Hogy nevezd azt, aki ért a virágok nyelvén? Aki esténként csillagokat gyűjt neked, akinek az éj csak arra való, hogy számodra könnyű álmot álmodjon. Hogy neveznéd azt, aki zárdába küldte szívét, aki özönvized elől, most Noé bárkáján, páratlanul, potyautasként kuporog. Hogy hívnád azt, aki rosszkedvéből erényt kovácsol, aki most is mer, aki most is remél? Akinek izzik a szeme, aki ha kell csődör, párduc, vagy mackó... Hogy neveznéd azt, aki vállal megvetést, lefitymáló megjegyzést, aki kínjában is csak fénylő rímet talál?
Bolond? Szerencsétlen? Beteg? Hogy neveznéd őt, csak mert szeret!?!
És összefolyik gyerekkor a tegnapi álommal. Meg emlékszem a paszulyra, amit nedves vatta alatt csíráztattam és tejfölös dobozban neveltem. Fura látni, hogyan nő meg az élet. Vajon beléd tudtam volna szeretni, ha már pólyásként is látlak? Lennék én Neked Tokaj, hol szelíden egyesül két élet folyója. Lennék neked este, amikor a tengerbe merül a Nap teste és a szerelmük narancs hídon táncol. Lennék én kikötő, csónak, horgony, mindig érted menni kész mozdony, az a pici vágy, ami nélkül üres az ágy. Lennék káromkodás a szádon, mely engem ostoroz, s könny, mi minket újra összehoz. De csak az eső záporoz. S kacska rímek, amik rémesek, holnapok, melyek kétesek és megyek, míg szétesek s nem lesz, aki szóvirágot szedjen Neked…
"... nem az győz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát - ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni... Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét... "
Hamvas Béla: Fák
Még nem győztem. Talán még soha nem győztem, csak egyszer talán, tavaly - mondogatom magamnak a Bethlen Gábor utca elején. Aki ilyen februári estén sétált már errefelé tudja, hogy hideg-rideg ez az észak és dél közé vetett cezúra, amit két oldalról nagy (bér)házak határolnak. Egy picit feljebb is rántottam a cipzáram, mert éreztem a hűvös szél a nyakam köré kellemetlen sálat fon. Vajon hányan olvasnak még Hamvast - merengtem?
Persze Hamvast legtöbben csak A bor filozófiája miatt ismerik, pedig a transzparens egzisztencia atyja még az érzelmek kusza és enigmatikus világához is készített kézikönyvet. Azért is idézem, mert nem is olyan rég, egy este épp az ő értekezéseit hallgattam Rátóti Zoltán tolmácsolásában. Van ez a céltalannak tűnő kószálás, amikor egy fülessel nekiindulok a város kihalt utcáinak és csak úgy kedvteléséből rovom a kilométereket. A zene mellett időről-időre hangoskönyvek is megszólalnak a fülemben.
Épp a nyíregyházi Nefelejcs utca elején sétáltam végig, fülemben Hamvassal (ott ahol az egyik oldalon a Bujtosi kiserdő nyár és jegenyéi, a másik oldalon néhány régi ház, az asztalosműhely, meg öreg akácok nőnek és a világítás gyér fénye nem bír a sötétséggel), pontosan ott egyfajta látomásként fura, szökellő árnyat vettem észre. Pislogtam, könnyeztem, de az alak csak ott járkált az utca végén. Nevezzetek bolondnak, de akkor meg voltam győződve arról, hogy valami természetfeletti, (vagy természet alatti?) lényt pillantottam meg. Mivel a kezemen felállt a szőr, azt is tudni véltem, hogy az a valami rosszban sántikál és egyfajta éhség vezeti. Pillanatok voltak ezek, szemvillanások, még magam is megmosolyogtam, hogy ez a sötét, kevés lámpával megáldott utca milyen fura képzeteket gyárt egy egyébként is élénk fantáziájú emberben. Legyintettem és mosolyogtam magamon és kinevettem a bennem felébredt gyermeki félszt. Aztán valahogy megelevenedett a bensőmben a tesztoszteront reggeliző hímoroszlán. Felnéztem a csillagtalan égre és nevetve kacsintottam a Jóisten felé, mert ha Ő velem, akkor ki ellenem; hát megkergetem én ezt a sötét patást a Nefelejcs utcán, ha addig élek is… És nekibátorodva mondogattam magamban, jöjjön nézzem velem szembe, jöjjön próbálja csak megkaparintani a lelkem, most móresre tanítom. Nem fogja többé a gyanútlan sétálókat ijesztgetni!
De nem jött… Semmi sem történt.
Hónapok teltek el azóta. Nemrég ugyanazon az utcán, ugyanolyan vaksötétben sétálva jöttem rá, micsoda balga, beképzelt, magas lovon ücsörgő bolond vagyok. Ma már tudom nem álom volt, nem látomás, és nem is a megbomlott elme játéka. Az, amire ott, akkor felfigyeltem az belőlem bújt elő. Én magam voltam. És hiába éreztem nagyon erősnek magam, soha nem tudtam volna megbirkózni vele. Soha nem tudtam volna legyőzni, legyűrni, ha erőszakkal támadok rá, ha csupán izmokkal próbálom elpusztítani. Mert éppen ez a pusztító vágy, ez a győzni akarás, ez a furcsa indulat tette volna erősebbé. Csak akkor tudtam volna megszelídíteni, ha magamhoz szorítom, ha elfogadom, ha megszeretem, ha megértem, saját magamban teszek kárt, ha megpróbálom legyőzni.
