Van egy barátom. Egy pap. Egyszer egy keserű nyáron kinyitotta nekem a templomot. Azt mondta, amíg imádkozom, az enyém. De használjam okosan. A templomban hűvös volt és harapni lehetett a csöndet. Én rólad beszéltem a Jóistennek. Elmondtam miért szeretlek, elmondtam milyen a hajad színe, milyen, amikor mellettem alszol és ha álmodban nézlek bennem megnő a mennyország. Azt is eldadogtam, miért hagytál el. Aztán a szemedről beszéltem. Olyan senkinek nincs. Annak a két szemnek a világon párja sincs. Beszéltem neki, hogy tudod, miért zárják be ünnep idején a szárnyas oltárt, és hogy úgy mondasz verset, ahogy senki más. Olyan vagy mint a vihar, minden csókod letarol, lecsupaszít és újra és újra ki akarom állni. Úgy ölelsz át, ahogy a filmeken, szenvedéllyel, végtelenül és ha a fürdőkádban felnevetsz az irigy szomszéd felcsenget, mert képtelen boldog lenni. Magam láttam meg benned. A templom kövén ülve mondogattam, hogyha lányom lenne, azért szeretném, mert Rád hasonlítana. A lányomba is szerelmes lennék… A Jóisten sokáig hallgatott. Nem felelt. Nem mondott semmit. Nem is üzent. Van egy barátom, egy pap. Még korábban meg is gyóntatott. Nagycsütörtök volt. Feloldozott. Azt mondta az lesz a büntetésem, hogy mindenkit meg kell nevettetnem, akivel csak találkozom…
Van egy barátom. Mester. Szakács. Amikor a keserű nyáron a tükörben már nem láttam a tükörképem, felhívott. Azt mondta, menjünk el a hegyekbe. Csodát mutat nekem. Kimentünk egy tengerszem szélére és akkor ott, a víztükörben újra megláttam a magam. Van egy barátom. Szakács. Azt mondta szeretsz. Nekem csak folyt a könnyem. Azt hittem vigasztal. Megkérdezte, hogy milyen volt a szerelmünk íze. Hosszú hetek után nekem megeredt a nyelvem. Elmeséltem neki, mondtam, hogy olyan mint a húslevesed, a sült húsod és annak a bazsalikomnak az íze, amit Te ültettél az ablakomba. Van egy barátom. Szakács. Hosszan hümmögött. Másnap úgy főzött, ahogy meséltem neki. Azóta mindenki szerelmes, aki nála eszik…
Van egy unokatestvérem. Németországban él. Amikor miattad a legsötétebb erdőben kódorogtam, utánam jött. Aztán elhívott magához. Jó messze mentünk. Felhők felett. Közel a Naphoz. Amikor leszálltunk, nagy, ódon házak, drága üzletek között mászkáltunk napokig. Nagyokat ettünk és rajnai rizlinget ittunk. Van egy unokatestvérem, megmutatta, hogyan kell élni. Elmondta, hogyan kell nőt szeretni és nevetni. Nevetni ezen a bolond életen… Van egy unokatestvérem. Szeret táncolni. Tud is! Eltáncolná a szerelmünket, bármilyen csacska is!
Van egy életem. Egyetlen. Neked adom. Csak úgy vidd el. Csinálj vele, amit csak akarsz. Van egy életem. A tied…
Lepkék. Tavaszi fényben lepkék szálltak ma a Nefelejcs utcán. Bár sivár még ez a kora tavasz. Ígérget. Kampányol. Aztán elveszi a ragyogást, szürke paplant dob az égre és legfeljebb a kullancsok, meg kártevők élvezik, hogy nem volt tél, nem volt jéghideg… Ám míg tart az ígérgetős tavasz, amíg a szánk sarkát bontja a nevetés, amíg az arcommal langy szél cicáz, amíg ezüst felhők úsznak az égen és a kékség, mint a boldogság egyenruhája békét, nyugalmat sugároz ránk, addig nincs baj…
Fú a szél. Böjti szél. Itt a hamvazószerda. Itt a fogcsikorgatós negyven nap. Szigorú napok jönnek. Mintha gyerek lennék, nagy táskával, nagy lendülettel. Szigorú napok jönnek. Hétfők, szerdák, péntekek. Hús nélkül, tej nélkül, olaj nélkül. Szigorú napok ezek, amikor csak a szívek mélyén pislákol a szerelem. Egyetlen mécses ég csak. Egyetlen apró, remegő mécses…
És akkor éhesen, fáradtan, összekuszálva kell most felállni. Most kell hirtelen fityiszt mutatni, kegyosztó mosollyal, ha kell csúfolni, ha kell ölelni ezt a rossz természetű életet.
