Rövidhír: Elitiskola. Problémás gyerekek. Problémás tanár. Panasz. Síró, megalázott "szerencsétlenek". Nem akarok iskolába járó gyerekek. Eljárás. Meghallgatás. Tankerületi igazgatóság. Iskolából távozik egy gyerek. Már nem fél, nem retteg... Itt még nincs vége...

Furcsa, vad és megdöbbentően agresszív világot élünk. Bár hivatalosan nincs háború az ország területén, de állandó csaták színtere az életünk. (Közhely...) És ezek a sokszor ölre menő csaták nemcsak a felnőttek lelkére veszélyesek. Észre sem vesszük, de az utánunk jövő nemzedékeket is megfertőzzük azzal az elemi gyűlölettel, ami igazából sporttá vált a politika és a társadalom egyes szféráiban.

Ma a totális megsemmisítés korát éljük. Az ellenfelek a legelképesztőbb eszközökkel esnek egymásnak és naponta dobják a másik félre a karaktergyilkosságok atombombáit. Zúdul és árad mindenfelől a gyűlölet visszhangja. Az ingerküszöb pedig mint valami égig érő paszuly a felhőkig emelkedik. Ordító emberek, fröcsögő vitázók, eltorzult arcok esnek egymásnak.  Személyeskedés, buta közhelyek, tájékozatlanság, érzelmek és valami elemi ösztön vezérli az ellenfeleket.

Miközben a felnőttek birokra kelnek, mindenütt ott egy kamera, egy mikrofon és az emberi elbutulás, az összes buta pofon a közösségi oldalakon köt ki.

A felnőttek elvesztek, úgy tűnik rajtuk már semmi sem segít, de ki figyel oda a gyerekekre??? Akik árgus szemekkel nézik, hogyan „csinálják” ezt a felnőttek. Hogyan vitáznak, hogyan veszekednek, miket mondanak, hogy esnek egymásnak és hogyan viselkednek a  gyengébbel és szerencsétlenebbel…

„Nicht vor dem Kind!”

– azaz ne a gyerek előtt, oktatja a német, de nekünk ez semmit sem jelent. Gyermekszoba nélkül felnőtt, de magukat irtó okosnak gondoló felnőttek nyüszítenek és vonyítanak habzó szájjal, éjjel és nappal képernyőn és az orrunk előtt…

Furcsa ez, hogy azt hallom soha ennyi frusztrált és agresszív gyerek nem járt még iskolába, mint mostanában. Soha ennyi gonosz, erőszakos kis törpével nem volt még gondjuk a pedagógusoknak…

Jut eszembe tanárok… nem irigylem őket, a klasszikus értékekre hiába is próbálnák nevelni a tanulókat, most nem fog menni. A gúny céltáblái lesznek, ha megpróbálják… Ma egészen más eszközök kellenek…

Vajon ismerik-e ezeket az új, hatásos eszközöket  a tanárok? Ismerik-e azok a pedagógusok, akik az elmúlt évtizedeket, tegyük fel, egyetlen iskolai falai között élték meg. Akik kezét a rendszerváltás után elengedte a politika, megtiporta őket a szabad verseny és sokáig a legrosszabbul fizetett társadalmi rétegek közé szorultak. Értik-e ezek a szintén rosszul szocializálódott, megviselt emberek, hogy a tekintélyelvűség, a verbális megalázás kora lejárt?

Máris hallom, hogy ismerik. Ordítják, üvöltik felém és a kezüket rázzák! Máris azt ordítják, hogyan képzelem, mit gondolok én??? Korszerű ismeretek, gyermekközpontúság és kompetencia alapú tanítás jellemzi az iskolákat…

Valóban? Akkor miért van az, hogy egy elitnek titulált iskolában az egyik tanárt most fogja éppen meg- vagy mondjuk erősebben, kihallgatni a tankerületi igazgatóság? Miért van az, hogy a módszereiről diákok tucatjai mesélnek elképesztő történeteket? Miért van az, hogy erre a tanárra sem kolléga, sem igazgató nem képes hatni? Rendjén van az, hogy egy tanár megalázza gyerekeket? Rendjén van, hogy ezt a többiek előtt teszi? Hogy a többiek füle hallatára nevezi nyomoréknak, bénának a számára alulteljesítő nebulót? Tudja-e ez a tanár, hogy ezzel lavinát indít el, hogy az agresszív gyerekek ezt követően úgy érezhetik, ők is céltáblának, bokszzsáknak használhatják az osztálytársukat? Van ennek a tanárnak egyáltalán szíve? Vannak érzései? Vannak gyerekei? Ő mit szólna, ha ugyanígy viselkedne velük egy „kolléga”?      

Álljunk meg egy pillanatra. Nem, nem hinném, hogy a mindig a gyereknek, a „helikopterszülőknek” lenne igazuk. Nem hinném, hogy egy kis fegyelem, konzekvens követelmény, szigorúság nem tenne jót a gyerekeknek. Tény, hogy tunyák, lusták, hogy éjjel-nappal a számítógépek és tabletek előtt töltenék szívük szerint az időt. Öntudatosak, gyorsan érnek, visszabeszélősek és egyáltalán… Tudjuk, látjuk és abban is egyetértünk, hogy nem csak az iskolának kellene nevelni, hogy néha a szülők egy része is megérdemelne egy komoly makarenkói pofont…

Ám vannak helyztek, amikor érdemes lenne elgondolkodni; valóban jól végzem a munkám? Valóban helyesen cselekszem?

Vajon valóban egy egyébként jól tanuló, de az egyik készségtárgyból bukdácsoló gyerkőcöt kell másik iskolába íratni, ahhoz, hogy megszűnjenek a rémálmai, hogy újra akarjon iskolába menni?    

Ismerek egy másik pedagógust. Tornaóra keretében edzőterembe vitte a felsős tanulóit. A fiúk „gyurmázhattak”, a lányok kipróbálhatták a spinninget, aerobicot és a trx-et… Azóta mindenki testépítő és fitness modell akar lenni és könyörögnek, hogy legközelebb is… Nem kell Jézusnak lenni, hogy megértsük, okosan, szívvel bármit meg lehet a gyerekekkel szerettetni… Még a mozgást is…