Nikosz Kazantzakisz a Zorbászban arról ír, hogy meg kell keresztelni a bennünk élő ördögöt. Milyen szép történetet mesél el, a szerzetesről, akiben ha a sötét oldal munkál, azt a gonoszra fogja. Nem én - mondogatja a szerzetes -, hanem ott a lelkemben az a sötét valami cselekszik, aki nem is én vagyok.
„Egyszer megismerkedtem a Szent hegyen… egy szerzetessel, páter Laurentiosszal, Khioszból. Ez a szent ember azt hitte, hogy őbenne, egy ördög lakozik, nevet is adott neki Hodzsasznak hívta. „Hodzsasz húst akar enni Nagypénteken” – bőgte szegény Laurentiosz, és verdeste a fejét a templomküszöbhöz. „Hodzsasz nővel akar hálni, Hodzsasz meg akarja ölni az apátot. Hodzsasz, nem én!” S verte fejét a kőbe.
Majd a görög író így folytatja:
…tebenned is lakik egy ördög, csak még nem tudod, mi a neve. S mivel nem tudod, hogy hívják, tévelyegsz, kereszteld meg, uram, hogy megkönnyebbülj…
Ma egész nap nevet kerestem ennek a fura árnynak, ami bennem él. Nevet kerestem, ha már együtt kell vele élnem. Már csak azért is, mert ahogy egyre jobban megismerem rádöbbenek éppúgy szeretné, ha szeretnék, mint én magam. Szeretné, ha valaki úgy fogadná el, ahogy van. Ehhez azonban őszintének kell lenni magunkhoz és megfogadni Hamvas idézetét, mindig az győz, aki fel tudja adni az énjét… Aki meg tud szabadulni az egótól, aki képes megszüntetni ez a skizofrén állapotot...
Ez már a második esztendő, amikor nagy leckéket kapok arról, hogyan kell a " gőgös, mohó éntől” eltávolodni és újjászületni. Mert ha minden születés kín, minden újjászületés is az. Kín magamhoz szorítani a bennem élő rosszat, mert nem szelídül egykönnyen. Hamvas Béla közben azt mondja, minden ilyen próbálkozás, minden ilyen magunkon végzett jobbító operáció nagy alámerülés az árnyékvilágba. Olyan ez a popkultúrából lopott hasonlattal élve, mint amikor Ripley hadnagy megragadja a mellkasából előtörő anyakirálynőt és leveti magát a forró fémmel teli kohóba… A szépirodalom ugyanakkor tele van ilyen alámerülésekkel; Visio Wettini, Tar Lőrinc pokoljárása, vagy éppen Dante útja a Pokolban (az emberélet felén; mid life crisis), mind-mind ugyanazt az utat jelentik. Mélyre süllyedni, mélyre bukni és ott a legborzasztóbb félelmek ellenére is kinyitni a szemünk és jönni fel a felszínre, jönni vissza az életbe. Mindezt az a könnyűbúvár értheti meg leginkább, aki túl mélyre merült és majdnem elveszti az eszméletét, kattog a füle, megreped a dobhártyája és szinte vért könnyezve tör a felszínre levegőért. Fura „tripek” ezek. Nem kell hozzájuk kábítószer, elég egy trauma, egy kis láz, vagy valami olyan lelki kín, amitől az ember akár hónapokig szenved. És aki „onnan” visszajön nem lesz ugyanaz az ember. Nem lesz ugyanaz a lélek. Csakhogy az ilyen katarzisok ritkák és érzékeny, fogékony lélek nélkül soha nem történnek meg. Erről a fura lélekbúvárkodásról is ír Hamvas Béla. Szerinte az ilyesfajta merülésekhez történetesen egy-egy nagy, igaz szerelem kell. Olyan szerelem, amitől az ember örökre megváltozik… A külső szemlélő persze szerinte csak annyit lát, hogy az illető elmerült, mások elkönyvelik a halálát, majd csodák-csodája hetek, hónapok, évek múltán egyszer csak visszatér és nem az lesz belőle, mint akit megismertünk...
… akit ebben az alámerülésben és maradéktalan önátadásban visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.
Életem legfelemelőbb és legizgalmasabb emlékei közé tartozik egy sváb módon pácolt, majd érlelt sonka megvágása. Már az állandó hőmérsékletű, igényesen kialakított pince is megért egy misét, (az itt őrzött több tucat kiváló minőségű bor és pálinka miatt), de ha szabad így fogalmazni, az oltáriszentség ebben a lenyűgöző házi kápolnában mégis maga a sonka volt. A háziasszony többször kérte, hogy a ház teljhatalmú ura melóztasson végre éles kését a sódar formás testébe illeszteni, de a kérés lepergett a férjéről. Részben sajnálta is kellő alkalom nélkül történő elfogyasztását, meg tesztelte is a pincécskét, hogy meddig bírja itt ez a guszta füstölt áru.