Az élet nekem egy makacs, konok nő. Az élet nekem egy lány, aki hisztizik, perel, ajtót csapkod, aki, ha kell megpofoz. Az élet nekem, olyan mint Te…
(Ja jut eszembe, élet nélkül nincs Te és Nélküled élet se nagyon…)
Csináltattam egy mosolyt magamnak. Nem volt olcsó. De a mester garanciát vállalt rá. Szép mosoly, kisfiús, cinkos. Kicsit talán még meg is fiatalít. Adtak hozzá ragyogó márciust, a tavasz ígéretét, langyos estéket. Adtak hozzá reményt, új hitet, a kopottas helyett. Csináltattam egy mosolyt. Nappalit. Reggel, ha felteszem megnyugszom és már nem látszik rajtam, hogyan forgatott az éjszaka. Lefekvés előtt ugyanis vízbe kell tenni, mint a műfogsort. Nem lehet benne aludni… Csináltattam egy mosolyt magamnak. A sok műmosoly között fel sem tűnik. Mondhatnánk hiteles. Bíztató eredményekkel kecsegtet. Eleinte félénken hordtam, most már egyre büszkébben. Azt mondják karakteres, vidám és ragadós. Csináltattam egy mosolyt magamnak, most is abban írok…
Te, tudod mi a mulatságos? Hogy tegnap találtam egy kis darab boldogságot? Jajj, ne gondolj nagy dologra. Akkorát, mint egy pici érme. Felvettem zsebre vágtam és fütyülve indultam hazafelé. Te ismered a konyhám. Az asztal közepére tettem. Vacsorát készítettem. Nem sokat, néhány falást. Közben talán meg is feledkeztem róla. Ott maradt az asztalon. Dolgom is volt. Írni. Rendezkedni. Már későre járt, amikor a fürdőt elhagytam és az ágy felé indultam. A mosogató fölött, a konyhában úgy maradt a lámpa. Odatogyogtam és kikapcsoltam. A szemem sokáig küzdött a hirtelen beállt sötétséggel, aztán megszokta. Kinéztem az ablakon, a csillagok bűvöltek. Aztán észrevettem, hogy az érme az asztalon, mint egy szentjánosbogár szelíden pislákol. Kezembe vettem és újból elmosolyodtam. Az érmén egy ismerős arc tűnt fel. A te mosolygó arcod, meg a két szörnyen veszélyes szemed…
"Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz." (Márai Sándor)
"Nem az a festő, akinek ihlete van, hanem, aki másokat inspirálni tud." (Salvador Dali)
1.
A Mesteretek itt éjszakázik? – szólította le fátyolos hangon a nő a két férfit, akik egy nagy kosárban kenyeret, meg bort cipeltek az apró házak közötti sikátorban.
Mi közöd van hozzá? – vette oda bizalmatlanul a széles vállú, sasorrú és göndör hajú férfi. Miközben a nőre pillantott felhúzta a szemöldökét, ajkait összeszorította és grimaszolni kezdett. Gyorsan szemügyre vette a fehérnépet; - Hm, micsoda szépasszony - gondolta magában… - Vajon hány éves lehet...
Miért érdekel téged, hogy hol éjszakázik? – kérdezte a magasabb, nagy szemű, világosbarna hajú, akinek hetykére vágott szakáll díszítette az állát.
Csak beszélni szeretnék vele. Nagy a baj… - sütötte le a szemét a nő. Fénylő fekete haja fürtjei kilógtak a kendő alól, ujjaival azokat próbálta eltüntetni. Feltűnően szép és kedves arca volt és láthatóan nem fogott rajta a kor, pedig már nem volt fiatal.
Mit tudsz te a mesterről? – vette át a szót a göndör hajú. Most a fogát szorította össze, amitől az orcáján táncot jártak az izmok. Leeresztette a kosarat a földre és hetykén csípőre tette a kezét, így mustrálta az asszonyt.
Csak azt, hogy csodákat tesz. Isten nevében… – motyogta az asszony és közben az égre nézett, – és tudom, hogy csak ő segíthet rajtunk. A magasabb férfi intett társának. Kezét rátette cimborája vállára. Egy picit meg is szorította.
Ha elmondod mi bánt, még az is lehet, hogy beszélhetsz a mesterrel – mondta határozottan.
A fiam belebolondult egy lányba. Nem eszik, nem iszik napok óta. Azt mondogatja, hogy meg akar halni… – nagy könnycsepp remegett a szeme sarkában.
Neked van fiad? – kerekedett el a göndör hajú kis kíváncsi disznószeme.
Majd kialussza! – vágta a rá a másik. – Meg aztán ezzel meg mit kezdjen a mester? – jobb kezével a kosár füle után nyúlt.
