„ - Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?

- Egyszer álmodtam a múlt héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valami színpadon, kegyed frakkban volt, a frakk bal oldalán egy nagy csillag. Hogy került ide?

- Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útra keltem…”

(Krúdy: Szindbád és társai)

Nagy éjszakában rohant a gőzös. Kormos, fátyolos éjszakában, mintha valami szurokba készülne belefúródni. Nem pislákolt akkor éjjel semmi, sem a távoli tanyák felől, sem a városok pályaudvarain. Azt sem tudta, hol jár. Csak szívta, szippantotta magába az éjfekete ruhába öltözött, gyászos Alföld: Cegléd, Szolnok, Debrecen. Egykedvűen bámult ki az ablakon, nem érdekelte, hol is jár. Mégis azt vette észre, ahogy az idő öregszik, egyre izgatottabbá válik. Hangyaboly nőtt a gyomrában és az apró rovarok, bolond módra szaladgáltak végig ínakon, vénákon és zsigereken. Egy kis demizsonban bort hozott magával. - Ajándék! – így fagyasztotta le a tudálékos, cinkosan okoskodó mosolyokat. De amikor nem látták, nagyokat húzott a kétliteres, fonott vesszővel óvott, zöld üvegből. A bor néhány kortyra fogyatkozott, de sem édes álom, sem hűsítő nyugalom nem szállt rá. A mozdony nem sípolt, sikoltott a fülében. Mint, amikor egy szép nőre ráijesztenek és az torkaszakadtából rikoltozni kezd…

- Minek is szálltam fel? - kérdezte magától – Maradtam volna Óbudán. Ténferegnék a macskaköveken. Fütyülnék az orrukat mindég magasan hordó, sváb lányok után. Vagy írnék, úgy ahogy ittas trubadúrhoz illik, borgőzös mámorban, megpirosodott és megbékült ábrázattal. Írnék, imát, kis csasztuskát fehércselédekhez, kik csak nevetnének rajtam és azt lesnék, ez a bolond íródeák mikor fizeti nekik valami édeset… Most itt ülök, ezen a semmibe rohanó acélparipán és az üdvösségért a pokolba akarok szállni. Mi keresnivalóm van nekem ott? Pontosan a születésnapomon? Mi keresnivalóm van ott, ahol éjjel a szél is aludni tér, ahol a sárga lámpák úgy bóbiskolnak, mintha a világ összes fáradtsága az ő vállukra lenne pakolva?

- Már nem sok van hátra, művész úr! - Mosolygott rá a pedrett bajszú, nyírt szakállú kalauz, aki már akkor felismerte, amikor a Nyugatiban felszállt a vonatra. – Az asszonykám olvassa magát, mindég. Mindég. Szokott nekem felolvasni, és csak úgy pereg a könny a szemibűl, amikor olyan szerelmetes részhez ér. Ej, művész úr, maga aztán ért a fehérnépek nyelvén. Magának ezt a jóisten a pult alól adta. Ezt a szépen szólást. Ezt a nagy, ékes beszédet. Kincs ez, én mondom magának. Nagy kincs!

Hallgatta a fejjel kisebb, mokány, uniformisba bújtatott embert, és közben elő-elővette a zsebóráját. Fogalma sem volt mikor indultak. Ezt az októberi időt még nem tudta kiismerni. Mikor sötétedik, mikor kel a nap, külön enciklopédiát igényel ez már így október idusa után.  

A vonat aztán mégis megérkezett. Cipekedő asszonyságok, sétapálcás urak, poros csizmájukat tán még éjjel is hordó tirpákok potyogtak le a téglából rakott, tornyos pályaudvaron. Az áporodott ember- és petróleumszagon, fekete zsírokon és szénfüstön túl, az ősztől sárguló hársfák és akácok fanyar, édes-bús illata rázta meg az orrcimpáját. – Itthon vagyok.., – mosolyodott el olyan szívszorító melankóliával, ahogy csak élő tud nosztalgiázni, fájni elmúlt, letűnt gyerekkor, elárvult szerelmek, szarvas-pörköltök és sárgán vigadó, kőttes kalácsok felett…

- Méltóságos úr! Elvihetem? – kérdezte egy homokfutó mellett álló kocsis. Megrázta a fejét és nekiindult gyalog. A fekete paplanok arrébb kúsztak. A csillagok kezdtek megfürödni, a nyugalmat árasztó világ, felfelé szálló párájában.

Itthon lenni. Egy levegővel menni át a városháza árkádjai alatt. Hallani a tirpák asszonyok rekedt kiabálást a térén, ahogy a portékájukat árulják. De jó lenne most beleharapni egy almába és leülni a Papok padjára. De még jobban esne egy hideg sör a Gajdos-féle korcsmában, miközben nézni, hogyan szállingóznak ki a törvényházból az egymással pereskedő tirpák atyafiak. Majd somolyogva nézni, hogy a kézfogás után, hogyan isznak meg egy karcos pálinkát a sok okoskodás helyett.

A Szarvas paléta olyan csöndesen szundikált, mintha senki sem lakna errefelé. Még a kutyák is elaludtak. Az utcán csak egy-egy kigömbölyödött macska szaladt át. Villogó szemükben rémülettel vegyes kíváncsiság. A Béke szálló felé tartott. Tudta, azoknál éjjel is van recepciós, na meg üres szoba, ahol álomra hajthatja a fejét. A demizson a vonaton maradt, – méltatlankodott – talán volt még benne néhány korty, most jól esne. Erőt adna, bátorságot. Felkelteni a várost, beleordítani ebbe a fülsüketítő csendbe; ébredjetek! Itthon vagyok!

- Tessék a 101-es kulcsa! Mosolygott a lenyalt hajú, gondosan nyírt bajszú recepciós. Arca kerek volt mint a nap, szeme szürke, mint az utcák és a szája meg nagyobb, mint egy székely kapu. Köpcös, kisember, aki szerelmes volt a munkájába.

Felment. Ledobta a kabátját. Cigarettát vett elő és kinyitotta az ablakot. Vagy hármat is elszívott egymás után, majd lefeküdt az ágyba és elaludt.    