Volt az az este, hogy ebben a kápolnában én misézhettem. Kezemben egy éles késsel megszelhettem a mesterien előkészített és érlelt sonkát. Mert az egy pindurkát sem volt száraz, az oxidáció nem fogott rajta, az ügyes füstölés és szárítás következtében pedig a gombafélék sem tudtak a „testén” megtelepedni.
Jól emlékszem a házigazda büszkeségére, amikor látta rajtam, bizony tudom értékelni a munkát, a szakértelmet, ami ebben a sonkában valósággá vált. A sárközi származású, Czibere Attila, ahogy édesapám is érti a pácolás lényegét, tudják, hogy annak a combnak mennyi időt kell sóban állni, kisujjukban van a füstölés művészete és egy-egy ilyen sonka elkészítésekor új értelmet nyer az az üzenet, amit Exupery a Kis hercegben olyan pontosan megfogalmazott. Az idő, amit a sonkára vesztegetnek, teszi a sódart mennyeivé. Vernunft, Zeit, und Raum. Szóval a szakértelem, az idő és a hely határozza meg az elkészült füstölt áru ízét…
A hosszú bevezetés most semmiféleképp sem öncélú szószaporítás. A Nyírségi Disznótoroson a versenyre benevezett mangalica-finomságok esetén is azt állapította meg a szakértő zsűri, hogy szakértelem nélkül minden fesztivál csak bolondozás. István András, Cziránku István és Szoboszlai Gyula mesterszakácsok a fesztivál elején azt a kérdést tették fel, hogy szabad-e "amatőr" csapatoktól, alkalmi társulatoktól elvárni a minőséget, a szakmaiságot? Szabad-e megkövetelni, hogy a ne csak vidám, bohó aktus legyen az ételek díszes felhozatala, kóstoltatása? A versenyen ugyanis a fogópálinkák és forralt borok mellett, magától értendő módon, a hurkák, kolbászok, a toroskáposzták és persze a friss húsból varázsolt különleges és hagyományos disznótoros levesek is megmérettettek.
- A profi bölléreknek magyarázni sem szükséges, hogy a megfelelő konzisztenciájú kolbászhoz mekkora legyen történetesen a daráló lyuka és persze a darálás előtt, csíkokra kell vágni a húst. Majd még az "aprítás" előtt fűszereznek, hogy a fokhagyma, a paprika, a só, bors, kömény már a darálóban összeforrjon a hús fehérjeláncolataival – mondja nagy átéléssel Cziránku István.
- Az ügyesebbek komoly receptekkel, mérleggel jönnek. Mérnek, méricskélnek. Persze az igazán profik szemre megmondják, hogy egy adott kupac húshoz mennyi fűszerre lesz szükség – teszi hozzá István András.
Csak tiszta forrásból!
Az ételek értékelésénél örök érvényű mondatok hangzanak el; a fehér hurkába csak belsőség és rizs legyen, hús semmiféleképpen és ne felejtsék el a böllérek, hogy a májjal nagy barátságban leledzik a majoránna. A hagyományos nyírségi véres hurkát pedig rettenetesen fel tudja dobni egy kis finomra tört kapormag, na meg a szegfűbors és a borsikafű.
- Nagyon fontos, hogy ne olcsó borsot használjunk – emelte magasba mutatóujját Cziránku István. – Ha valaki dolgozott már jó minőségű borssal, az tudja, micsoda különbséget lehet felfedezni köztük. Emellett pedig a jó kolbász titka a megfelelő arányban adagolt, jól ledarált és a masszával alaposan összedolgozott fokhagyma. A hagymás vér meg ne legyen száraz, majdhogynem több hagyma kell hozzá, mint vér!
- A toros káposzta titka, hogy a savanyított káposzta ne legyen nagyon savanyú és főként semmiféleképpen ne legyen puha, lácsú. Itt arra is ügyelni kell, hogy a hőn szeretett toros megfelelő mennyiségű pirospaprika társaságát élvezze. Ne legyen sok, ne legyen megégetve, de az étvágyra jó hatással bíró kellemetes szín, azért ne maradjon el – fogalmaz a Venesz-díjas, Szoboszlai Gyula.
Az egyszerűség nagyszerűsége!
A három mesterszakács a kolbászokat kóstolva is arra a megállapításra, hogy nagyon meg kell válogatni a piros paprika származási helyét. Ugyanakkor szót emelnek azért is, hogy a sütnivaló és a füstölésre szánt kolbászmassza fűszerezése ne legyen egyforma. A disznóvágás végén tányérra kerülő kolbász kevesebb fűszert kapjon, míg a füstölőre szánt finomságot előnyösebb a hosszabb érlelés, szárítás miatt alaposabban szükséges ízesíteni.
Hagyomány, örökség, büszkeség minden jó ízű étel egy disznótoros fesztiválon. Ezek az étkek ugyanis a magyar konyha kvintesszenciáját tükrözik. Az orjaleves, a toroskáposzta, a májas- és véres hurka, a tiszteletet követelő paprikás kolbász, na meg a lacipecsenye jól elkészítve ugyanis minden esetben a legelemibb magyaros fűszereket tartalmazzák.
A szombaton megrendezett II. Nyírségi Disznótoros fesztivál 15 csapata többnyire komolyan vette, hogy egy gondosan nevelt mangalica levágása nem lehet játék. A jószág kiontott vére, ropogósra sült szalonnája, kisütött zsírja megérdemel annyit, hogy a vágásban résztvevők tudásuk legjavával készítsék el.
