Két zuhanyzás közé ékelődik az életünk. Megengedem a vizet. Várok. Még hideg. Várok pedig az egyik lábam már a kádban. Aztán jön a forró. (Bemászik. Élvezi.) A meleg víz ébreszt, a meleg víz altat. Kimossa az alvás novokainját majd, ha leszáll az est álomba ringat. Az életem a hab. Ahogy körbevesz, ahogy gyöngéden ápol. Az ember az egyik legbüdösebb állatfajta. Mosom az állatot magamról, hiszem, hogy sikerülhet. Lemosni a bestiát, a farkast, vágyból ollózott pálcikaembert. Csak a gondolatai érnek valamit. Amilyen szépen rádöbben, ahogy felismer. Jézus szereti a zuhany alatt álló embert, aki egyszerre szabadul meg a kosztól és a lélek szutykától.

Félj az ajkaktól! Megcsalnak, elárulnak! Félj a duzzadt ajkaktól! Félj a hústól! Félj az élettől!

Zuhanyozz, moss fogat és rettegj, hogy nem tudják meg, hogy nincs leleplezés! Hogy még nem kerül rád a sor. Húzd a fejed búbjáig a takarót és imádkozz!

De mégsem. Szállj ki a víz alól! Gyerünk a tükörhöz! Nézd, ez te vagy. Ez vagy te. (Vicsorog.) Ne alázkodj meg! Ne félj! Egy cseppet se bánkódj, bánat ne lássa az arcod! Húzd ki magad, felejtsd el a melegítőt! Fehér inget ölts! Olyan legyél mint a gyolcsba burkolt tékozló fiú! Így állj az ajtóba és várj...

Először Vladimir és Estragon jön majd, aztán ha szerencséd van eljön maga Godot is...

Ma egész nap havat ettem. Ettem nyersen. Ettem párolva, sütve, tésztába töltve. Egész nap hosszú leveleket írtam. Százezer fonémát reszeltem a tisztes polgári ebédemre. Kékpenészes morfémákhoz, lassú bort kértem. Olyan bandukolóan száraz fehér bort.

Egy nagy pemzlit tettem a táskámba, pedig az összes festékem beszáradt. Titokban megszerettem a  telet, amióta tudom, hogyan kell incselkedni vele. Minden reggel bebugyolálom a testem. Nem adom neki, bárhogy is marja, kérje az életem, daccolok vele. Esténként fütyülök a gyémántosra fagyott éjszakában és kinevetem ezt a telhetetlen urat, a telet. Ősi ellenségem; a tél parancsolt ki édesanyám gyönge méhéből. A tél hívott és libabőre megrázta a testem.

Ám a téli szerelmeket soha nem untam meg.

Az ember ül a saját mozijában és mosolyog. Nézi a filmet. Hiszi az övé, majd azt képzeli az ő filmjén bőgnek a lányok, hümmögnek a férfiak. Ez a csöpögni is kifinomultan képes film járja be  a világot! A kritikusok a döbbenet hangján, a nézők klubokba tömörülve éljenzik. A díjeső, a rajongók sikolya a like-tenger, a megosztászuhatag.

Te csak a vállad húzgálod és megjátszod milyen zavarban vagy: de hisz csak az életem. Okoskodó újságírók, pszichológus doktoranduszhallgatók és meglett pszichiáterek szakdolgozatai írnak a rejtélyről, a titokról, a csodáról, az emberről akit fogadott a pápa és a dalai láma. Akinek kegyét egyszerre kereste az orosz és az amerikai elnök, kínaiak, zsidók és inuit eszkimók..

A Palyboy nagyinterjú, Moët & Chandon extra brut, orosz Beluga kaviár... Nők, villámgyors autók, gyűrődésmentes Boss öltönyök. Aztán egyszer csak, csömör, depresszió, gyógyszerek, nehéz vágy a föld után. Cseresznyét, almát, szilvát enni egy nyírbátori fáról. Cukkinit rántani, tejfölös uborkasaláta illatával álmodni. Búbos jércéket bámulni anyám udvarán, nézni, ahogy döcögve jön nagymamám a kert végéből Apagyon. A dögmelegben kapával kezében a világnál szélesebb mosollyal és őszinte öleléssel. Csak a vér tud így vért, a testéből test szeretni, ahogy a világ végéről haza, magához húzza.

És csak az élő tudja így magát siratni. Csak az élő tud ennyit nyögni, ríni, sírni és rimánkodni. Csak a véget feledni nem tudó ember tud így írni, szaporítani szót és várni a semmit, papot, gyászbeszédet...

"Ha te még éltél szép temetést!" Így mondják azon a vidéken, ahol otthon vagyok... "Még a pap is sírt..."

         "Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg."   (Jób 14/22)