A kultúra apámmal kezdődött. Mindig könyvet láttam nála. Esténként, reggel, a WC-én ülve. Mindig. Falta a könyveket. Karácsonyra is mindig könyvet kért. Egyszer az asztalomon hagyta a Sehollakókat, majd A psziborgok álmait. Később miatta olvastam el James Jones Most és möndörökkéjét. Akkor lettem nagykorú, pedig talán 16 sem voltam. Aztán Turgenyev, Tolsztoj, Bulgakov, Marquez és Ottlik költözött be a szobámba tanítónak. Ott ücsörögtek. Reggeltől-késő éjjelig. Mondom, apám mutatta be őket, ő invitálta mindegyiket a házba. Még kisiskolás voltam, amikor reggelente a májkrémes kenyér vagy a rántotta mellé Arany balladákat olvasott. A gimiben mindent megettem, ami könyvből volt. Biológia órán is olvastam. Akkor éppen Merlét. Mesterségem a halál... Kósa tanárnő persze a padok között sétált. Elvette. Azt mondta, ez egy borzasztó könyv. Igen, mondtam és alig vártam, hogy tovább menjen. A táskámból elővettem egy másik példányt belőle. Készültem, hogy valaki elkobozza… A főiskolán Hajnóczy, Esterházy, Kundera, Hesse, Kazantzakisz, Szerb, Eco, Semprun, Dosztojevszkij, Szolzsenyicin, Orwell, Thomas Mann beszéltek hozzám. Na meg a költők… Minden lánynak verset mondtam. Volt, akinek még a beépített szekrényekben is. Oda bújtunk a buli hevében és én akkor csak annyira voltam szűz nyűvő, hogy verset mondtam neki…        

A kultúra anyámmal kezdődött. Esti mesékkel. Édesen csilingelő hangján olvasott nekem. A paplant a nagy cserépkályhához szorította, majd rám terítette. Befeküdt mellém és álomba olvasott. A kultúra akkor kezdődött, amikor én lettem a legkisebb királyfi…

A kultúra Pintye nagyanyámmal kezdődött. Ültünk a tornácon. A Sóhordó utcán. Mellette Rakéta regényújságok. Feltette a szemüvegét és olvasott nekem. Pici voltam. Babszem Jankó. Emlékszem az irodalom hangjára. Olyan, mint az övé… Kérte, hogy legyek első áldozó.

A kultúra Kodácsi nagyanyám Bibliájával kezdődött. A tiszta szobában az asztalon feküdt. Mellette szemüveg. Kicsi, kék Biblia. Irgalmatlanul apró betűkkel. Ma tele van aláhúzott sorokkal és Mózes könyvére nagyon kell vigyázni, mert ott hullani kezdtek belőle a lapok. Pedig azt hittem, a Példabeszédek és a Zsoltároknál fog. Vagy Jánosnál. A kultúra a kis, kék Bibliánál kezdődött. Nagyanyámtól kaptam. Kölcsönbe. Soha nem kérte vissza…

A kultúra, Andi unokatestvérem szobájában kezdődött. Nagy, fekete zongora élt benne. Lemezjátszó, rock and roll és V'moto rock, meg a Bal négyes páholy, Rátonyi Róberttől... A szoba falán grafikák, sci-fikből. Robotok, űrhajók. A polcokon Metagalaktikák. Kincses paradicsom volt egy kalandos képzeletű pulyának... 

Ma  a kultúra napja van. A Himnuszt nem, de a Szózatot sokszor mondtam gimnáziumi, és főiskolai rendezvényeken. Évzáró, diplomaosztó... Emlékszem negyedéves koromban a ballagáson, osztályfőnökünk, a nagy hírű Szták Tanár Úr napszemüveget tett fel. Nyelvvizsgát, német kultúrát, németes műveltséget és persze bepillantást a klasszikus latin és görög alapokba, mindent tőle kaptunk.

 – Légy híve rendületlenül...

– rikkantottam a tizennyolc, zsenge évem minden öntudatával… Neki pedig a szemüveg alól nagy kövér könnycseppek gurultak le, ahogy végignézett rajtunk… Akkor engedte el az osztályt…nem akarta, hogy gyengének lássuk, de a könnyek árulkodtak..

Ma az M1-nek forgattunk. A Kölcseyben. Az egyik negyedéves lány mondta a Himnuszt.

Szánd meg Isten a´ Magyart…

- szavalta és akkora gombóc ugrott a torkomba, hogy intettem Feigel Lórinak, az operatőrnek, siessünk. Nem akartam ott elbőgni magam. Úgysem értették volna. Érzelgősség. Semmiség. Marhaság.

Hiába magyaráznám, hogy a kultúra már átjárta a szívet, feltöltötte a szöveteket, sejteket. Hiába magyaráznám a magyarságom. A mögöttem álló évtizedeket sem értené senki. Hiába kiáltanám; hogy még mindig én akarom átvinni a szerelmet a túlsó partra, talán senki sem értené…  

Isten éltessen Magyar Kultúra!