Mivel volt szerencsém egy-egy díjazott és egy-egy kevésbe sikerült „alkotást” megkóstolni biztosan kijelenthetem, hogy az Apagyon hajdanán szerezett disznóvágási ismeretek mellett, újabb fontos tudományokat csepegtettek a fejembe. A felismert fűszerek és a megismert technikák egyfajta beavatással bírtak a disznólkodás népfőiskoláján, azaz a disznótoros fesztiválon.
A kaplonyi svábok kolbásza, a tirpák örökséggel jó sáfárkodó Balázs-tanyai véres hurka íze, vagy a Vadászok ragulevese feledhetetlen gasztroélményt okozott és a felismert fűszerek újabb lökést adtak ahhoz, ha legközelebb disznóvágáson vennék részt, bátran alkalmazzam ezeket.
A fesztiválra egyébként több mint tízezren váltottak jegyet, több tonnányi étel fogyott el és ha egy-egy mangalicának nem csak 2-3 liter vére lenne, akkor talán még a Guinness rekordok könyvébe is bekerült volna, az itt feldolgozott sertésvér mennyisége. Azt azonban nyugodtan ki lehet jelenteni,, hogy reneszánszát éli a hagymás vér, na meg a feketére piruló, véres hurka…
Van ahol a szívek, meg a piros rózsák fogynak, míg máshol a Valentin a hölgyválasz, meg a csokik napja. Japánban, Koreában két hónapig évődhetnek a nők és pasik a csokijátékkal, hogy aztán a szinglik fekete tésztával kárpótolhassák magukat.
Kis színesnek indult...
A kétezres évek elején Ferenczik Adrienne egy Valentin-napon azt kérte tőlem, hogy írjak valami szépet, romantikusat, az operatőr pedig ehhez készítsen vágóképeket. Kéz a kézben andalgó, egymást ölelő párokról, no meg szívecskés, szirupos kirakatokról. Komolyan vettem a melót...
A kis színes arról szólt, hogy karácsony után ez az első indok ünnepelni, legalább is az ifjú szerelmeseknek. Meglehet megosztó, Amerikából importált, de éppen eléggé komolytalan ahhoz elragadtassuk magunkat és méregdrága virágot, bonbont vegyünk a kedvesünknek, elcsábítsuk színházba, moziba, vagy egy jó étterembe. Iszonyú büszke voltam, amikor a kappan hangomon este megszólalt a „remekmű” a híradóban. Titokban arról álmodtam, hogy holnap majd titokzatos szempillantások üzenik; hallottuk a bariton soraid, te nyírségi amorózó…
Szinglik kontra szerelmesek
Meg lehet kövezni érte, de manapság sem gondolom másképp. Szokás szerint a facebook közösséget keményen megosztja; a szingliknek iszonyú savanyú a szőlő, míg mások tojnak arra, hogy honnan jön a szerelmetes ünnepnap, ők bizony Bálint nap viliáján kérik meg kedvesük kezét… A Valentin-forgatókönyv egyszerű mifelénk; valahogy meg kell mutatni szívünk hölgyének, nála nincs fontosabb ezen a bolygón…
Hadd főzzek ma magamnak?
Nem minden országban másolják ezt a verziót. Február 14-én, Japánban és Koreában tonnaszám fogy a csokoládé, azonban ezen a jeles napon a hölgyek állnak érte sorba. Ők vehetnek csokit a számukra fontos, szimpatikus pasinak. A beszámolók szerint nagy játék ez az édességgel turbózott hölgyválasz. A dolog azonban nem marad ennyiben. Pontosan egy hónap múlva a pasikon a sor és március 15-én nekik kell kitenni magukért édességfronton. A fogromboló adok-kapok és elemi ösztön aztán április 15-én gyásznappá változik. Legalább is Koreában. Itt ugyanis, aki nem kapott senkitől sem csokit, az a bánatát fekete tésztába fojthatja.
Egészen pontosan, a Jajangmyeon szószos tésztát rendelhet, ami nálunk bizonyosan a sírások, gyászhuszárok és temetkezési vállalkozók kedvenc fogása lenne. A fekete babból készült szósz ugyanis olyan durván fekete, mint egy tragikus alkalomra készült Boss öltöny. A szinglik ezzel az étellel fordítják át a bánatot bulimiává.
A beszámolók tanulsága szerint Dél-Korea nem csupán csebolokban, és okostelefont gyártó cégekben gazdag, hanem magányos, egyedül élő fiatalokban is. A Jajangmyeon így biztos bevételt jelent, ha ezen a napon valaki menüként vagy éppen a séf ajánlataként kínálja a csúf, de ízletes ételt a vendégeknek…
A született szinglik talán csak meghúzzák a vállukat február 14-én, míg az önhibájukon kívül magánytól szenvedők most nagyot sóhajtanak. Szirup ide, importált marhaság oda, a szerelem iszonyú felemelő érzés. A szerelem maga az antigravitáció, legális drog és szuperhősöket megszégyenítő erő, csodás képesség…
Én úgy döntöttem megmaradok csöndes rajongónak és egész éjjel suttogva gyakorlom: Let me be your Valentine…
Voltak évszázadok (nem is oly rég), amikor Nyíregyházát a tirpákok, Rakamazt a svábok, Napkort a svábok és ruszinok, Birit meg történetesen az óhitű románok hozták vissza a feledésből. A török és kuruc háborúk során elnéptelenedett szabolcsi, szatmári tájakra a földesurak sokszor távolról hívtak lakókat, legyen, aki a dudvás földet feltöri, műveli, legyen gazdája, legyen rajta nép és ne lakatlan, néma pusztaságként vegetáljon.