 ***

Álmában szembe jött a szépasszony. Elegáns, lila ruhában, karján fonott, kerek kosár, benne friss, illatos petrezselyemszálak, virító zöldjükkel. Ha valaki alaposan megnézte volna a levesbe szerzett finomságot, észre vehette volna, nincs 5 perce, hogy eltávolodtak az anyaföldtől.  Megállt mellette, levette a kalapját, meghajolt. A nő rám sem nézett. Francia parfümillata finoman lebegett utána, mint egy fátyol…   

Kopogtattak. Ahogy megbeszélte a recepcióssal, kiadós reggeli érkezett. Egy halvány, ovális arcú, szöghajú, törékeny szobalány hozta fel. Lesütötte a szemét. Csak annyit rebegett, zárt fogsorral, rózsaszín ajkai között; - A méltóságos úrnak hoztam a reggelit.

– Tegye le fiam mondta -  és némi aprópénzt rakott a markába. Ujjai a nyirkos, nedves lányosan puha tenyérhez értek.

– Még szűz, - gondolta - mint az első hó decemberben…

A sonkás tojást lassan ette meg. Élvezte a falatokat. Házi, füstölt sódar vékonyra vágva. Megpárolva, majd zsírjára sütve. Erre ütötték rá a tojásokat. Finom kalocsai paprikát leheltek rá és a Skolnyik-féle pékségből hoztak hozzá olyan fehér kenyeret, melynek jóságos illatától még az öreg Jósa doktor utolsó kenetre váró betegei is egyből jobban lettek volna. Már kihűlt a kávé, amikor felhörpölte. – Ámen! – ennyit mondott fennhangon és rágyújtott.

Félig sem szívta el, mert a finom remegés ismét úrrá lett rajta. Sietve rendbe szedte magát. Bejelentkezett borbélyhoz, borotválást, hajvágást kért. Hetek óta nem nézett ki ennyire embernek. Dohány színű öltönyét, hófehér ingét kivasaltatta a szállóban. Majd megkérdezte a recepción, hogy a nagyságos asszony ajándékboltja megvan-e még.

- Mán, hogyne lenne! - rikkantotta a nappalos. Ez magas volt, szikár, okulárét hordott és valami furcsa tisztítószer szag lengte körül. – A naccsága kérem nemcsak ajándékboltban utazik immár – folytatta kioktatóan. – Egy kis vendéglőt is visz. Szigorúan a „mama konyhája” szerint. Nagy a sikere. A rossz nyelvek szerint a naccsága miatt jár oda a város díszes, úri közönsége. Mások azt mondják, olyan ételek főnek ott, melyek ízétől nem lehet szabadulni. A tisztes matrónák ugyanakkor csak boszorkánynak, kóklernek, sarlatánnak tartják. Lefitymálják…

- Elég! – válaszolta sziszegve. - Nem érdekel mit mondanak a naccságáról. Annyit mondjon el, hol van ez a híres vendéglő!

- Itt mellettünk kérem, a Keskeny uccában…

***

Kakasleves, kakashere pörkölt, stíriai kappan… A naccsága az összes kakassal végez Nyíregyházán – álmélkodott, amikor az étlapot forgatta. Az ékes vendéglő persze messze túlmutatott Szabolcs vármegyén. Aranyszínben pompázó falak. Méregdrága, import tapéták, mahagóni székek, asztalok. Az evőeszközök és porcelánok Németországból, a kristálypoharak Prágából az abrosz, a szalvéták Bécsből. Decens, kifinomult ízlés. A személyzet ruhája elegáns, egységes. Az arcok vidékien bájosak, de látszik rajtuk, hogy alaposan megválogatták őket.  

- Tetszett már választani a méltóságos úr? Vagy netalán segítsek? – kérdezte a kiérkező főpincér. Ötven felé félúton, őszinte tekintettel, napbarnította arccal nézett rá. Ez az ember, ha nem itt dolgozik földet művel - gondolta magában. Mint a jó tirpákok általában.

- Jajj maga ismerős nekem – blöffölt egyet. – Ha nem sértem meg, megmondaná a becses nevét? – próbált bizalmaskodó hangon szólni a Herr Obernek.

- Szokol József vagyok, szógálattyára a méltóságos úrnak. Itt születtem Nyíregyházán, itt jártam ki az iskolákat is. Ide való a kisfeleségem, aki most a konyhán serénykedik. A naccsága nem olyan régen csábított át minket a Koronából, ahol nagyon meg voltak egyébként elégedve a munkánkkal – húzta ki büszkén magát és közben megrántotta a selyemmellénye alját.

- Nahát akkor mester uram, mondja meg a kedves feleségének, hogy egy tűzforró kakaslevest kérek. A zöldségeket és a húst előtte hozza ki. Azokat is forrón. Hozhatja a belsőségeket is. Ha volt vére ennek a jószágnak megfőzve, tán még azt is. S hozzon hozzá ecetes, reszelt tormát. Olyan erőset, mint a bilkei Firczák Iván.  

Egy hosszúkás tálon érkezett meg a kakas levesbe főtt húsa, alkonyi napsugarat idéző sárgarépákkal, néhány darab vajpuha karalábéval, egy félbe vágott kelkáposztával és néhány szál fehérrépával egyetemben. A szépen púpozott tál tetején ott pihent a kakas mája, veséje, ott rezgett egy darab sötétbarna főtt vér. A mélyedéseiben némi leves érkezett, amolyan mutatóba, apró zsírpettyekkel. A torma friss volt és élénk, felszaladt az orrába, jótékonyan megcsavarta. Tüsszentenie kellett.

– Egészségére! - hangzott a pult mögül…  

- Köszönöm – válaszolta és nekilátott a főtt húsnak. A kakas puhán, a leveslével átitatva omlott szét a szájában, a zöldségeknek karakteres, házi íze volt, mintha csak a nagyanyja gondozta volna őket a kiskertben. A kelkáposzta úgy kísérte a főtt májat és a vért, hogy attól valami bolond, gyermeki boldogság lett úrrá rajta. Minden falat után újraélte ifjúkorát, felidézte az édesanyja leveseit, visszahozta a boldog aranykort, amikor a volt a legnagyobb problémája az méltóztatott lenni, hogy elengedik-e a Vietórisz fiúval csavarogni a Bujtosra… A naccsága, a szépasszony nagyon értett ehhez. Nagyon értett a kakasleveshez. Ezt reszelt, házi tésztával hozták. Forrón, száját égetve kezdte kanalazni. Némi borsot szórt rá, pedig nem hiányzott abból semmi. Nézte, ahogy az apró borsmorzsák szétszaladnak a leves felszínén. Aztán, amikor a kanalat a szájához emelte és beszívta a levest, lehunyta a szemét. Azt érezte, hogy a leves nemcsak a száját, nyelőcsövét égeti, azt érezte, hogy ez a korty bizony a szívébe jut. Ott pedig pokoli kínokat okoz. Jajj annak, akit egy nő levessel láncolt magához. Jajj annak, aki egyszer megkóstolta egy vágytól reszkető fehérszemély titkos receptből főzött levesét. Elveszett, elbukott. Nincs élete, nincs szabadulása. Örökké éhesen kódorog, mint egy fogatlan farkas. Örökké szabadulna, de kínját csak attól a kéztől, attól a levestől, attól az édes mosolytól remélheti. Lehet messzire menni, lehet eltávolodni, lehet elüldözni. Meg magunknak hazudni, a vége akkor is keserves lesz…