Csak azt szerettem volna, hogy űzze ki belőle ezt a lányt! Űzze ki belőle ezt a végzetes szerelmet – az asszony térdre borult előttük és hangosan zokogott…
Melyik a házatok? – kérdezte a kecskeszakállú...
2.
Hallani sem akarok többet Zakeusról! Dobjátok ki az ajándékait. Dobd ki anyám a házból, az illatát sem állhatom annak a virágnak! Most küld csokrot, meg most küld fénylő nyakláncot, gyűrűt? Már most!?! Most meg minek? Amikor már minden mindegy – rikácsolt Jesabel az anyjával.
Jó van már! Csak ne kiabálj! Meghallják! - csitította az anyja. Az is fiatal volt. Inkább a testvérének tűnt, mint az anyjának. Korán ment férjhez. Szerette az urát, de a lelke közelebb állt a lányához, mint a férjéhez. – Egyébként sem hozzád való! Nem is tud udvarolni. Bezzeg Éliás tudott! – csapta össze a tenyerét. - Az tudta, hogy kell tenni a szépet. De tényleg ne kiabálj, mert szétmegy a fejem! Ne tudják már a szomszédok…
Márpedig én kiabálni fogok! Ennyi esélye senkinek sem volt. Soha senkinek. Ez az utolsó meg mindennel visszaélt. Mit akart? Móresre tanítani, vagy rajtam verni le az összes csalódását? Mi voltam én neki? Egy rossz párna, amit püfölhet? Most meg eszébe jutott, hogy szeret, hogy én vagyok az igazi? Ilyen lányt sehol, de sehol nem kap, most azért eszi a fene! De hadd egye! – folytatta Jesabel és ami a keze ügyébe került azzal csapkodott… - Soha többé be nem teszi ide a lábát! Soha többé nem akarom látni! Ott pusztuljon meg, ahol van, engem nem érdekel…
3.
A mester arra kérte a tanítványokat, hagyják magára. Amikor egyedül maradt ízlelgetni kezdte a fogalmat; szomorúság a szerelemben. Csalódások. Összetört szív.ek. Civakodó szerelmesek. Atyám… - így imádkozott magában - … emlékszel, amikor én is… Amikor napokig hozzám sem szóltál. Csak hagytad, hadd búsuljak. Hagytad, hogy átjárja a sejteket, izmokat, hajakat, verőereket a szerelem súlya. Mert mi a szerelem, ha nem a szeretet vadhajtása? Mi a szerelem, ha nem a testhez kötött érzés tökéletlensége? A szeretet nem fáj, a szeretet nem nyomaszt, a szeretet nem tör össze; a szeretet felemel. A szeretet mindig jóindulatú. De itt ez a kétarcú szerelem, ami egy pici mennyország, egy csepp kóstoló a Te országodból, máskor meg micsoda pokol, csupa könny, zokogás és színtiszta fájdalom. Atyám, nem lehet a szeretet egyszerre áldás és büntetés! Hát akkor mi a szerelem? Akkor nem tőled származik? Akkor abban mégsem Te lennél?
4.
Mester! – Petra a lábához vetette magát, épphogy a házba lépett. Takaros, tiszta, rendezett. Ez tűnt fel először a Mesternek. Rozmaring illat csalogatta beljebb..
Hol találom? – kérdezte az asszonyt és fürkésző szemével egy elsötétített helyiség felé pillantott.
- Ott van hátul. Ott kuporog. Nem fogad el tőlem semmit. Se ételt, sem italt. Két napja egy szót sem szól… - eredt meg az asszony nyelve.
