(esélytelen nyelvi próbálkozás Kerekes Elek világáról)

Soha nem felejtem el a napot, amikor a Városházán megláttam egy különleges festményt. Egy téglap alakú, narancs keretes festményről beszélek, amin egészen sajátos ecsetkezeléssel egy zseni festette meg Krúdy Vörös postakocsiját. Olvasó emberként egyszerűen ledöbbentem, mert szembesültem a  ténnyel, milyen szegényes a fantáziám ahhoz képest, ahogy ez a festő láttatni bír egy szimbólumot. Miközben magamba szívtam a festményt, delejes vágy ragadta meg a szívem, hogy átéljem mindazt, amit a festő már rég átszűrt szívdobbanásokból, álmokból, elmosódott vágyakból, az emberi élet talán már másfél méterre sem érzékelhető apró elektromos szikráiból.

Most pedig itt küszködöm, hogy a szavak semmi kis világába rántsak érzést, színt, ecsetet. Itt küszködök, hogy megfogjam, megfogalmazzam mindazt, amin az ecset és birtokosa legföljebb csak mosolyogna, azzal a fantasztikus, meleg vigyorával.

Talán fel sem fogtam milyen nehéz fába vágtam a fejszém, amikor Elek világát kívántam megidézni. Nem gondoltam át, mekkora istenkísértés, egyre mélyebbre szállni a tudat szúrágta szintjeire, hogy abban tóban úszhassak, ahol összeérnek az érzékek és összekeverednek az érzékszervek, mint a palettán a színek. Annál az asztalnál szeretnék ülni, amelyen vázlatokat, skicceket gyárt az én Mesterem. Mint az örvény ránt magával a világa, ahol egybeforr, egypetéjű ikrekké válik a festő és az író. Itt már nincs Krúdy és nincs Kerekes. Ezen a szinten már csak a teremtés, a kreáció genetikája érzékelhető, ahogy elegánsan egybeolvad az olvasási élmény és a hermeneutika édes, ringató ölelése.

A festmény megpillantása óta sejtem, Kerekes Elek titkok tudója. Sikerült bekukucskálnia olyan ablakokon, ahol talán megpillantotta a teremtőt. Aki egy díványon fekve éppen Krúdy regényeket olvasott, miközben nagyot kortyolt egy kellemes pohár fröccsből és orrcimpáját egy velőscsontos leves ellenállhatatlan illata csiklandozta.     

A Vörös Postakocsival való találkozásom óta szerencsére beléphettem abba a tetőtéri szentélybe is, ahol Elek többek között ezt a festményt alkotta meg. Talán nem először, és remélem nem utoljára ott a Bethlen Gábor utcában is a saját orrommal szagolhattam ki, hogy bizony ott velünk üldögélt az öregisten. Lopva belekortyolt a borunkba. Nézett minket és Norah Jonas-szal együtt dúdolta: turn me on...

Elek persze nem fösvény. Legújabb munkáit a Pál Gyula teremben még két hétig bárki megtekintheti. Ez már egy másik világ. Felületes szemlélőnek talán nem többek a kiállított alkotások, mint kerek furnérlapokon kusza vonalak. Ám aki egy picit elmélázik azon, hogy a lapok a teljességgel kecsegtető körök, gömbök, vagy talán bolygók, lelkek, lelkiállapotok, aki képes megérteni, hogy a vonalak folyók, vízcseppek, könnyek, aki látni meri, hogy a vonalak mögött metafizaikai dzsungelek, arcok, életek, sorosok sejlenek fel, az libabőrrel távozik és viszi haza magával Elek mágikusan realista, nyíregyházian kozmopolita világát. Élményt, édes terhet, amelyet talán csak akkor bont ki, amikor az ágyban fekve észreveszi a sötétben, ha lehunyja a szemét megelevenednek a képek és láthatja, milyen elemi erővel képesek élni, táncolni a retina mozivásznán...

Kerekes Elek kiállítás, Nyíregyháza, Pál Gyula terem (még 2 hétig...)