Az utolsó kanál megremegett a kezében…

-Hozhatok-e most már valami főételt a méltóságos úrnak? – nyájaskodott a pincér.

- A naccsága itt van? – kérdezte kurtán.

- Szokott… – válaszolt sietve a pincér, minden meglepődés nélkül – azonban most Bécsbe utazott, üzleti útra – az üzleti utat jól megnyomta, éreztetve, hogy bizony a naccságának már Bécsben is dolga akad.

- Nézze, barátom József! – szólt magába roskadva. – Én kinéztem magamnak egy szarvaspörköltet, házi galuskával és azon gondolkodtam, hogy ezt a hússal töltött lapcsánkát is megkóstolom, de  én most itt hagyom a maguk tökéletes vendéglőjét. Egyetlen dolog miatt - hadarta egyre vészjóslóbb hangon…

-Megtudhatom, kérem… – rebegett a pincér, majd folytatta - hogy netalán, pontosan, egészen direktben mi az, amivel erre a felettébb szomorú lépésre szánta el magát a méltóságos úr?

- Idefigyeljen, József! – lassan felállt és egészen közel hajolt a férfi arcához. – Ebbe a levesbe nem főtt bele a kakas szíve. Ne nézzen rám így! Magának ezt pontosan tudni kell, ha a kedves felesége ott dolgozik a konyhán. És tudja, hiába volt majdnem tökéletes a leves, de az a hiányzó szív tönkretette a harmóniát. Szív nélkül sem ember, sem leves nem lehet teljes. Szív nélkül sem a leves, sem az élet nem ér egy fabatkát sem. Tudja mióta élek én szív nélkül? Tudja? Nem tudja… Mióta elköltöztem innen. Éppen a maga Bécsben üzletelő naccsága miatt… És most adok én magának valamit. Fogja ezt meg. Ha megjön a naccsága, adja a kezébe… De szigorúan a saját kezébe. A hófehérbe…

A férfi egy friss Nyugatot adott át a pincérnek és mindkét tenyerével megszorította az újságot markoló pincér kézfejét. A füzetből egy budapesti képeslap kandikált ki, könyvjelzőként. Ott be is volt törve. A lapon nagy betűvel ez volt nyomtatva; Krúdy Gyula: A kakas szíve…   

Jó tíz évvel ezelőtt minden álmom egy Seat Leon volt. Egy fekete, harapós, nagyvérű Leon, amivel lassan krúzolok majd végig a Kossuth utcán, aztán a stadion előtt rákötök egy irgalmatlan a téglát a talpamra és 150 felett, mint egy golyó érkezem meg Sóstógyógyfürdőre a csajokkal fagyizni. Mire valóban vettem egy Seatot, benőtt a fejem lágya. Már nem a csajok miatt tetszett a Leon.  Jobban érdekelt, hogy az 1,4-es TSI motor takarékos, és a márkatársaknál olcsóbb az autó szervízköltsége. A józan megfontoltság irányította a pénztárcám ahelyett, hogy elcsábítottak volna a SUV-ok, esetleg nagyobb kategóriás verdák szirénhangjai. Persze azért a forma, a sportosan elegáns megjelenés, a 17”-os, gyönyörű alufelnik, a LED-es fényszórók, a dinamizmus és az oroszlánszívű erő finoman játszott bennem egy macsós bluest; take it…

A Leonban nem csalódtam. Kezes, barátságos társ aki, mint egy csinos, jóravaló, pirulós háziasszony, még takarékos is. Igazából akkor éreztem meg, hogy bizony a gyönyörű, kompakt autómnak vetélytársa született, amikor élőben megláttam az Atecát.

Love at first sight

Ez volt a meglátni és megszeretni tipikus esete. Pedig valljuk be, ha a Leon belső tere németesre sikeredett, akkor bizony az Atecát illetően még a külső is nagyon precíz, germán dizájn. Nincs már hely spanyol szívnek, meg mediterrán blikkfangnak. Semmi narancsliget, meg sangriaillat. Ez bizony egy piacvezérelt, a közízlést félelmetesen kiszolgáló formavilág, ami könnyedén gyűjti be az elismeréseket és gyárt bólogató Jánosokat még a megfontolt családapákból is.    

Az Ateca ugyanakkor semmiféleképpen sem középszerű járgány. Elegánsan mokány, mint amikor egy olimpiai bajnok atléta Boss öltönyben, fehér ingben, de azért nyakkendő nélkül jelenik meg egy partin. A vonalvezetése jól értelmezhető, sportossága, könnyedsége egyértelmű de ugyanakkor valami maszkulin nyerseséget is tükröz. Nem tudok azonban elvonatkoztatni attól sem, hogy igazából ez egy nagyra nőtt Leon…

A Leon nagybácsija

A Leonnal való vérrokonsága a belső térben válik nyilvánvalóvá. Aki ült már a 2012 után gyártott kompaktokban érezni fogja, hogy az üléseken kívül itt bizony minden az ismét sikeres Leon univerzumából származik. A VW csoport a bevált receptet nem akarta elrontani. Egyszerűen kihasználta az új Golf-unokaöccs sikerét. A letisztult, egyesek szerint steril és rideg, ugyanakkor hihetetlenül ésszerű belső elrendezést úgy ahogy van, átültették az Atecába. A műanyagok deréktól lefelé olcsók, de strapabírók. Fent azonban már eltűnik a kopogós világ, minden puha, kellemes tapintású. Bár a legjobban felszerelt verzióban autókáztam négy napig, még itt is csak kevés króm, meg némi zongoralakkos felület jelezte, ezért a verdáért már komoly pénzeket kell leszurkolni.  