A mester rámosolygott. És elindult a sötétség felé. A helyiségben polcok sorakoztak. Rajtuk ennivalók, edények, szerszámok. Az egyik sarokban sötét kupac guggolt. Mint egy halni készülő sündisznó, vagy egy nagyra nőtt fekete bogár. Zakeus, a mindig vidám. Zakeus, a mindig mosolygós. Most, mint egy árnyék elrejtőzött a világ elől. Már mindenki tudta bánatát. Mint egy kisfiú úton-útfelén kifecsegte. Jöttek is sorban a segítők, hogy majd ők beszélnek Jesabellel. Kéretlen békítők, jó szándékú bolondok. Azt hitték, hogy az okos, ravasz, makacs és persze rátarti lány egyetlen szavukat is komolyan veszi. Egyik fülén be, a másikon rögtön ki. Olyan mérhetetlen undort érzett Zakeus iránt, hogy teljesen mindegy mit mondtak neki, az csak olaj volt a tűzre. Az undort pedig a napok múltával egyre inkább a lenéző gúny és a közöny váltotta fel. Gyereknek, bolondnak tartotta a fiút. "Az nem férfi, aki szándékosan akar megbántani egy nőt. És pont azzal, amivel már annyiszor belé mart, hogy megalázza, hogy belegázol a méltóságába, hogy azt érzékelteti, mások jobban érdeklik… Virágot küldeni annak a lánynak, annak a cédának, akit a legjobban utál? Hogy őt féltékennyé tegye? Hogy érzékeltesse, bármikor talál szeretőt magának? Ez micsoda? Ez mire jó, hacsak arra nem, hogy szándékosan megbántsa, megalázza…" Jesabel ezek után hallani sem akart a fiúról. Az hiába esküdözött, hogy soha senkit nem szeretett így és csak féltékennyé akarta tenni. Azt akarta balga módon érezni, hogy a lány küszködik, hogy az érzés belemar a szívébe, összeszorítja a fájdalom a torkát és az ölébe hullik. Könnynek között mondja, hogy szeretlek, szeretlek, te marha… De nem ez történt, a lány a sokadik próba után egyszerűen megkeményedett. Nem akart bizonyítani, már csak azért sem, mert soha még ennyiszer nem adott esélyt férfinak. Soha ennyiszer nem hitte el, Zakeus a végezte, ő lesz az élete párja… Mert neki őt rendelték…
A Mester lekuporodott a fiú mellé. Imára kulcsolta a kezét. Mély levegőt vett. Belépett a lelke kapuján. A keserűség sivár földjén találta magát. Csupa kóró, csupa elszáradt növény. Sivatag. Hőség, kegyetlen vakmeleg, mérgezett napsütés. A Mester nem lepődött meg. Továbbment, nem azt akarta tudni, hogy pillanatnyilag mit érez. Hanem bele látni a veséjébe, a szívébe. Lakik-e benne igazság? A sok füllentés, csalás és izgága pózon túl, van-e benne még tiszta lelkű gyermek, egy büszke, de szipogós kisfiú. Van-e benne még valami, amire lehet terhet rakni, vagy már az alapok is hiányoznak.
A mester először megrémült. Ahogy egyre mélyebbre hatolt, elkenődött. A felszín mögött kishitűségbe, önértékelési gondokba, girbe-gurba komplexusokba ütközött. „Nagy a baj…” – gondolta – „Nagy a baj… Ha nem vagyok elég jó, a nem tudom elhelyezni magam a világban, ha állandóan kevésnek érzem magam, beengedem a kétséget, a félelmet, beengedem a sötétséget a lelkembe és akkor az ott dolgozni kezd. Az ott rág, és patkányfészket csinál az ember féltve őrzött kincsei között…” Már vissza akart fordulni, amikor egyszer csak egy egyszerű, tiszta szobában találta magát. Megnyugodott. Ezt kereste. A mocsár mélyén, ezt az egyszerűen berendezett tiszta a szobát. Ifjú hitvesek szobája ez. Nagy szerelemben égő ifjú hitvesek fészke, ahol egymáséi lehetnek…
„Nincs minden veszve!” – csettintett a nyelvével és ledőlt a szoba sarkában kínálkozó fekhelyre. A Mester az álomban álmodott.. Látta Zakeust gyerekként, látta a sikereit, kudarcait, látta, hogy szívét milyen érzések olvasztották, keményítették. Amikor felkelt a fekhelyről, hümmögni kezdett. Majd koncentrált. Mintha csak rosszul ácsolták volna meg a lélek templomát. Mintha valami kontár dolgozott volna rajta. Semmi sem volt a helyén. Minden meg volt benne, de semmi sem ott, ahol kellett volna. Egy pillanatra úgy érezte nem is szabad hozzányúlni, mert ebben az ésszerűtlen berendezésben felfedezett valami képtelen rendszert… Aztán mégis úgy döntött, hogy…
5.
Zakeus a Mester mellé szegődött. Elhagyta a falut és hosszú útra indult. Közben megváltozott. Erősebb, határozottabb és szerethetőbb lett. A Mester sokszor rá is csodálkozott, milyen könnyen formálódott. Azt is tudta, hogy az érzés gyúrja. Ez a csillapíthatatlan, erős érzés...
6.
Amikor hónapok múlva visszatértek a faluba a Mester egy este ismét magukra hagyta a fiúkat. Meg sem állt Jesabelig. Beszélni akart vele. Beszélni, mert tudta, hogy hiába tett lakatot Zakeus a szívére. Ott abban a kísértetkastélyban minden áldott éjjel fájdalmas muzsikát húztak…
Maga meg mit akar itt? – így fogadta Jesabel, amikor az ajtóban meglátta a férfit. A lány tudta, hogy Zakeus most nagy barátságba került ezzel a prófétafélével.
