Az utcán lehorgasztott fejű, velencei álarcok bandukolnak. Mennek előre valami nyomja, húzza őket. Fizikai és genitális erőkön túl valami marionett istenség mozgatja a (haj)szálakat. Egy kocsmából bamba zene, hamiskás füst és keserű életkedv szálldogál. Bemenni kéne. Valami alkoholt kötni vénásan. A hidegben védőitalt visznek a nagykabátok belső zsebeiben a meglett férfiak. A magyar ember természetéből adódóan Kárpáti Depressziót termeszt a kiskertben.

A kocsmafilmek hossza megjárta a végtelen már kétszer is. -15 fokos hidegben a világ megáll. A farkas már nem ordít, csak a dunyhák alatt lélegzik a test. A békák mélyebbre ásnak és májusról álmodnak. A ház előtt lassú sorban fagyállóval feltöltött állatok csordában hazafelé. Némelyik még imádkozni is megtanult. A ropogó havat, kandallóban izzó fatörzsekre cserélném, a halhatatlansággal kacérkodó lelkem pedig meghirdetem az interneten. Vajon hányan licitálnának? De nem. Nem megy, mert nem tudom beállítani a kezdő árat. Honnan induljunk? 10, 100 vagy 1000 forintot is megérne?

A zenekar meglepődött, amikor kikaptam a prímás kezéből a hangszert, abban a reményben, hogy el tudom játszani az érzést, ami megrepeszti a lelkem vastag burkát.

- Te bugyikat gyűjtesz cimbora - és átölelt az ecetszagú ivóbajtárs - én azonban barátom! - Itt már közel járt a delériumhoz - Én...cimbora már láttam, hogyan csinálják ezt a felsőbb szinteken. - Egy furmint szagú böffentéssel nyugtázta a vélt igazságát. Aztán megemberelte magát, remegő kézfejével megtörölte a száját, húzogatta a szemöldökét és bazsalygott.

- Cimbora én lelket gyűjtök. Lent a pincében egy nagy fagyasztóban van már vagy ezer is. Egy részük szépen összehajtogatva, a többi meg csak úgy egymásra hajigálva várják az ítéletnapot... A lelkek összegyűjtése nagy mesterség. Ott kell üldögélni a haldokló mellett és figyelni. Amikor az utolsót rúgja, villámgyorsan a szája elé kell tartani a nejlonzacskót és elkapni a lelkét. Aztán be vele ide a hűtőbe...  

Egyszer Moszkvában egy félpucér férfi részegen rohant nekem. Csupán egy bőrnadrágot és nemezcsizmát viselt a legalább 30 fokos hidegben. Egy zacskót szorongatott a  jobb kezében, amit időnként a szívéhez szorított. Már hazafelé mentem és rettegtem, hogy a gyűjtő jó lelkűen a zsebembe csempészett egy szebb darab fagyasztott lelket. 

- Testvérkém! - így szólított meg a véreres szemű medve - Vedd meg tőlem ezt a csomagot! Hidd el nem bánod meg! Nem adnám el, de elittam a pénzem és a kocsmába már nem engednek be rubel nélkül.  A hatalmas ember ott totprzékolt az egyre sűrűsödő hóesésben, akkora tenyere volt, mint egy péklapát. Szenvtelen tekintettel nézett rám, de attól tartottam, mindenre képes még egy korty vodkáért. A zsebemből bankókat kotortam elő, melyeket azonnal kirántott a kezemből. Halkan nehogy felbosszantsam, azt kérdeztem tőle: - Cimbora mi van ebben a papírzacskóban?

- Anyám utolsó lehelete... - válaszolta és eltűnt a sűrű hóesésben...       

Ettél már krémest kézzel? Csókoltál már szerelem nélkül? Szeretnéd élvezni milyen részvét nélkül élni??? Ma jöttem haza a Gulágról, holnap újra deportálnak. Az érzések utáni emberen már haszontalan a lobotómia.

Egyszer azonban láttam, abból az irányból is emberek jönnek. Furcsák, meggyötörtek. Sárkánybőr cipőben, nagy szablyával és még nagyobb vággyal. Királyok, hercegek, trónörökösök és szerencselovagok hada vágot neki a csontra fagyott magyar valóságnak.

Lehorgasztott fejű velencei maszkok az utcán. - Ennyire félnének a hidegtől..? Senki sem válaszol, csak a fejükkel biccentenek; kezdjünk el végre írni...