Bábának mindig német mérnököt!

Az Ataecában minden nagyon ésszerűen, okosan, németesen van elrendezve. A digiklímától kezdve, a kapcsolókig és a kormányról vezérelhető egységeik. A középen elhelyezett, érintőképernyős fedélzeti komputer és a hifi könnyen tanulható, villámgyorsan személyre hangolható. A navi gyors, pontos, alapos. Természetesen minden infót megkapunk a műszerfalon az órák között is. Amire felkaptam a fejem, az az autóban megszólaló zene minősége volt. A hangszórókon apró felirat, Seat Sound jelezte, hogy itt bizony hangmérnököket, vagy legalább is audiophil plecsnire gyúró munkatársakat alkalmaztak. Sikerült is valamiféle koncertteremre hajazó élményt biztosítani  a bent ülőknek. A basszus lágyan teszi a dolgát, a magas finoman cincog, mint az egér a padláson és a közép is igen jól boldogul a különféle zenei stílusokkal is.

Jól telepakolták!

A vezetést segítő fícsörök valóságos hada állt rendelkezésemre. Egészen attól kezdve, hogy automatikusan kapcsolta a fényszórót, még az országútit is, az előre is felszerelt kamera felismerte a táblákat, ha akartam nem hagyta el a sávot és a tempomat arra is ügyelt, hogy nehogy nekimenjek az előttem pirickáló, ezer éves Opelnek. Ha minden segédeszközt bekapcsoltam olyan érzésem támadt, hogy az autó képes saját magát vezetni és nekem semmi dolgom sincsen. Az már csak hab volt a tortán, hogy a parkolást segítő rendszere egyszerűen lenyűgöző.

Vigyorogva a volán mögött!

A sok kapcsolgatás, próbálgatás, "ez igen" megfogalmazása után, azonban úgy döntöttem kikapcsolok minden okosságot. Az automata sebességváltó vezetői profilját sport fokozatra állítom és élvezni kezdem az intenzív autózást. Egy csapásra erőművészt varázsoltam a 2.0-es, TDI motorral felszerelt városi terepjáróból. A nyomaték fantasztikus, a 190 lóerő nevetve gyorsítja a vasat. A gyári adatok nem hazudnak. 7,5 másodperc elég a százhoz és bizony jóval 200 fölé képes a verdát repíteni az aggregát. A nyomaték vicsorgó farkassá változtatja a sofőrt, amikor tövig nyomja a gázpedált, de ettől függetlenül a fogyasztás nem lesz kiugró. Óvatosabb apukatempóban  egyébként ezzel a motorral csupán 5-5,5 liter között fogyaszt az Ateca.

Húsvéti bárány...

A kezessége meglepő az autónak. Azt már megszoktam a Leonból, hogy tapad, hogy élvezi a kanyarokat és arra csábít, hogy bátran legyek egy kicsit vérmesebb a volán mögött. Azonban bevallom arra nem számítottam, hogy egy ilyen, mackósabb darab Seat is képes hasonló módon, sportosságra ösztönözni.

Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy...

Nagycsütörtöktől egészen a húsvétot követő keddig hajtottam a gyönyörű és ebben a felszereltségben bizony 12 millió forint felett kapható Atecát. Mindvégig az volt az érzésem, hogy elkötöm, nem adom vissza. Lesz, ami lesz, majd azt mondom, hogy ellopták tőlem. Elképzeltem a kereskedőház tulajdonosainak, a közismert Csősz Feri és fia Viktor elképedt arcát, amikor bejelentem nekik… Egyszerűn jó volt beülni a gépbe. Esténként mosolyogni azon, hogy a visszapillantó tükrök, akár a „nagyoknál” a földre vetítik az autó sziluettjét. Csepergő esőben búcsúztunk el egymástól. Végisimítottam a kezem az oldalán és arra gondoltam, hogy simán összekötném vele az életem...

Valaki azt mondta egyszer, könnyű a német fociutánpótlásnak, remek stadionok, remek infrastruktúra, remek edzők és aranyeső. Valaki egyszer azt mondta, ha nálunk is így lesz, ismét lesz magyar foci. Ha építünk stadionokat, ha odafigyelünk az utánpótlásra, akkor az erőfeszítések egyszer csak meghozzák a látványos eredményeket is.

A 2016-os EB idején viszonylag kevesen fanyalogtak. Látva azt, hogy leszünk a 10 millió szurkoló országa, mintha megbocsájtóbb lett volna az istenadta nép. A VB selejtezők után azonban, már egyre kevesebben megértők. Egyre kevesebben támogatják, hogy nagy pénzek tűnnek el a magyar foci feneketlen zsákjában. Az eredmények azonban, messze elkerülik a nemzeti válogatottat. Nem értjük mi történt Feröer ellen, nem értjük mi történt Andorrában. Nem értjük a Svájc elleni szervezetlenséget. Bálám szamaraként nézzük a képernyőt.

Szegény szurkolók...

A miniszterelnök személyében, rég volt ilyen támogatója a magyar foci ügyének. Aki kérlelhetetlenül tört lándzsát, a magyar focisták hasonló körülmények között sportoljanak, mint a német, francia vagy angol társaik. Gyönyörű stadionok, fantasztikus kiszolgáló személyzet, komoly, sokszor meghökkentő bérek jellemzik a profinak csúfolt, magyar futballt. A rajongással sem lenne baj. Soha ennyi, sikerre kiéhezett szurkoló nem kísérte még a selejtezők során a 11-et. A szegény szurkoló ellenben nem sokat kap, kapott a rajongásért. Szegény szurkolónak egyelőre csak a nagy semmi, meg a magyarázkodás jut.

Dagobert bácsi a felelős!

Ki a hibás? A rendszer? A miniszterelnök? A foci? A labda? Azt hiszem inkább azok, akik a focipolitika elefántcsonttornyában ülve jól elvannak és Dagobert bácsi aranyában úszkálnak. Ő azok, akik képtelenek megérteni, hogy teljesítmény és szív nélkül az isten pénze sem lesz elég. A foci nagy biznisz Magyarországon, még így is, hogy nemzetközi szinten az elmúlt egy évben inkább nevetségesek voltunk, mint ellenfelek…

Nem fog menni...