Beszélni szeretnék veled – mondta a mester végtelen szelídséggel. – Csak beszélni…
Nem hiszem, hogy nekünk lenne beszélni valónk. Ha Zakeus miatt jött, akkor tudnai kell, hogy engem egyáltalán nem érdekel már. Úgy elszúrta az egészet, hogy ha valami csoda folytán még nem ölt volna ki belőlem minden érzést, akkor sem tudnám vele újrakezdeni. Eleve rossz az egész… - mondta a lány keserű határozottsággal.
Könnyen feladtad… - felelte halkan.
Hogy könnyen? Maga erről semmit sem tud. Szinte gyermek voltam, amikor beleszerettem. Magabiztos volt és beképzelt. Magas lóról beszélt velem és én a bolondja voltam. Ígért fűt fát. Sose tartotta. Mindig más volt neki fontos. Volt úgy éjjel az ablakához lopództam, csak hogy lássa, milyen szép vagyok. Otthon sem volt. Kínok és könnyek között forgolódva aludtam el. Ha velem volt sem bíztam benne, mindig azt éreztem kevés vagyok neki. Ígér, ha úgy van kedve, udvarol mint a veszedelem, olyankor eszement, de ha esélyt kap megvénül, házsártos lesz, mint egy rossz feleség és undok, nem beszélve arról, hogy folyton apró stikliken kaptam - a lány mondatai úgy csattogtak, mint egy megveszekedett jégeső…
Jesabel… - intette csendre a Mester. – Kapott ettől a fiútól valamit is, ami maradandó, amit soha senki nem tudott még adni?
Jajj dehogy… Hagyjuk már! Semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Nem akarok vitatkozni… - dobta le a kérdést magáról a lány…
Akkor én itt befejeztem – felelte a Mester. Én nem fogom elmondani, hogy itt jártam. Mert tudnod kell, nem Zakeus kért erre. De egyet jegyezz meg. Van, aki nem tud jól szeretni. Van, aki ügyetlen, van akinek fogni kell a kezét. De ha tudnád, ha csak sejtenéd, hogy minden ügyetlenségében, minden tökéletlenségében és persze minden szeretetében Te vagy benne, hát talán meglepődnél.
7.
Jesabel meghúzta a vállát, ki sem kísérte a Mestert. Tenni-venni kezdett. Főzött, takarított. Majd belépett a hófehérre meszelt szobájába. A szobába, ami pontosan úgy nézett ki, mintha ifjú szerelmesek féltve őrzött fészke lenne, hol egymáséi lehetnek. Nézte a tökéletesre vetett ágyat. Megsimította. Nézte, és próbálta elképzelni, hogy ki lesz az a férfi, aki egyszer nem szeretőként, hanem férjként ébred majd mellette. Simogatta az ágy takaróját. Az húzta, vonzotta magához, csalogatva, bűnösen, de a lány elkapta kezét, mintha forró tűzhelyhez érne…
Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól – ezzel a Kowalsky mondattal lepte meg a vajhagyó vasárnapi liturgia résztvevőit Szabó Tamás, Nyíregyháza-Örökösföldön. Az atya nem először keres és talál üzenetet a popkultúrából, ami nem csupán vagányság, hanem könnyen értelmezhető és befogadható gesztus is.
Legyünk őszinték, kell az ilyen egyértelmű, egyszerűen emészthető üzenet, mert a fogyasztói társadalomban felnövő fiataloknak, de még az éltesebbnek is igazából értelmezhetetlen a (közelgő) böjt, meg mindaz, ami egykor a természetes velejárója volt ezeknek a heteknek: ne egyél húst, tartsbűnbánatot, szállj magadba, vállalj áldozatot és könyörögj.
(C. I. már komoly arccal fűzné hozzá, hogy a római katolikusoknál a nagyböjt a liturgikus hagyományban is megjelenik. Az ötödik vasárnapjától a feltámadási szertartásig még a templomi feszületeket, továbbá a főoltár képét is violaszín böjti lepellel takarják el, na meg bezárják a szárnyas oltárokat…)
Mire jó a böjt?
A böjt szimbólumai, a böjt kihívásai egykor az Istennel és a hittel való azonosulás szigorú kereteit biztosították. A lemondás és az önsanyargatás segítségével az év ebben az időszakában közösséget vállaltak Krisztussal. Stációról stációra követve Jézus életének legfontosabb eseményeit, megélték, átélték a földre szállt Isten pályáját.