Kisvárdát ezekben az évszázadokban, történetesen a galíciai zsidók virágoztatták fel. Kereskedtek, vagy iparosként dolgoztak, de közülük kerültek ki a legkeresettebb orvosok, ügyvédek, írnokok is. Ők alkották meg azt a modern polgárságot, ami bizony rettentő módon hiányzott erről a vidékről.
Izraelita örökség
Kisvárda arculata még most is őrzi a zsidó örökséget. Az épített környezet nem felejt. A város közepén egy csodás zsinagóga hirdeti az egykori hitközség erejét, tehetségét. A templom 1902-ben épült, Grósz Ferenc tervei alapján. A romantizáló homlokzatú zsinagóga, impozáns méreteivel a korabeli zsidó közösség tekintélyét idézi meg. Magasan emelkedik a szomszédos házak fölé, pedig ma már emeletes társasházak is épültek a szomszédjában. Formája szemet kápráztató. Az ívsoros elemmel hangsúlyozott főpárkány felett finoman ívelt tető fedi az épületet. Alaprajzában ugyanakkor a hagyományos (ortodox) zsinagógák elrendezését követi. Az öntöttvas oszlopokkal alátámasztott karzat a belső teret három oldalról veszi körül. A falak annak idején gazdag festést kaptak. Mértanias díszítés és vele párhuzamosan növényi ornamentika a boltozattól egészen a padlóig borította a falakat.
A tanács vette meg
A zsinagóga ugyan épségben átvészelte a vészkorszakot és a háborút, de a hitközség elvérzett. A várdai gettóban 2000 zsidót zsúfoltak össze, majd deportálásuk, és az auschwitz-i pokol után alig több mint 800-an tértek haza. Nem csoda, hogy a történtek után egyre kevesebben képzelték el itt a jövőjüket. 1975-ben a leszármazottak úgy döntöttek eladják a tanácsnak a romlásnak indult épületet. A szerződésben kikötötték, hogy lehetőleg múzeum legyen belőle. 1983-ban így lett a várból kiköltöző Rétközi Múzeum befogadója.
Közel az összedőléshez...
Ám hiába lett új gazdája a zsinagógának, az idő vasfoga komolyan rágni kezdte. A kötelező állagmegőrzés ellenére, beázott, hullott a vakolata, statikailag is erősítésre szorult. Egy kormánydöntésnek köszönhetően 2013-ban először belülről, majd kívülről újult meg. A munkálatokat az esztergomi Korintosz Műemlékvédelmi és Építőipari Kft. végezte. Két ütemben 13 hónap alatt 364 millió forintból állították helyre az ékszerdobozt.
- Azt szerettük volna, ha valóban az eredeti formában kapjuk vissza – teszi hozzá dr. Vofkori Mária. A Rétközi Múzeum igazgatója elmondta, hogy a restaurátorok feltárták az eredeti festékrétegeket és a mennyezet ez alapján újult meg. A falak azonban annyira rossz állapotban voltak, hogy ezek esetében nem sikerült a régi festést feltárni és mivel fényképek sem maradtak az eredeti ecsetvonásokról, így ezek a falak egyszerű napsárga színben pompáznak. Vofkori Mária arról is beszélt, hogy a jelenleg kék festéket kapott fém oszlopok, eredetileg bronz színben tündököltek és korinthoszi oszlopfőjük csigáit aranyfüst boríthatta… A legnagyobb munkát azonban nem a mennyezet festése, hanem a tetőzet pikkelyes fedése adta. Ennek felújításához speciális szaktudásra volt szükség. A Korintosz Műemlékvédelmi és Építőipari Kft. úgy nyilatkozott, egy válogatott brigád, az ország 16 legkiválóbb bádogosa dolgozott rajta egyszerre. A helyreállítás során, a 117 éves épületben a helyi zsidóság téglákra vésett emlékeit is sikerült megmenteni. A kisvárdai izraeliták elhurcolása idején ugyanis az épület tégláiba belekarcolták, belevésték az áldozatok neveit és az elhurcolás dátumát is… De nemcsak a téglák emlékeznek. A bejárati előcsarnokban hatalmas márványtáblák sorolják a Holocaust kisvárdai és környékbeli áldozatait.
Példás megújulás
A zsinagóga most eredeti pompájában áll a Csillag utca 5. szám alatt. A Rétközi Múzeum felirat is megtalálható rajta, azonban nem hivatalos információk szerint az átadása még nem történt meg és azt sem lehet biztosan tudni, hogy visszatér-e ide a múzeum, mert egy pályázat segítségével egy új helyre, új épületbe szeretné költöztetni az önkormányzat.
