És összefolyik gyerekkor a tegnapi álommal. Meg emlékszem a paszulyra, amit nedves vatta alatt csíráztattam és tejfölös dobozban neveltem. Fura látni, hogyan nő meg az élet. Vajon beléd tudtam volna szeretni, ha már pólyásként is látlak? Lennék én Neked Tokaj, hol szelíden egyesül két élet folyója. Lennék neked este, amikor a tengerbe merül a Nap teste és a szerelmük narancs hídon táncol. Lennék én kikötő, csónak, horgony, mindig érted menni kész mozdony, az a pici vágy, ami nélkül üres az ágy. Lennék káromkodás a szádon, mely engem ostoroz, s könny, mi minket újra összehoz. De csak az eső záporoz. S kacska rímek, amik rémesek, holnapok, melyek kétesek és megyek, míg szétesek s nem lesz, aki szóvirágot szedjen Neked…