlán barlangjába és mint Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkast, pusztán szavakkal próbálja lebeszélni a békétlen és vérre éhes "nagymacskát" a (magyar)evésről.
Itthon közben továbbra is kétféleképpen közelítjük a meg a politikai valóságot. Az egyik oldal szerint itt minden lépés "bal" volt az elmúlt két esztendőben, minden törvény a diktatúrába vezetett és Orbán Viktort kizárólag a személyes hatalmi ambíciói vezéreltek. A másik oldal szerint a balliberálisok eladták a lelküket az ördögnek, a patással cimborálnak és nem tesznek mást mint kiszolgáltatják a pénzvilág szürke, arcnélküli urainak Magyarországot. Az egyik nézet szerint a Fidesz szét kívánja osztani a terheket, a devizaadósok, a bankok és kormány között, a másik oldal szerint ez is csak a gazdagok számára kedvez, a kisemberről meg lenyúzzák a bőrt. Míg egyesek szabadságharcot emlegetnek, mások éppen attól óvják az ország lakosságát, hogy nehogy higgyen a szirénhangon éneklő, nemzeti színekbe öltözött démonnak, amely rabszolgasorba taszítja, örök kárhozatra veti az országot. Az átlagember lányos zavarában így aztán egymás után nézi meg a Hír TV és az ATV híradóját, egymás után olvassa a Népszabadságot és a Nemzetet. Talán így felsejlik előtte valami, mi lehet a színfalak mögött. Nekem a Nagy karnevál című film van penzumként kiszabva. Ace in the hole (http://kritikustomeg.org/film/7102/Ace_in_the_Hole_A_nagy_karnevál_1951) és miközben nézem a filmet azon töprengek, hogy ördögfattyak vagyunk mi mindannyian újságírók.
S hogy szánom menekülő fajtám...
Elegem lett a sok véleményből. Elegem lett a biztosan így van mondatokból. A kinyilatkoztatásokból. A konzultáció nélküli döntésekből. Elegem lett a színjátékból. Elegem lett, hogy mindig nyomoznom kell, egy-egy sarkos mondat mögött kik, milyen érdekcsoportok állnak.
Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek
Elegem lett a bankokból és bankárokból. Elegem lett az Európai Unióból, amely állandóan rajtunk veri el a port. Bezzeg az nem zavarja, hogy Benes dekrétumok ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Beneš-dekrétumok ) még mindig életben vannak, hogy a szlovákok állampolgárságot vehetnek el állampolgáraiktól. Utálom, hogy Románia bátran rajzolhatja át a megyék közigazgatási határait, s ezzel lehetetlen helyzetbe hoznak egy másfél milliós kisebbséget ( http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=59260 ). Egy olyan kisebbséget, amelynek tagjai többen vannak egy országon belül, mint ahányan egy-egy uniós tagállamban összesen élnek. Elegem lett azokból, akik vakon, meggyőződésből ordítják a nézeteiket. Elegem lett a lövészárkokból, azokból, akik minden ismeret nélkül mennek tüntetni valami ellen, amiről igazából fogalmuk sincs.
Azon gondolkodom, ha apámnak és nekem külön-külön kellene alkotmányt írnunk vajon mi sülne ki belőle. Biztosan sokat vitatkoznánk. Én nevetnék azon, hogy a szittyáknál kezdi, ő pedig megbotránkozna, mennyire bízok az isten adta nép bölcsességében és vigyorogva szánakozna, milyen kis naiv fiút nevelt. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: a lényegi kérdésekben sokkal közelebb állnánk egymáshoz, mint amilyen távolságban él bennünk egy-egy részlet. Az ő szövege mereven konzervatív, de fennkölt és hosszú időkre szóló lenne, míg az enyém talán könnyebb, ruganyosabb és megbocsátóbb. Az övé a hazára, hagyományokra és korlátokra épülne, míg az enyém inkább feszegetné a korlátokat, lázadna és fütyülne az unalomig ismételt rigmusokra.
Amikor a politikára gondolok nekem regénykarakterek sejlenek fel. Itt ugrálnak előttem: Jevgenyij Bazarov, vagy éppen Milton Warden, a Trask fiúk. Nekem minden mondat egy versből jön a világra, minden eszméhez tudok egy regényt kötni.
Néha egészen Arisztotelészig szeretnék visszaszaladni. Vissza az öreghez és újból megkérdezni. Mester akkor hogyan is látja a legfontosabb etikai kérdéseket?
Legfőbb jónak Arisztotelész mindhárom etikában a boldogságot nevezi meg. A boldogság, az amire minden ember egyaránt törekszik, függetlenül mesterségétől. Mindenki egyetért abban, hogy boldogság a legkiválóbb az emberi javak közül. Bár minden cselekedet más és más célra törekszik, mintahogy más a célja az orvostudománynak és más a hadtudománynak, a végcél minden esetben ugyanaz: a boldogság elérése. A boldogságot az ember mindig önmagáért választja, és sohasem másért; és amit önmagáért igyekszünk elérni, az mindig tökéletesebb, mint amit másért.
Az alanyt kellene magam mögött hagyni. Újra visszatérni a tömegekhez... Ismét zsákutca. Ez a poszt nem lesz okos. Nem lesz frappáns. Ez a poszt ismét kritikus. Ez a poszt nem eléggé cizellált ahhoz, hogy képes legyen elmondani, mennyire vékony jégen táncolunk. Nem eléggé ügyes, hogy kifejtse hasznos lenne, ha hagynák ezt az országot egy picit a saját lábán állni. Hagynák, hogy megtanulja a demokrácia furcsa fegyver, néha egyszerűen visszafelé sül el. De rossz olyan államfőktől hallani kioktatást, akiknek háza táján bizony nem ártana egy nagytakarítás. A nagy testvér Amerika hangja, Párizs Versailles hangja, London szigethangja, Berlin mindentjobbantudok és mindenkinél többet nyomok a latba hangja nekem visszatetsző. Mint ahogy a beképzeltséget, nagy mellényt, az erőszakot, a butaságot, az önjelölt messiásokat, a pofátlanokat, a szakmailag gyengéket, a kádereket, a seggnyalókat, az appartcsikokat, a bájgúnárokat, a csaholó kutyákat, a taplókat, ostobákat, a fanatikusokat itthon sem tűrom el.
Nem bírom, ha felettem döntenek Rólam. Ha azt hiszik nincs véleményem, ha abban bíznak nem tudok hangosan ordítani, ha fáj, ha egyszerűn el kívánnak hallgattatni.
Ha azt kérik, álljak mérlegre és megmondják mennyit ér a magyarságom, ha azt mondják nyissam ki a bukszám és megmondják mennyit ér a hitem, akkor én fennhangon kacagok. Egész éjjel csak kacagok. Írok és nevetek. Megírom ezt az országot, megírom a szereplőit, megírom a jövőjét és még akkor is happy end-et kreálok a végére a sztorimnak ha megpukkad az IMF! Mert az idő, bármennyire is fura Nekem dolgozik. Én az "aprómagyar" lettem a munkáltatója.