A zsinagóga így most csendesen várja, hogy mi legyen az új funkciója. Sok dologra lenne alkalmas, de egy biztos, mint emlékhely, a környékbeli zsidóság történetét bemutató egyedi múzeum, vagy mint kulturális központ, koncertterem, kiállítóhely is megállná a helyét.
A tervek szerint még idén megnyitja a kapuit. Sokan várják kíváncsian, milyen formában.
Hat utca a Szamos meg a Öreg-Túr ölelésében. Csupa haragos zöld, csupa gyümölcs, csupa szív valahol fél úton Namény meg Gyarmat között. Ha nem lenne az Elixír, tán csak a postások, meg az erre élők tudnának arról a 600 lélekről, aki panyolainak vallja magát.
Goethe nem járt erre, de az itt élők zsigerből vallják azt, amiért a német nagyság évtizedeket tanult, hogy a fogyatékosságból erényt kell kovácsolni. A panyolaiak pedig megtanulták nincs más ajándék, csak ami fentről érkezik. S az ő szívükbe fentről csöpögtetnek reményt, vendégszeretetet meg élni akarást.
Panyola élni akar. És él is. Augusztusban, amikor a csillagok fürödni járnak a három szent (magyar) folyóba; a Tiszába, Szamosba, Túrba, akkor zenével töltik meg az éccakát. Úgy múlatják az időt, hogy mulatnak, mintha ez lenne az utolsó nap, óra, perc az apokalipszis előtt. Ők csak Panyolafesztnek hívják ezeket a napokat.
A mulatsághoz ott az élet vize, amit itt mindenféle gyümölcsből kiimádkoznak. Panyolára illik talán a legjobban, hogy amikor a Jóisten a szilvát teremtette, itt már 10 liter kifőzve várta, hogy abból igyon áldomást. A kötelező Nemtudom szilva mellett, zamatos az alma, kikapós a meggy, céda a cseresznye, parázna a vilmoskörte, teltkarcsú a birs, nedves a szamóca, roppanós a ribizli és hozzák az Irsai Olivért a hegyek felől, hogy abból is a panyolai tűz pároljon pálinkát…
S nemcsak a tavasz, meg a nyár andalgó ezen a mindentől távol eső, de mégis kuncogó vidéken. Talán senki nem tud úgy telet űzni, mint a panyolaiak. Legalább 100 éves hagyománnyal, legalább 100 éves alakokat, maszkokat magukra öltve tessékelik ki a havat, fagyot úgy, hogy attól bizony láng gyúl a lelkekben.
A lányokat rémisztegető medve, na meg a paráznaságot jelképező gólya mellett, a borvirágos képű, kapatos pap, a nyalka huszár, az incselkedő és a bűnnel játszó ördögök szaladnak végig a falu utcáin, síppal, dobbal, kereplőkkel és kiáltják a párától terhes levegőbe; lesz még tavasz, lesz még szerelem, nehéz nyár, pucérkodás a folyók bársonyos vízében…
Szombaton (február 9-én) a Közösségi háznál disznót vágtak, hurkát, kolbászt, no meg káposztát töltöttek és hívták a tisztelt publikumot pálinkázni, disznótorozni meg farsangozni. Előkerültek a jelmezek, befogták a legszebb lovakat a kocsik elé és megindult a hangos, kacagó siserehad, hogy felrázza a falut, meg a nagyvilágot és fügét mutasson ennek a télnek. Nagy mosollyal rovom ezeket a sorokat, mert ott voltam, részese lehettem. Cservenyák Lászlóval, a Szatmári Múzeum igazgatójával sétáltunk a díszes kompániában, és a fehérnépet követve, vaskos vicceket mesélve űztük a telet, kurjongattunk és álmodtuk meg az új tavaszt és az idei nyarat.
Így lettem én is panyolai. Így lettem dél-nyírségiként, legalább két órára szatmári pulya, aki él, élni akar és a Kodácsi nagyapjától örökölt, szabadmellű életigenléssel nézett az égre, hogy hálát adjon.
Most pedig itt a blogomon kiáltom, menjetek Panyolára, ha rossz a kedvetek, tanuljátok ott hogyan kell pálinkát főzni, telet űzni és igent mondani az életre, még akkor is ha ide mindenen túl, mindentől távol kell megérkezni!
Két napra elvitted a hangom. Kék-fehér villamos futott el mellettem, a Nagytemplomot fényképeztem és később a kocsiban már némán kuporogtam, mint a sírok a Kassai út mellett. Ne hidd azt, hogy megijedtem. Talán csak néhány percig tartott a félsz. Aztán a nyugalom ült mellém. Még a templom előtt találkoztam vele. Micsoda élmény volt! Az üres White Star mellett kavarogtam, mint egy őszről maradt levél. Bámultam a templomot és akkor ott abban a februári ürességben, mintha valaki mellém lépett volna. Megörültem, mert azt hittem itt vagy valahol és fénylő tested hullámtermészete gyújt bennem rőzse dalokat. Füstöseket, furcsákat, búsakat és bíborat. A szerelem úgy nyújtja a nyakat mint a várakozás a napot és voltam radarállomás, mikor hallom meg angyallábad lépteit. Mikor látlak délceg huszár oldalán nevetve, mikor fordítod el fejed, hogy tudjam, szerelmed napja örökre megfogyatkozott…
Ám nem te jöttél. Nevezd, aminek akarod. Rázd a fejed, hogy hazudok. De akkor ott, mint forróvíz-távvezeték lyukadt ki a lelkem, hogy a nyíláson át egy ismerős arc mosolyogjon rám. Egy arc, mely nem átallott hozzám hajolni, egy arc, mely biztatott. Ha pap lennél tudnád, hogy az irgalom arca volt, de így inkább azt mondom a remény kegyelme kopogtatott.
