- Megtennéd, hogy egy picit közelebb jössz hozzám? Csak egy kicsit. Ne ijedj meg, nem akarom megfogni a kezed, csak ha előrébb jössz, akkor a szemem sarkából egészen jól látom, melyik lábad emeled. Azt hiszem a legfontosabb dolog az ütem az életben, hogy megtaláld a saját ütemed. Aztán később, hogy összehangold valakivel a lépéseid...
Egyszer azt vettem észre, amikor már túl voltunk néhány randevún, hogy akarva- akaratlanul is egyszerre lépünk. Mint két kiscserkész. Talán még a szívünk is egyszerre dobbant és ami a legfontosabb, mindig boldogságillat lengte körül. Ez nem olyan, mint a frissen mosott ruha illata és nincs egyetlen olyan parfüm sem a világon, ami a közelében járna. A boldogságillatú emberek körül sok a mosoly, a kedvesség az előzékenység. Mint a buta, de édes filmeken, minden sikerül nekik. Kinyílnak az ajtók, földig hajolnak a vigyorgó londinerek és nem várnak borravalót...
Hiába burkolózol romantikába. Hiába játszod meg, milyen fene nagy boldogság futkároz át néhány pillanatig rajtad, az egész olyan mint a villámlás: egy pillanatra időre ugyan világos lesz, ám ez mégsem olyan, mint amikor egy szép májusi reggelen elindulsz belemosolyogni a világba.
A hóesés olyan mint a hallgatásod. Tudom mit akar mondani, értem az üzenetét és bele is borzongok valahányszor a tarkómhoz ér...
Volt egy éjszaka Nyírbátorban. 1995-öt írtunk. A városra, mint egy török basa dölyfösen, pöffeszkedve tört rá a hideg, de felettünk nem volt hatalma. Kinevettük, fütyültünk rá. Rá sem hederítettünk a szánkból gomolygó párára, és a daraszerű hóesésre sem. Finta Ildi, Szabó Betti, Varga Zoli. Fogtuk egymás kezét, hol énekeltünk hol nevettünk abban a fogvacogtató nyírbátori éjszakában. Négyen nekiindultunk a Papok rétjének. Korcsolyázni, korcsolya nélkül. Fürödtünk a hóban és csak akkor estünk révületbe, amikor fals hangon azt kezdtem dúdolni: Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál... Négyen együtt sem voltunk túlzottan régiek... Ildi most az ország másik végében. Legutóbb azt hallottam Zalaegerszeg környékén él. Zoli, az isten tudja hol. Vagy 10 éve még láttam. Szabó Betti... Betti, pedig már odafent várja, hogy egyszer majd ott szervezzen osztálytalálkozót. Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk.
Tudod mi hiányzik az írásaidból? Tudod mi hiányzik? Az a láz, az fantasztikus láz, amivel levarázsoltad a lányok bugyiját! Emlékszel? Elég volt néhány sor! Egy jól megírt, egy jól megtanult vers. Isu, a szobatársam már vitte is a hóna alatt a plédjét és nagyokat sóhajtozva, kajánul vigyorogva mondta a lánynak: ismered azt a verset, hogy kicsi házba elviszlek...
Honnan tudod, hogy..? Te erről, honann tudsz? - Jött a megszeppent kérdés, de a válasz csak egy fennhéjázó, gumióvszer reklámból ismert füttyszó lett.
Kicsi házba elviszlek, hallgatni a vízcseppet, surranó csendet, szuszogó ölelésed... Ez volt a kedvenc csajozós versem. Ha tetszett egy lány, biztosan elmondtam neki. Ám a kétágyas koliszoba csak akkor lett intim tér szívünk hölgyével, ha az egyikünk távozott. Rendszerint a tv-és szobában vártuk ki, míg a sötétítőt el nem húzta az éppen bevetésen lévő tengerészgyalogos. Onnan tökéletesen rá lehetett látni a szobánk ablakára. Ha a függöny felment, akkor már vissza lehetett vánszorogni és mosolyogni az orrunk alatt, csipkelődő megjegyzésekkel dobálni a kipirult párocskát. Volt olyan lány, aki minden szeretkezés után gondosan kisminkelte magát és olyan is, aki nem jött zavarba, egy szál bugyiban, vagy a nélkül mutogatta bájait.
