Hat utca a Szamos meg a Öreg-Túr ölelésében. Csupa haragos zöld, csupa gyümölcs, csupa szív valahol fél úton Namény meg Gyarmat között. Ha nem lenne az Elixír, tán csak a postások, meg az erre élők tudnának arról a 600 lélekről, aki panyolainak vallja magát.
Goethe nem járt erre, de az itt élők zsigerből vallják azt, amiért a német nagyság évtizedeket tanult, hogy a fogyatékosságból erényt kell kovácsolni. A panyolaiak pedig megtanulták nincs más ajándék, csak ami fentről érkezik. S az ő szívükbe fentről csöpögtetnek reményt, vendégszeretetet meg élni akarást.
Panyola élni akar. És él is. Augusztusban, amikor a csillagok fürödni járnak a három szent (magyar) folyóba; a Tiszába, Szamosba, Túrba, akkor zenével töltik meg az éccakát. Úgy múlatják az időt, hogy mulatnak, mintha ez lenne az utolsó nap, óra, perc az apokalipszis előtt. Ők csak Panyolafesztnek hívják ezeket a napokat.
A mulatsághoz ott az élet vize, amit itt mindenféle gyümölcsből kiimádkoznak. Panyolára illik talán a legjobban, hogy amikor a Jóisten a szilvát teremtette, itt már 10 liter kifőzve várta, hogy abból igyon áldomást. A kötelező Nemtudom szilva mellett, zamatos az alma, kikapós a meggy, céda a cseresznye, parázna a vilmoskörte, teltkarcsú a birs, nedves a szamóca, roppanós a ribizli és hozzák az Irsai Olivért a hegyek felől, hogy abból is a panyolai tűz pároljon pálinkát…
S nemcsak a tavasz, meg a nyár andalgó ezen a mindentől távol eső, de mégis kuncogó vidéken. Talán senki nem tud úgy telet űzni, mint a panyolaiak. Legalább 100 éves hagyománnyal, legalább 100 éves alakokat, maszkokat magukra öltve tessékelik ki a havat, fagyot úgy, hogy attól bizony láng gyúl a lelkekben.
A lányokat rémisztegető medve, na meg a paráznaságot jelképező gólya mellett, a borvirágos képű, kapatos pap, a nyalka huszár, az incselkedő és a bűnnel játszó ördögök szaladnak végig a falu utcáin, síppal, dobbal, kereplőkkel és kiáltják a párától terhes levegőbe; lesz még tavasz, lesz még szerelem, nehéz nyár, pucérkodás a folyók bársonyos vízében…
Szombaton (február 9-én) a Közösségi háznál disznót vágtak, hurkát, kolbászt, no meg káposztát töltöttek és hívták a tisztelt publikumot pálinkázni, disznótorozni meg farsangozni. Előkerültek a jelmezek, befogták a legszebb lovakat a kocsik elé és megindult a hangos, kacagó siserehad, hogy felrázza a falut, meg a nagyvilágot és fügét mutasson ennek a télnek. Nagy mosollyal rovom ezeket a sorokat, mert ott voltam, részese lehettem. Cservenyák Lászlóval, a Szatmári Múzeum igazgatójával sétáltunk a díszes kompániában, és a fehérnépet követve, vaskos vicceket mesélve űztük a telet, kurjongattunk és álmodtuk meg az új tavaszt és az idei nyarat.
Így lettem én is panyolai. Így lettem dél-nyírségiként, legalább két órára szatmári pulya, aki él, élni akar és a Kodácsi nagyapjától örökölt, szabadmellű életigenléssel nézett az égre, hogy hálát adjon.
Most pedig itt a blogomon kiáltom, menjetek Panyolára, ha rossz a kedvetek, tanuljátok ott hogyan kell pálinkát főzni, telet űzni és igent mondani az életre, még akkor is ha ide mindenen túl, mindentől távol kell megérkezni!
Vivát Panyola!
(Fotók: Móricz Csaba)