Ha valaki azt hiszi, hogy akár évszázadokkal korábban is a mindig ifjak ezt önként és dalolva vállalták és alig várták, hogy a nagyböjt megérkezzen, az biztosan téved. A test gyenge, a fiatal meg élni akar. Úgy falni az ételt is, ahogy az életet habzsolja. És persze nemcsak a fiatalok, hanem az idősebbek sem tudták mindig megtartani a szigorú szabályokat. Gyorsan lepöckölve a vállunkról a böjt felelősségét, mondhatjuk; egyszerűbb volt, akkor koplalni, amikor többször korgott a többség gyomra, mint ahányszor megtelt étellel… Hisz nem is álmodtak ilyen bőségről, kínálatról, roskadozó polcú szupermarketekről és boltokról…
Az éhség nagy úr!
A böjt sokak szerint legyen egyébként is a papok dolga és kiváltsága. Hogy a papok számára mit jelent a böjt, arról két sztorit mesélek el.
Kocsis Fülöp, érsek-metropolitáról pletykálják, hogy nagyhéten, naponta csupán egyetlen szem diót eszik. Amikor rákérdeztem, hogy igaz-e ez a legenda, akkor nagy titkok tudójaként elmosolyodott és annyit mondott, a kollégái túloznak, mert néha egy-egy alma is belefér azért…
A másik történet pedig egészen Görögországig repít. Néhány éve készítettem egy interjút József, atyával, aki ortodox papként szolgált Nyíregyházán. Ő mesélte, hogy az Athosz-hegy egyik kolostorában volt „gyakorlaton” nagyböjt idején. Arrafelé ez nem játék. A páterek és a szerzetesek számunkra elképzelhetetlen módon sanyargatják magukat és ott bizony ezekben a hetekben hangos a kopogás az ódon falak között és egyáltalán nem azért, mert valaki zajongana, hanem az éhes szemek furcsa, absztrakt szimfóniája csendül fel… József atyát szikár, kolerikus személynek ismertem meg, aki időről-időre megcsillantotta intelligens humorát is. Szóval ő mesélte, hogy ahogy mentek bele a böjtbe egyre nehezebbé váltak a napok számára. A görögök épp hogy ettek, szüntelenül imádkoztak, éjjel-nappal a Jóistenhez fohászkodtak. Nem csupán azért, mert így illik, vagy ez a szokás. Egyszerűen nincs is sok étel a kolostor falai között, mert így talán a kísértésnek is könnyebb ellenállni. József atya így aztán egyre jobban küzdött az elhatalmasodó éhséggel. Gyomrát a sav mardosta, és érezte egyszerűen elfogy az életereje és koncentrálni sem tud az imádságokra. Mondom, egy vékony testalkatú, egyébként sem nagy evő atyáról van szó. Egy idő után már csak arra tudott gondolni, hogyan juthatna egy kis harapnivalóhoz. A kolostor udvarán megfigyelte a konyhai munkára kijelöltek napi mozgását, és szemfüles módon észrevette, hogy kora délután rendszerint felügyelet nélkül marad a kolostor éléskamrája. Az éhség legyűrte benne a lelkiismeretfurdalást és bátorsággal vértezte fel. Elvégre azért fénnyel még nem lakott jól senki. Amikor az udvaron már lélek sem járt, egyszerűen belopózott a kamrába. Na nehogy azt higgyük, hogy sódarok és kolbászok lógtak volna az éléstárban. Csupán magvakat, zöldségeket tároltak ott, de az atyának most ez maga volt a paradicsom meg a mennyei manna. Sebtiben harapta a zöldséget, szinte meg sem rágva a falatot, csak gyorsan nyelte. Majd okosan a reverendája zsebét megtömte egy kis ennivalóval. Biztos, ami biztos alapon. Majd óvatosan, ideiglenesen boldog hassal résnyire nyílt ajtó mellett, kilépett a kamrából. Már-már azt hitte, hogy ennyivel megússza ezt a kalandot, de azért az Égieknek is van humorérzéke! A lépcsőfordulónál belebotlott egy fiatal szerzetesjelöltbe. József atyának elkerekedett a szeme, egy pillanatra össze is rezzent, de szerencséjére a jelölteknek arrafelé térdre rogyva, fejet hajtva kell üdvözölni a már felszentelt papokat. Ilyenkor a papok atya, fiú, szentlélekkel köszöntik a jelöltet. Hát ő zavarában magyarul mormogott valamit, még az is lehet, hogy azt találta mondani: - Téged meg ki a jóég vezérelt éppen ekkor ide… Ámen! és markában egy szép érett paradicsommal rajzolt keresztet a jelölt feje felett…
Nem a hús a lényeg...
Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól! – mondta Szabó Tamás és ki is fejtette, a böjt lényege nem az, hogy kopogó szemmel várjuk a húsvétot. Annak sincs értelme, hogy mások előtt dicsekedve, vagy éppen a böjttel mit sem törődő sokaságot megvetve önhitten vonjuk meg magunktól az ételt.