Kabócahangon szólt hozzám. Édes zümmögés zsongott a fülemben és jól értettem mit mondott. Minden szóban ott a hazugság, minden szóban ott a félreértés. Hát szavak nélkül tied minden szabadság. Szavak nélkül már csak a hazudni képtelen szemem marad, a csókom, a karomban maradt ölelések, a szívemben ragadt szerelem….
Két napra elvitted a hangom. Itt ülök a gép előtt, mint rokkant szerelmes, mint elátkozott szerető, mint összegyűrt álom. Itt ülök a gép előtt és életem romjaiból új várat rakosgatok. Ints, ha már azt is unod, hogy ócska dalokat dúdolgatok…
Ui: Nem haragszom rád már Debrecen-Jerikó. Nem haragszom, hogy falaid mögé nem jutok. Nem haragszom, hogy előttem zárod be a kapukat, raksz lakatot szívekre. Nem haragszom, hogy kincsed így félted… De ne feledd, holnap viszem magammal a frigyládát, s ha kell nem hétszer, hanem 77-szer járom körül falaidat és fújom kürtöm addig, míg falaid végképp, örökre leomlanak…
Pártállástól függetlenül kimondhatjuk, hogy a Tiffán, meg az L. Simon féle borokkal baj nincsen. Kisvárdán most azt teszteltem, hogy a Seszták Miklóshoz köthető kávézó és kézműves pörkölő vajon milyen meglepetéseket rejteget. Lerántom a leplet, a CoffeeTeaArea kimondottan ajánlott és tessék elhinni, ebből a kostóló-történetből most kizárom a politikát…
A kisvárdai Somogyi Rezső utcában szemet gyönyörködtető, mézeskalács házikó csalogat. Egy öreg, álmos gesztenyefa áll az udvaron. Mellette gondosan válogatott díszcserjék dézsában, melyek most éppen kávés és teás csészéket teremnek. Ha valakinek még most sem esne le, hogy bizony egy kisvárosi kávézó kínálja itt magát szemérmesen, annak a felirat segít: CoffeeTeaArea. Ez pedig gyengébb angoltudással is azt sejteti, odabent forró italokat mérnek.
A csinos kerítés, a mértéktartóan „antikolt” udvar, egy francia kistelepülés kávézóját juttatja az eszembe. Az ajtón belépve pedig erősödik az érzés. A vintage egyből átölel. Van itt minden; puha fotel, barátságos kiskályha, felhasgatott fa, ami így a plafonig rakva dekornak sem utolsó, sokat látott politúros, csöves rádió, még mindig trendi thonet szék, kényelmes fotel, ínycsiklandozó finomságokkal megrakott, hűtött vitrin és persze pörkölt, brazil kávébab illat.
Órákig kellene ücsörögni, hogy a dúsan megrakott kávézó összes dekorációnak használt relikviáját felsoroljam. Talán női szemmel könnyebb lenne, de pasiként jobban izgatott a kapucsínó, meg hogy milyen süteménnyel dobjam fel az élményt. Merthogy élmény volt belépni és leülni ebben az otthonos, szerethető kuckóban.
Reszelt szilvás házsütire esett a választásom (pedig lenne képviselő fánk is -)) és a kapucsínót a már említett brazil supreme kávéból kértem. És jól tettem. A kávé púposan, tejhabján gyönyörű mintázattal érkezett, a süti pedig felidézte bennem azokat a boldog békeéveket, amikor nagymamám még az apagyi ház konyhájában lepett meg valami édes finomsággal.
Csütörtök délután majdnem telt ház, fiatalok és középkorúak adják egymásnak a kilincset. Az ismerősöknek ahogy láttam nagy puszi, nagy ölelés jár, az erre tévedőknek kedvesség és széles mosoly. Néhány perce a közismert Poncsák cukrászda előtt sétáltam el és meg kellett állapítanom, ők sem fognak tönkre menni. A kora tavaszt idéző, azért még melegnek nem mondható 6 fok ellenére is sokan ücsörögtek egy kávé mellett a teraszukon.
A CoffeeTeaArea más. Intimebb, jobban kitalált, legalább is erről mesél a dizájn, a belsőépítészet és az fajta decens igényesség, amivel sikerült az arculatot megteremteni. Az is kiderült, hogy a kávézóhoz egy saját kézműves pörkölőüzem (Warda Coffee Roasters) is tartozik, ami talán jó néhány baristát is lenyűgözne. Tény, hogy jelenleg a kézműves kávék korszakát éljük, az országban egyre több helyen, egyre többen kísérleteznek azzal, hogy speciális helyről beszerzett kávébabokat pörköljenek és készítsenek belőle energiabombát. Így van ez Kisvárdán is, ahol viccesen élcelődve jegyezhetjük meg, miniszteri felügyelet alatt folyik a pörkölés.