Van mindennapos testnevelés, vannak új és felújított tornatermek, új stadionok, „ződ gyepek”, akadémiák, meg TAO. Valahol ömlik a pénz és focizni szerető gyerek is akad, még ha több kellene is belőlük. Csak szív nincs, csak érzés nincs, hit nincs, akarat nincs. Nyíregyháziként továbbra is azt üzenjük; az MLSZ gittegylet, az utánpótlásnevelés egyéni érdekekről szól, az NB1 pedig úri huncutság lett. Így nem fog menni…  

Paszuly, fuszulyka... A mályvaszínű (libamáj?) bab, meg a házi savanyú káposzta nagy lakodalma a káposztás paszuly. Jó-jó tudom, hogy házi füstölt áru nélkül fabatkát sem ér az egész. Azonban én úgy szeretem, ha kiveszik a húst és egy tányéron adják a forró leves mellé. Így őszi estéken nincs finomabb tőle. Na de kezdjük a káposztával. Nagyapám feladata volt a hordóba állni. A káposztát nincs mese taposni kell. Édesapám alaposan kiélezte a gyalut. Finom szálú legyen, könnyen falható. Nagymama és anya a fűszereket készítette; birs, babér, szemesbors, paprika, köménymag. Egy kis demizson bor fogyott el aznap, úgy a hordóban állva. Nagyapám korai halála után, én örököltem a taposást. Nincs mit szépíteni, fél órás lábáztatás, és aztán uccu, mezítláb a hordóba. Csak semmi urizálás, fehér csizma meg ilyesmi, szigorú "meztéláb". Amikor elkészült kapott egy nagy követ a hordó. Isten tudja honnan került Apagyra, az a nagy, fekete "vulkánkő". Néhány hét múlva aztán rá lehetett járni. Magában, sült hús mellé, vagy akárhogy.

Nekem akkor lett étel, amikor leves lett belőle. Nagy ceremónia az kérem, amikor a csülök, a bab, meg a savanyú káposzta egy kondérban egyesítik erőiket. Szabolcs vármegye egyik legszebb, legínycsiklandóbb eseménye. Apagyon, esős években akkora lett egy-egy fej káposzta, mint a mosófazék. Sercegve, recsegve adták meg magukat a gyalunak. A lábam finoman rágta a só, és bizony a hideg zöldség csak úgy mozgatta az izmaim. Amikor levet eresztett, az már kegyelmi állapot. Mindenki megnyugodott lesz hozzávaló a paszulyleveshez. 
Édesanyám most egy nagy ibrikkel lepett meg. Miközben falatoztam eszembe jutottak a taposások. Őszi csepergő idők, nagyokat pattanó spór, meleg tea, sürgés-forgás. Nagyapám kipirult arca, nagymama szapora keze. Nagy élet volt, a kis konyhában...

a recept: http://donna.hu/cikk/Kaposztas-paszuly/7552

„Lelkünk már a jó felé lebeg…”

„Lady A. akkortájt nemcsak szűzies szépsége teljében, hanem attól is pompázott, hogy sokoldalú képzőművészeti fejlődése éppen teljes mértékben kivirágzott..”

Sose értenéd meg egy szerelmes, eltévedt és bajba került férfi észjárását. El sem tudnád képzelni, hogy az általad csak dúvadnak, csalónak beállított férfi, mit össze tud szenvedni, jajongani, és milyen hülye ötletek megvalósítására ragadtatja magát. Persze mert szerencsére mélyen alszol és nem is vagy állandóan mellette. Nem érzed, igazából mi fáj neki, és mitől nem jön álom a szemére. A várakozás, a tétlenség börtönbe zárnak, ettől pedig olyan furcsa, kusza gondolatokat hajtnak ki a fejedben, hogy ember legyen a talpán, aki ott nagy hirtelen gyomlálni képes. A kuszaság, a kilátástalanság, a tervezhetetlenség pedig fizikai fájdalmat okoz. Először csak egy undok gyomorgörcsöt, ami ébredéstől elalvásig kíséri. Aztán hasmenést, alhasi görcsöket. A reménytelenül szerelmes, zsákutcába jutott férfi partra vetett halként csapdos oldalára dőlve, vagy murányi kutyaként jár kel, lógó orral, görbült háttal, arcán a gyomorbajosok savanyú grimaszával, folyton egy közeli mosdót, illemhelyet keresve.

„Sírt, kezeit csókolgatta, követelte, hogy esküdjék meg szerelmükre, bizonygatta, hogy az ő áldásos hatása nélkül letér a helyes útról és elkallódik…”

Persze a kérdés az, hogy ha valóban bevall mindent, ha elmond mindent, ha nem csupán rébuszokban beszél, kérdez, ha hoz magával egy díszesen csomagolt, őszinte gyűrűt, ha odaáll elé, ha elég kemény, ha elég férfias, ha képes ledönteni a nőt a lábáról és sarokba szorítani, ha kezében van a szerelme záloga és az szépen csillog a fényben, ha a csillagok állása, a telihold, meg Cupido, meg Érosz is, akkor most valóban nem lenne miről matekolni?   A tónak ezen a partján ülve, már mindegy is, ha a krokodilok zenére, nagyzenekari felügyelet mellett hullatnak nagy kövér könnycseppeket.

„Átszellemült, sugárzó arcán látszott, hogy ha Lady A. megbocsát neki, a jelent, a jövőt és mindent elfelejt…”

Vannak olyan mondatok, amelyek súlyosabbak egy gyémántgyűrű imperatívuszától. Van ilyen mondat; ha kapnék még veled egyetlen átbeszélgetett éjszakát, akkor nekem már nem kellene több a világból. Ez a mondat persze így nem drámai. Ha lenne érzéke a drámaisághoz így fogalmazná meg: annyira semmit nem ér az életem Nélküled, hogy életem hátralevő részét gondolkodás nélkül odaadnám egyetlen, veled átbeszélgetett éjszakáért.