Az atya szerint a böjt egyik lényege a megbocsátás. Gyakoroljuk ezt a kegyet, legyünk nagyvonalúak, másrészt merjünk áldozatot vállalni, merjünk jót tenni rászorulókkal, felebarátainkkal.
Szedd szét magad néha, rakd össze megint jól! - szabadulj meg a hibáidtól, szabadulj meg a bűneidtől, amíg az úton jársz, légy egyre tökéletesebb, ez a böjt üzenete az örökösföldi parókus szerint. Vegyük át újból a leckét; tudjunk elnézést kérni, legyünk képesek megbocsátani, végtelenül szeretni és jót tenni. Még több mint hat hét húsvétig. Menni fog?
Már nyáron is szívesen ücsörögtem a Continent Wine & Coffee teraszán. Csapolt DAB, egy halomnyi jó bor, melyek közül tucatnyi kínálgatta magát üdítő fröccsnek, na meg a pizza. Ez a vékony tésztás, nápolyi pizza, kellemes feltétekkel, mindig forrón, gyorsan felszolgálva.
A hely persze 100% nosztalgia is, hiszen egy pár hónappal korábban itt találtam rá az Izabella utca nevű borra, mely kóstolás nélkül is a kedvencemmé vált. Lamborghini kávé, jó géppel, kellemesen főzve. Foci VB, nagy képernyőn, hideg sörrel kísérve és nagy, méla sóhajok… Ez maradt meg a Continent-nyárból.
Vasárnap aztán a Face feldobta a heti menüjüket és már tudtam, ha kegyes a hétfő itt ebédelek. Bár a Continent belső világa nem annyira decens, mint a szomszédos Szifoné, azért szégyenkeznie nem kell. Ám mégis van valami fura érzés az enteriőrrel kapcsolatban, mintha a hely ordítana megfontoltabb asztal és székválasztásért, és talán ügyesebb szeparékkal intimebb helyet lehetne belőle varázsolni. Kicsit olyan minden, mintha véletlenszerűen lenne a térbe dobálva…
A kiszolgálás azonban remek. Gyorsan érkezik a főúr, aki pikk-pakk felveszi a rendelést. A gyömbérhez kérés nélkül három szelet narancs és egy apró pezsgőhűtőben néhány kocka jég érkezik. Nagy piros pont, gondolom magamban és mire kettőt kortyolok már előttem gőzölög a paradicsomleves. A szakács olasz ízvilággal kísérletezett. Bazsalikom, kakukkfű, oregano bódítja a levest, amiben egészen apró darabokban feltűnik maga a (boldog) paradicsom is. Nem, ez egyáltalán nem a menzás konzervparadicsom világa, ez valami talján módi és igazán akkor derül fel az arcom, amikor a kanál a csésze mélyén, olvadozó és egymásba kapaszkodó mozzarella kockákat találok. Lassan megfontoltan kanalazom ezt a kellemes és meglepő paradicsomlevest.
A második fogás kijevi, fűszeres vajjal díszített natúr csirkemell, amihez kuszkusz és illatos jázminrizs közül lehet választani. A sült pipihús, rajta egy szegfűbimbónyi fűszervajjal tányéron érkezik, majd a pincér készségesen mutatja, hogy a konyhába vezető ajtó mellett egy kínálóban válogathatok a köretek és a többféle saláta közül. A hús mennyisége adott, de köretből, friss tépett salátából, paradicsomból, reszelt céklából, csemege uborkából és almapaprikából akár repetázni is lehet…
A csirke kellemes, a fűszervaj feldobja. A köret langyos, jobb lenne forrón, de nem vészes, a kínált saláták mennyisége és minősége megsüvegelendő. 1600 forintot kérnek a menüért és az üdítőért, amit akár egy nagy ablak mellett a Kossuth teret bámulva lehet elfogyasztani. Aki desszertre éhes, annak sajttortát kínálnak, ami ha jól tudom Nádas Hajni keze munkája.
Összességében elégedetten lépek a februári tavaszba. Valami ilyesmire számítottam, bólogatok magamban és közben a telefonon már azt bámulom, holnap mi kerül náluk az asztalra…
Azon a napon a kis herceg elszámolt a végtelenig. Kétszer. De semmi sem történt. A napfelkelte is napnyugtának tűnt. Halomban állt a csokoládé mellette, de nem olyan volt az íze, mint régen. Rajzoltatott egy fekete rigót, de annak meg a füttye… Istenem a füttye, olyan semmilyen. A szikrázó nap fénye meg… Tudod, ott kétszer, lent délen, egy szigeten, ott igen, de most meg, halvány, mintha koszos celofánt raknának elébe.