10-15 perc. Egyelőre röpke randevú volt ez a kisvárdai CoffeTeaAreával (a névválasztás számomra nem szerencsés, de ugye ízlések és pofonok), de valószínüleg nem az utolsó. Aki erre jár, ne hagyja ki! Nem fogja megbánni.
Ui: A kisvárdai hozzáértők szerint ebben a történetben is világos, hogy minden sikeres férfi mögött egy okos, ügyes nő áll. A kávézó pedig talán attól olyan jó, hogy igazából a miniszter felesége irányítja, akit még egy kiváló csapat segít a munkájában.
Van-e értékesebb dolog a fiatalságnál? Képes vagyok-e megérteni, hogy ha én mindent megkapok, akkor azért valakinek szenvednie kell ezen a bolygón? Súlyos, fontos kérdéseket feszeget Andri Snær Magnason a Kék bolygó című művében.
Izlandon ezért irodalmi díjat kapott és már vagy 30 országban megjelent. Mi a titka? Talán az, hogy a világ egyik leghűvösebb szigetéről, a legforróbb szeretet árad belőle. Magnason úgy pendíti meg az empátia, a végtelen szeretet húrjait, hogy attól bizony megnő a gombóc a torkunkban. Az izlandi szerző ehhez nem találja fel a spanyolviaszt. Az ártatlanság elvesztése, a kiűzetés a paradicsomból a tematikája, azonban mindezt úgy teszi, hogy egy kisiskolás is képes legyen megérteni, felfogni és legfőképp azonosulni vele.
A sztori
Tessék elképzelni egy bolygót, ahol csak gyerekek élnek. A csöppségek nem öregszenek és a legnagyobb problémájuk csupán az, hogy a gumimacikat vagy a palacsintákat termő fákról lakmározzanak két, izgalmas játék között. A kék bolygó, kék egére egy űrhajóval érkeznek meg a viharfelhők. A járműből Vicces Vili lép ki és izgalmakkal kísérti meg a naiv, mit sem sejtő bennszülötteket. Vili először képessé teszi a gyerekeket repülni és hogy ne kelljen aludniuk, kiszögezi a napot az égre, na meg csodaspray-t ajándékoz nekik. Persze nem ingyen. Minden egyes „varázslatért” egy kis adag fiatalságot kér a gyerekektől. Azok mit sem sejtve, boldogan ajánlják fel a fiatalságukat a jobbnál jobb mókák kedvéért. Vili sötét titkairól még sok minden kiderül és hogy mi a történet vége az péntektől (02.08-tól) tekinthető meg a Móricz Zsigmond Színház Művész stúdiójában.
Az élmény
A történet megható, nemcsak az ártatlanság torokszorító elvesztése miatt, hanem attól is, ahogy az ifjú nézők reagálnak a történtekre. A sajtóbemutatón a nyíregyházi Kazinczy Ferenc Általános Iskola elsősei vettek részt, akik nem egy alkalommal a könnyekig hatották meg a darab rendezőjét, Bal Józsefet. Fantasztikus élmény hallani, hogy a gyerekek milyen hamar rájönnek, Vili nem jó szándékkal "veszi meg" a főhősök fiatalságát. Fantasztikus hallani, hogyan próbálják megakadályozni, amikor a színészek balga módon szolgáltatják ki neki a világ legdrágább kincsét. De az még inkább meglepő, hogy amikor a színészek már öregnek maszkírozva jelennek meg a színpadon és Vili még mindig a bennük lévő életerőt szeretné kiszipkázni, akkor az egyik kisfiú ezt kiáltja: én szívesen adok helyettük, mert én még fullon vagyok… A Kék bolygó tanít, nevel, szórakoztat. Úgy beszél komoly filozófiai kérdésekről, hogy azt egy 7-8 éves gyerek is tökéletesen megérti. A felnőttek pedig csak bólogatnak közben, mert ők már megélték, valóban nincs értékesebb a fiatalságnál…
Az üzenet
A Kék bolygóból áradnak a kereszténység legfőbb üzenetei; szeretetről, önfeláldozásról, empátiáról. A darab az értelem mellett ugyanis az érzelmekre hat a leginkább. Az apró nézők lelkesedése végig kíséri az előadást, hol mulatságos, hol megható bekiabálások jelzik, a szívük együtt dobban a készítőkkel. És ez a biztatás, a fiatalság elemi ereje ráragad a színészekre is. A bolygó bennszülöttjeit alakító Fridrik Noémi, Kuthy Patrícia, Forró-Török Tünde és Koroknai Sándor láthatóan lubickol a gyerekek szeretetében és egy pillanatig sem érezzük, hogy felnőttek lennének. Vili alakját pedig egy nagyméretű baba formázza meg, amit Kónya Merlin Renáta és Kosik Anita mozgat. Vili ráadásul Anita hangján szólal meg. Ez az „egyedül nem megy” formáció (tessenek emlékezni a Ripacsokból a Kern-Garas jelenetre) nemcsak zseniális ötlet, hanem igazi színpadi bravúr is.
A Kék bolygó kötelező darab; a gyerekeknek kihagyhatatlan, a felnőtteknek pedig szigorúan ajánlott. Egy biztos, pirula helyett is működik, helyre teszi az ember bepiszkolódott szívét és lelkét…