Talán valaki most megvet bennünket. Azt mondja úgy éltünk - törvényen kívül-, mint az állatok. A hét csütörtöktől csütörtökig tartott. Füstölődés a Metró klubban, aztán egy lánnyal szorongva a csíkos, barna kolipléden, már a konzervdoboz szobában.
Sokat olvastam. Átkozottul sokat. Mindent: Till Eulenspiegelt és a Bárányok hallgatnak-at németül. Szerb Antaltól amit csak lehetett, magyarul. Az Utas és holdvilág szinte összes sorát aláhúztam, kívülről szerettem volna megtanulni, akárcsak Ottliktól az Iskola a határont. Faltam Heideggert, Hajnóczyt, Russelt és Ajtmatovot. Időnként, szerelmes reggeleken Turgenyevet is. Szinte alig telt el hét, hogy ne lapoztam volna Adyt és Pilinszkyt. Vétkeztem és imádkoztam.
Egyszer Isu, meg a nagyokos barátja Galamb azt találták ki, akkor írjak verset, ha ittam. Ha eleget ittam. Amikor az alkohol szent tüze megolvasztja a gátlások láncait. Sajnos nem voltam nagy ivó hozzá. Aztán egyszer mégis nekigyürkőztem. Ez lett belőle (részlet):
Elindultuk Betlehembe
Két zoknival gatyával zsebembe
Te csak etted a vajas kenyeret
Szétmaszatoltad, nem tettél egyebet
Két csöcs! Neked intett a HoldudvarFelkiáltottam, Holdudvar! majd
Két csöcs között a völgyben találkozunk......
Térdig gázolva a folyóban,
Szemérmesen fürdött Mária
Beszélt a hallal,
Ami már rég szálka és ereklye...
Minya Károly tanár úrtól tanultam meg, hogy mit jelent a blaszfémia... Úgy voltam a vallással mint Vörösmarty remetéje, amiből pedig Popper tanár úr készített példabeszédet.
A püspök hajója kiköt a tenger egyik elhagyott szigetén, hogy vizet vegyen fel. A püspök sétára indul a sziget belsejébe. Egyszer csak üvöltést hall:– Legyen átkozott az Isten! Legyen átkozott az Isten! Odasiet, hát egy öregember térdel, és az ég felé emelve arcát ordítja az átkot. – Hát te mit művelsz? – kérdi a püspök elszörnyedve. – Imádkozom. Egész nap csak imádkozom. – Te szerencsétlen! Nem így kell imádkozni! – Hanem hogyan? – Azt kell mondanod: Legyen áldott az Isten! Amit te mondasz, az a kárhozatba visz. Az öreg a lábához borult.– Téged az Isten küldött, hogy megvilágosítsál. Elindult a hajó, a fedélzeten a püspökkel. Egyszer csak rikoltást hall a messzeségbe tűnő sziget felől. Odanéz, hát a vén remete szalad a vízen, és kiáltozik: – Várj meg, püspök, várj meg! Elfelejtettem, hogy mit kell mondani! – Menj vissza nyugodtan – mondja megrendülten a főpap –, és mondd azt, amit eddig. Majd hozzáfűzte, bár én tudnék így imádkozni.
Senki nem tudhatja, hogy melyik út a helyes. Érted??? Soha nem tudhatod. Ezért mondtam, hogy lépj mellém kérlek, hogy a szemem sarkából is lássam, melyik lábad emeled. Könnyebb kettőnek a homályban is...