Emlékszel erre a tavaszra? Én jól emlékszem. Soha annyit nem harcoltam még kétségekkel, árnyakkal és démonokkal mint idén. Csak elmosolyodsz és könnyen odaveted; persze, mert lábon hordtam ki a midlife crisis-t. Meg, hogy nem voltam felkészülve és gyerekes félelem-szörnyeket etettem magamban azokban, azok meg végképp és teljesen felemésztettek. Az ember nemcsak a férgektől, hanem a gondolatoktól is meg tud rühesedni. A bőre alá mászó félelmek, át meg átjárják a testét, a lelkét, a szívébe költöznek és ha egyedül marad szűköl, izzad és viszket. De nem a bőre, hanem belül, ott legbelül, az a kézzel meg nem fogható valami…

 „A lány messze jár, de soha nem felejthetem el ami köztünk volt. Messze már. Mégis vele vagyok minden gondolatban. A vágy keserű, de ha megtalálom magamban, a boldogság egyszerű és itt lehet bármelyik pillanatban. Úgy sír, de kétségek közt a szív, mert senki nem mondja el, azt, hogy vége van, vagy csak most kezdődik el.”

A változás mindig tavasszal ébred fel. Igény a változásra. A tavasz nagyképű fráter, aztán odaadja a stafétát a nagy kéjhölgynek a nyárnak, hogy senkit se kíméljen, hogy a füledbe ordítsa; a mának élj, te szerencsétlen! Nyáron éjszaka sincs, csak valami szürkületféleség. Hogy valami kurta, furcsa alvásféleséget dobj a fáradt, könyörgő test elé.

A kétség az első furcsa, derékig érő augusztusi köddel ébred. Nem kopog, nem zörget. Bejön, leül az ágyadra. Megvárja, míg a rémálmod véget ér és kinyitod a csipás szemed. Azt a félelmet nem lehet leírni. Az adrenalin meg csak fokozza, felnagyítja. Te meg úgy félsz a kétségtől, mint egy cidriző, rémült gyerek, akit egyedül hagytak otthon és az éjszaka közepén felébredve, minden neszben, árnyékban valami pokolit, gonoszt vél felfedezni…

Ahogy írom, - ahogy körbe írom ezt az érzés, amivel itt birkózom, ami maga alá temetett és most fogást keresve, ordítva próbálok felállni - ismerem meg leginkább az ellenségem. A kétség, a reménytelenség, a megváltoztathatatlan hatalma, a vég néz velem farkasszemet és még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy jól teszem, amikor félreérthető szavakból építem fel a képtelen történetet.

„Ha akartam valaki lenni, csak érted volt, próbáltam mást keresni, csak bosszú volt… Mit akarok tőled? Csak nézlek. Csak nézlek. Te már megmondtad, így tétje sincs: tűnjek el, végleg…”

Az utolsó szó jogán, azért még készül itt valami. Nem először indul meg bennem ez az érzelmi hegyomlás. Nem először képzelem el, hogy elolvasod, amit írok, és elsírod, elbőgöd magad. Aztán felhívsz. Zokogva. Hogy te barom állat, ha úgy szeretlek, mint saját magam, vagy még attól is jobban. Imádom, ha velem vagy, ha főzöl nekem, ha csókolsz, ölelsz. Te barom, állat! Hát nem érted? Imádom, ahogy rendkívül nagy átéléssel, magad felspannolva mondod a sok hülyeséged, a cégről beszélsz, politizálsz, vagy valami állatságot kezdesz el feszegetni, amit éppen a telefonod nyomkodása közben olvastál…   

Te meg közben csak hallgatsz. Mosol, főzöl vagy takarítasz, a géped bűvölőd, sms-ekre válaszolsz. Hallgatsz. Elhúzod a szád, meghúzod a vállad.  Belémtörődsz. Semmi több. Elfogadod. Ennyit érek. Ennyire voltam hivatott. Egy ballaszt, egy darab ólom, amit, ha leraksz, ledobsz magadról újra szállni leszel képes. Szigorú vagy, kemény. Megedzettek az évek. A kocsiban Presser azt kérdezi, meddig jössz velem?

„Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak, jobban érteni régi képeket, újra kezdeni, ami elveszett. Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak? Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd?”

Félek semeddig. Látod, most is csak szaporodnak a szavak… Nőnek, burjánzanak. Félek, ha mindet ide gyűjtöm egy feneketlen zsákba akkor is kevés lesz, de most akkor is megpróbálom… (folytatása következik)

Az éjszaka neszel, delel. Furcsa, ahogy a vízszintesbe került világ álmában suttogni kezd. Az éjjel mellém ül, de nem altat, hanem zongorázik. A dallam, a vers egy sosem volt nyarat idéz. Krétán. Hegyek, patakok, hideg tél után későn ébredő, de iparkodó krókuszok. A Szamária-szurdok forró ölelése. Te jössz felém. Mirtuszkoszorúval, fehér ruhában. Az én menyasszonyom. Tisztán, szenten, áldással tele, mint a görög húsvétok. Lépdelsz, azokon a tökéletes, fénnyel simított lábaidon. Végtelen tenger a szemed, könnyű szellőt hoz magával a hajad. Az én menyasszonyom. Mondogatom magamban. Bolondod vagyok. Királynőm. Császárnőm. Bálványom. Oltárom. Nézem a kezed. Nézem a csípőd. Mosolygok. S érzem felemelsz magadhoz; bűneim kiszárítod, kiűződ belőlem. Évezredek óta erre várok, hogy kimondjam, hogy kiáltsam; te vagy a menyasszonyom, te vagy a tejút, az univerzum közepe. Csipke, habos álom, a földre szállt kívánságom. Aztán mégsem kiabálok. Hallgatok. Csak a szemem fecseg... Csak a lehunyt szemem. Meg az éjszaka. Neveletlen csillagtanúk, bolond baglyok, ittas zongorista. Régóta perellek vissza...

https://www.youtube.com/watch?v=im7Eyl9HY-k

A gyermekkor íze. József Attila utca lassú lejtmenet. Csütörtökön piac. Nagyapám nagy hanggal, stráffal érkezik. Limbó hintó az óvodában. Orosz Betti szőke haja a szélben. Mézes-vajas csúszkál a kezében. Lábbal hajtott világ. Pöfögő, füstös vonatok. Rozsdás sínek. Bundáskenyér illatú rendszerszintű nyakkendők. Kátránysűrű, fénytelen éjszakák. Pult alól hozott banán...

Aztán korszakváltás. Biciklik, mozi, strand. Iskola a határon, iskola a templomvölgyben. Tinódi folyton énekel. Színes levelekre, filctollal hazudott filmszerelem. Tanult kripli-csókok.

