Naspolya pálinkát hozott, lehajtották. Nézték a tömeget és bólogattak, ez a tél is véget ér. Még két hét. Az egyik ráadásul kurta mint a vágott kutya farka.  Aztán amelyik a pálinkát szerezte, kaján vigyorral kérdezte öreg barátjától; - Na de hogy állsz a szerelemmel?

- Sokat tanulunk egymástól – kuncogott a másik és intett, kér még egy kupicával. – A fene se gondolná, hogy mi mindenből lehet pálinkát főzni - forgatta a kupicát a mutató és hüvelyk ujja között. - Bár én jól megvagyok a birssel, meg a barackkal, de azért a som, a kökény, galagonya, berkenye vagy éppen ez a naspolya megbolondítja az ember képzeletét. Furcsa ez, hogy a világ itt kínálja magát és szinte minden gyümölcsből fergeteges pálinka készül, ha egy kis odafigyeléssel képes az ember jó cefrét elővarázsolni, meg találni egy bolond főzőmestert, akinek az íz számít…   

- Terelsz, mellébeszélsz – állapított meg a cimbora, és olyan akkurátus arccal bámult rá, mint aki másik szívébe, veséjébe lát. – Én arról faggatnálak, hogy bekopogott-e hozzád az a nagy szerelem, amit szíved szerint az ablakba raksz, amit mutogatni is akarsz? Amaz összehúzta szemöldökét és hunyorogva dünnyögte; - Sose gondoltam, hogy kirakatba kellene tenni a szerelmet. Bármilyen szép dologról is legyen szó, bármilyen izgalmas kincsről, sose éreztem, hogy a magánéletem dolgait meg kellene megosztani a világgal. Attól éreztem intimnek, a magaménak, ha úgy találtam, ezt csak én tudhatom, ezt én rejtem el a világ otrombán kíváncsi szeme elől. A jó pálinkát is tartogatja az ember. Nem? Azt nem mutogatja, osztogatja, azt elteszi jeles napokra, ünnepekre – nagyon okosnak érezte magát ezektől a kimondott gondolatoktól.

- Annak az ünnepnek, hányszor kell megjönni az életedbe, hogy végre felbontsd azt a sokáig tartogatott pálinkát? Mindenki arról beszél, hogy elmész az ünnepek mellett, hogy elfelejtettél mulatni, élni. Kispolgár lettél. Már az éjféltől is félsz, rettegsz attól, hogy mi lesz holnap, ha nem alszod ki magad, ha nincs meg a nyolc óra éjjeled… Hát mi számít az életedben!?! Felelj! Mi számít, a jól végzett munka? A pénz? A dicsőség? Kitüntetések és hátba veregetések? Vagy valami egészen más – kérdezte izgatottan.

- Egy jó ideje nem felel nekem az isten. Gyerekkoromban nem volt óra, hogy ne beszélt volna hozzám és még tíz évvel ezelőtt is nálam lakott. Reggel a konyhámból indult, teát vagy kávét ivott. Ha nem is beszélt, de legalább rám mosolygott. Egy ideje meg semmi. Üzenet sem hagy… Hiába nyitogatom találomra a bibliát, csak értelmetlen sorokat találok – hangjából elfogyott az erő, fátyolossá, lagymataggá változott.

- Nem az isten hagyott el, barátom. Te hagytad el az istent. Az most is beszél hozzád. Az most is iránytana. Segítene. Te nem figyelsz. Nem koncentrálsz. A megszokásnál rosszabb füldugó a világban sincsen. Amikor elfelejted a csodákat, amikor a megélt napok szennyeséből már csak a szürke lé folyik… - ahogy beszélt egyre feljebb húzta a szemöldökét, mintha azt várná a másikat mikor sikerül kihozni a sodrából. Az ellenben szenvtelen maradt. Maga elé bámult és így folytatta; - A jóistennek van humora. Elindítja a bűnbánót a megtisztulás útján és minden állomáson a képébe nyomja, hogy hol hibázott. A lecke addig ismétlődik, míg végre egyszer hibátlanul mondod ki; szeretek. Mindenek felett szeretek. A szentté válás akkor kezdődik, amikor megbékélsz istennel…

- Nézd van egy ismerősöm – az egész beszélgetés alatt, talán most csillant meg az jól ismert, adomázó kedvű fény a szemében – egy ügyvéd.  Most Indiában él, valahol a Himalája lábánál. Ahol Kőrösi sírja lehet. UNICEF önkéntesként dolgozik. Pedig néhány éve még úgy tartották számon, mint a város sztárügyvédjét. Nem volt olyan sötét maffiózó, akinek ne vállalta volna el még a legpiszkosabb ügyét is. Erről volt híres. Bármikor lehetett hívni. Az éjszaka kellős közepén vagy éppen szenteste mindegy volt neki. Ment, húzta mint egy ökör. Érzelmek, elvek nélkül. Persze iszonyú sok pénzt keresett. Szerette a szép autókat, nőket, szeretett jókat inni és pókerezni. De még abban is szerencséje volt. Valahogy mindig megőrizte a hidegvérét és elment a végsőkig. Odáig, ahol az ellenfele már belebolondult a veszteség nyomasztó súlyába. Azt is mondták róla, hogy képtelen izzadni… - itt aprókat bólogatott. -  Amikor már tényleg annyi pénzt keresett, hogy nem tudta hová tenni, festményeket kezdett vásárolni. Sőt kiment Amerikába és ott egy kortárs festőművésszel, horribilis összegért készíttetett magáról egy portrét. Iszonyú büszke volt erre a képre. A barátainak előszeretettel mutogatta és azt sem rejtette véka alá, hogy egy komoly ház árába került.  A nappalija falát díszítette. Ahová más lapos tévét szereltet, ott apró reflektorokkal megvilágítva ő nézett le a falról, a világra... Aztán egy éjjel telefonhívást kapott. Ahogy addig is, azonnal felöltözött és odahajtott, ahová hívták. Ekkor kapta az első igazán nagy pofont. Csúnyán megverték. Nem tudta kik voltak, a vallomása szerint négy álarcos baseball ütőkkel felszerelkezve… Nem mondtak semmit, csak püfölték.  Aztán, amikor hazavergődött, akkor érte a második pofon. Betörtek a házába. Mondanom sem kell, egyedül élt. A riasztót kikapcsolták. Az összes értékes festményét összekaszabolták. Késsel. És most jön a  legdurvább. A portréját azonban nem. Azt nemes egyszerűséggel levették a falról. A padlóra helyezték és rászartak. De nemcsak rászartak, jól szét is kenték rajta… - most ingatta a fejét. - Két foga kiverve, kék-zöld foltokkal tarkítva, taknya-nyála egyben és nézte a portréját, amit leszartak… Ekkor döntötte el, hogy nem csinálja tovább. Feladta. És tudod, én meg vagyok győződve róla, hogy nem a félelem miatt. Nem attól félt, hogy legközelebb megölik. Hanem attól, hogy egyszer már nem fog tudni nevetni. Mint régen, őszintén, önfeledten...