Nőtt bennünk a vágy. Elhagytuk a kisvárost. A pályaudvar egy megszokott állomás... Szembe jött a Sóstói út. A fülemben még fékez a 8-as busz, és  rajta a tömött hátizsákokból rántott hús és könyvtári kötetek illata száll.

"Itt akarok élni mindig. Mostantól mindörökké." Sóstó felett a legszebb a Göncöl. Már májusban fürödtünk. Mindig ott, ahol tilos. Maradok. Nem megyek. Hiába csalogatna Németország. Maradnak a kínok, rátarti, nehezen nyíló tirpákok. Álmodom. Tanítok. Egy nap velem villódzik a tv. Hangyaszorgalom. Szerencse. Ima. S jönnek, akik jönnek. Mennek, akiknek menni kell. A zenék, illatok maradnak.

A zene, egy tavasz, egy nagy nyár, egy forró tavasz, egy hótól boldog tél. S tudom, mikor érkeztem meg Hozzád. Tudom, mikor voltam először végtelen. Egész. Teljes. Kisisten boldogsággal. Tudom, mikor éreztem először; így maradjon minden, álljon meg a világ.

Verweile doch, du bist so schön...

A világ nem is valóság. A világ csupán az isten emlékezete lenne Nélküled...

Marcus Aurelius szerint az ember 40 éves koráig mindent megél. Talán a keserűség mondatta ki vele; ennyi volt, nincs új a Nap alatt. A veszteséget én másképp mérem. A veszteség nem abból adódik, hogy már nincs mámora a mának, hogy mindent új ismeretet csendes szangvinizmussal él meg az ember fia. Inkább abból, hogy a 20 évvel ezelőtti szeptember íze már nincs meg a számban. Nincs meg a napfény íze, a szellő érintése. Hiába erőlködőm, nem tudom meg- és felidézni.

A legnagyobb veszteség pedig a beletörődés sekélyessége. A belenyugvás középszerűsége, hogy elfogadom, pénz, hataloméhség, sötét, önző vágyak irányítják a világot. A szeretet, a szerelem is önző, a harag, a hallgatás, a sértettség pedig a legönzőbb dolog.  

Azt is elfogadod már, hogy világot fura érdekek, hajók, megvehető emberek, lányok, lóerők, aranytömbök és a hatalom végetlen farkaséhsége irányítja. Elfogadod. Pöfögsz, duzzogsz és elengeded. Már nem te vagy az a márciusi ifjú. Már elfogadod, hogy homokszemnek is kevés. Hogy legfeljebb homok a szélben. Még odacsapnál, még űznéd a kufárokat, de már nem indulsz el.

Talán jobb ez így. Egy zongora hangja, egy szépen lenyírt gyep, egy remélt ölelés, egy istenáldotta szeptember, a rotyogó leves, a sülő hús, a roppanó gyümölcs, egy érett gondolat, hosszú, muskotályos csók, egy érintés, egy emlék, egy csöndben vitorlázó, égő barna levél. Egy hosszan őrzött szerelem. Egy mosoly. Egy ágy. Egy kávé illatú reggel. A csendesen mosogató kéz. Csöndes gépzúgás és valahol távol, messze az ébredés. Amikor Rád gondolok, az is a megváltás…           

Szeptembernek éppúgy van idusa, mint márciusnak. A szeptembernek éppúgy vannak titkai, mint májusnak. Éppúgy vannak fülledt, nehéz éjszakái, amikor zihálva, csurom vizesen ébredsz, mert magad sem hiszed el, amit álmodtál. Akkor pedig végképp elképedsz, amikor kinyitod a szemed. Gyertyával a kezükben egy gyerekkórus énekel a hálószobában. Teli torokból tolják, ismerős a dal: valaki mondja meg…  

Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,

Anyám azt mondta, hogy boldog légy,

De anyám azt nem mondta, mért nem e földön,

Anyám nem mondta, mondd, miért.

Nézed a kórust. Feljebb húzod a takarót. Azt hiszed nem látnak. Ők csak mosolyognak rajtad és simán végigéneklik ezt a szívbemarkoló, lelket fosztó sorokat. Te ott vagy a pólódban, az éjszaka kellős közepén. Biccentesz, amikor meghajolnak és kivonulnak. Az éjjeli szekrényről ijedtedben levered a telefont, a távirányítót, a bibliát is. Az a földön kinyílik. Felkapcsolod a lámpát. Ezt a sort olvassa a szemed:

Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.

Hát szólalj meg hát. Szólalj meg, csacsogj nekem. Beszélj bennem, beszélj belőlem kérlek! Suttogj nekem szerelem! Szónokolj nekem, mint egy hősnő... A szavaid emeljenek égig, a hullámok tetejére... Szavaid ácsoljanak nekem lajtorját a csillagokig. Ékes mondatok, bátor, őszinte novellák. Életet éltető remény-regények.

Nem akarok úgy menni el, hogy nem mondtam el mindent. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem is hallgattál meg…

A csend sarokba szorít...

Csak a tavaszi éjek csendjét állhatom. Csak a tavaszi éjek csendjében bízom. Énekeljetek hát bolondok! Hangosan, bátran, teli torokból! Tudom már, a megváltás a becézésedben lakik…   

Bevezetés

Az írás és a sort sem írás között ott az élet. Lobog, mozog, hullámzik. Azt ígértem neked, hogy a címe az lesz; tengernapló. De hiába egyszerűsítenéd le; a tenger nem víz, só, meg hullám. Így hiányozna belőle az esetlegesség szépsége.

Persze te, aki annyira szeretsz tervezni, kellemesnek érzed, ha belelátsz a jövőbe. Olyan vagy, mint egy béka; kiállsz az erkélyre és hangosan bemondod, milyen idő várható, 10 perc, fél nap és egy hét múlva. Ennyire látsz előre. Egy hétre. Én addig sem. Félem kimondani, amit érzek, mert attól tartok, hogy életre keltem. Életet lehellek szerelmekbe, vágyakba, álmokba. Itt másznak szét a szobámban, mint hörcsögök, pókok, bolond nyulak…

Pentameter

Bodnár tanár úrtól hallottam először az időmértékes verselésről. Tudod olyan ez, mintha a leírt gondolat, vagy versben kimondott szó alá szigorúan nevelt lovat adnánk. Mint a Spanyol lovasiskolában a katonás rendet szerető Bécsben. Minden olyan profi, olyan szépségesen kitalált koreográfia. Mint maga az időmértékes verselés; jambus, spondeus, anapesztus, daktilus.

Az én pentameter sorom pórias, szökdel, mint egy bakkecske. Tanár úr szava visszhangzik bennem; neve szerint öt, de valójában hat,  - négy teljes, és két fél - verslábból álló verssor, amelyben a harmadik és hatodik csonka. "Háborút emleget és lélekölő diadalt." Verslábon üt a mora. A tenger zúgása, az hány darab mora?

Az éttermektől tarkított, buja parton szembe jött minden este kamerád Neruda. Mindig más lánynak mondta a versét. Hevenyészve fordítom neked… Csak hevenyészve.

„A szigeten körös-körül, ott a tenger. De mi is a tenger? Mindig túláradó, igent hirdető, s rá nemmel felelő. Újból egy nem, nem ez újra, majd igent kiált a habra, kéken, a cseppé hullóra. Háborogva mond nemet, újra és újra, mert ismertelen neki a csend, mindig azt dadogja; a nevem tenger…”   

Voltam kapitány. Hajóját féltő. Mélybe merülő. Vasmacskát eregető. Voltam kapitány. A te kapitányod. S voltam zászló, kis nevető-remegő, kötélre kötött, játék zászló. Alig egy éve, még a ködben futó, még a szárazföldi hajnallal viaskodó. Voltam szamárkóró, bólogató János, mosni való ruha, bál után. Innen menni kapitánynak nem egyszerű. Felállni, hinni, imádkozni. Nehéz ősz jött rám, nehéz nagy tél költözött a szobákba. A templom magához ölelt és elbocsátott. Később csonttá fagyott a világ. A folyókban mederig lapult a jég. Fázott a lábam. Minden nap. Mondta az orvos; a szív hidege költözik a lábujjba, az jár bennem. Le-fel, mint a lift. Vinné a hideget szívtől minél távolabb. Mindig büntetve, mindig kinevetve. Mindig beáztatva, soha kimosva. Arcodra filctollal ráírva; vesztett…

Megszelidítve

„Megnyalja a sziklákat és ha azok nem békülnek, mossa, áztatja őket, majd csókkal gyógyítja sebeiket. Hét zöld nyelvvel, hét zöld kutya nyelvével, hét zöld tigris nyelvével, héttenger zöld nyelvével, döngetve mellkasát, hogy azt dadogja; a nevem tenger…”

Te voltál minden a szigeten, egyszerre Calypso, Nauszika, veled álmodtam, veled ébredtem, a szirénekre meg fittyet hánytam. Minden csókban rád vágytam, minden hajnalban rád vártam és ha jött az alkony, hát százhúszat vert a szívem, nehogy olyan csend legyen Nélküled…  Folyóként hömpölyögtek az emberek. Éjjelente nem hagytak aludni, nem hagyták, hogy melléd feküdjek, hogy neked olvassak. Csak néztem azokat a kigyulladt, felgyújtott éjszakákat. Egyszer egy nagy fekete kutya osont el az erkély alatt. Gondoltam, hogy valami férfit loncsos-loboncos kutyává változtattál és kidobtad az utcára, az meg négy lábon menekült a haragod elől.

Zarándokok közé keveredtem. Kis rózsafüzéreket és fekete csotkikat morzsolgattak. Befogadtak. Ennem adtak. Egész este a nőkről kellett mesélni nekik. Ők pedig kikerekedett szemmel csak néztek rám. Sajnáltak, és sírtak értem. Nagy kövér imádságok csorogtak a szemeikből és én tudtam, meg vagyok váltva. Amikor megtisztultam, éktelen éhség tört rám. Én vágtam el a bárány nyakát. Én pácoltam a húsát, sütöttem rozmaringosan és faltam. Faltam, mint egy pogány, egy kiátkozott. Pedig soha olyan tiszta nem volt a lelkem, mint akkor. Csak a kezem, a gyilkos kezem nem állhattam… Egy este aztán egy tál cseresznyét hoztak nekem. - Elég a húsból! - mondta a lány és nevetett.  - Nem félsz a köszvénytől, ugye? - súgta a fülembe és ott akkor libabőrös lett még a hangszalagom is.

- Szerelem az, ha követed őt. Ha nem ereszted, ha nem hagyod, ha lelki szemeiddel is utána fordulsz. - Így tanított a szerelemre. Leckét adott. Hajnalban indultam hozzá a napkelte sugaraiban és akkor jöttem el, amikor már lezuhant Héliosz a látóhatár alá… Mindig meztelenül fogadott, de hozzá nem érhettem. Csak emlékeztetni akart; ilyen a nő… Mire elvégeztem az iskolát, mire megtanultam minden leckét inkább lettem kutya, mint tigris. Szelíd, alig vakkantó öleb.

Tudom a neved   

Ó, tenger, hát ez a neved. Ó, óceán bajtárs, hát ne pocsékold az időt, vized! Segíts, nekünk kérlek. Vézna kis halászok vagyunk. Emberek a partról, akik éhesek és fáznak, miközben örökké veled vitáznak. Ne légy oly kegyetlen, ne kiálts oly nagyot. Nyisd ki hát zöld poggyászod. Adj nekünk becses ezüstjeidből; mindennapi halainkat add meg nékünk ma…

Ma könyvet vettem a kezembe. Hiányzol, ez volt az első oldalra írva. Tízszer. Százszor. Ezerszer. Öt morás szó; bacchius a neved.

Nehéz félbehagyott szerelmeknek nevet adni. Nehéz elhinni, hogy amikor csak lefelé megy az út, egyszer fel is fog. Nehéz elhinni a poros, gyilkos bányában, hogy odakint süt a nap. Nehéz elhinni, hogy ablak is lehet a házon. Nehéz elhinni, hogy te vagy az én párom.  

Aztán szembe jön veled Zorba. Nevet. Táncra hív. Eszedbe juttatja, hogy a megbántott nő haragja elől nem lehet elbújni. Közben dobálni kezdik a szalvétát és a tányérokat. A zene egyre gyorsabb, egyre vadabb. Ég a világ, ég a szíved. Már nem emlékszel ki tanított táncolni téged. Nem emlékszel, csak arra, hogy van valaki, aki rád vár, aki félt, aki minden hullám, körülmény között, aki minden csillagzat alatt, aki lyukas zsákodra pont akkor a folt, mint amennyi hiányzik. Ha bujdosnál is előlem, mindig tudom a neved…