Aznap a kis herceg csak mobilját bámulta. Bűvölte. Letette maga elé és nézte. Coelho szerint meg kellett volna csörrennie. Coelho egy újabb hiú könyvön dolgozik. Ez meg… Ez meg a legkisebb kisbolygó. Sivár, hallgatag, veszettül hűvös.
Néz. Mormol valamit. Ha akarná hallaná. Fúj a szél, a keze nem, de a sálja integet.
Eltűnt egy generáció Nyíregyházáról. Az egykor pezsgő éjszakai élet most visszafogott és csendes lett. A mindig (neg)édes nosztalgián túl tény, hogy az innen származó 20 és 30 közötti fiatalok most Budapesten, Németországban és Angliában buliznak, mert ott találták meg a számításukat. A szabolcsi megyeszékhely egykor hangos éjszakái most szolidabbak, de azért akad, ahová érdemes elmenni bulizni.
Add ide a "mikit"!
A Doors előtti lócákon, ahol egyébként whiskyvel bolondított energiaitalt ittak a csurkás lányok, egy este Jáksó Laci, meg a Danubius stábja ücsörgött. Szabó Jani barátommal krúzoltunk a Nyírbátorhoz képest fényárban úszó nyíregyházi utcákon, egy komoly, férfias Fiat Tipóban, amikor Laci annyit mondott az élő adásban, ha valakinek van elég vér a nadrágja netovábbjában, vegye el tőle a mikit, mert ő elfáradt.
Nem megyünk oda! – nézett rám Jani szigorúan, de én már bezsongtam.
- Ez az! Ez lesz az este fénypontja! - és nekem már viszketett a tenyerem, annyira kívánta a mikrofont.
Persze odahajtottunk. Bemutatkoztam Jáksónak, aki tartotta az ígéretét. Így aztán azon a nyári éjjelen komoly (bruttó) öt percig, (a zenével együtt) egy bátori gyerek üdvözölte a hallgatókat.
Ez jutott eszembe, amikor éjjel a mínusz 8 fokban, hazafelé sétáltam a Vasváriról. Át a Holló és Sólyom utcán, gyöngéd pillantást vetve az (ős)Giri Gyros üzletre. Legenda volt a városban és a környéken. Egyszer sorban állva, három debreceni gyerek ecsetelte, hogy ide járnak gyrost enni, mert ilyen a Hurkásfővárosban nincsen. Pirított kifli, olvasztott sajt, mennyeien fűszerezett csirke és az az összetéveszthetetlen giri szósz… Itt a számban az íze, még akkor is, ha legalább egy méretes frottír törülköző kellett az elfogyasztásához… Persze butaság lenne elhallgatni, hogy a non-stop üzemelő, Búza téri Twin Peaks előtt is pezsgett az éjszaka és a másik titkos kedvencünk a Garibaldi és Ifjúság útja sarkán működő Kőfal Jackson csodája volt; a májas gyros, füstölt Anikó sajttal...
A Corner csendes, a Kossuth utcán egy szúnyogot is meg lehetne hallani, ha nem február lenne, a Sarkantyú végén sötéten alszik a Keszegsütő. Egykor Zenornak hívták és tucatnyi lurkó röhögött előtte az éjszakát üdvözölve.
Bánt a némaság. Ha lehunyom a szemem, Ákos korai zsengéje kezd dalolni bennem:
Emlékszel, még ugye/ A kamaszéveinkre/ Ahogy együtt volt az a néhány/ Jóbarát/ De nosztalgikus a nóta/ Mert szétszéledt azóta/ Az a szépreményű jó kis/ Társaság…
"Durbincsatok!!!"
A hidegben, a nehéz szívből most könnyű látomás tör elő. Főiskolásként az éjszakák a Metro, Doors, Bahnhof Bermuda-háromszögében teltek. Hány és hány és este fordultunk meg mindháromban, a szerelem Szent Grálját keresve… A Metrót belterjes mennyországként tartották számon, mert a külsősök oda be sem tehették a lábukat. Persze néhány bennfentes mindig akadt, aki láthatta mi folyik a 4-es és a 3-as kolit összekötő folyosó alatt elterülő földalatti világban. Már a lépcsőn lefelé vágni lehetett a füstöt. Tömeg mindenütt. A hosszú, hűvös és fűtetlen folyosón, MÁV vagonokból kiszuperált, műbőr üléseken, átszellemült hallgatók váltották meg a világot. A fiúk fűzték a csajokat, ők meg a szerelem egy fura, ábrázolhatatlan arcáról álmodtak. A falakon italozó életmódra nevelő és felszólító barlangrajzok. A kedvencem Törpilla volt, aki ennyit üzent a mindig ifjaknak: Durbincsatok! A játékos kedvű alkotó, ezzel nem feltétlenül arra utalt, hogy Gárdonyi novellái is szerepelnek a szigorlati tételek között, sokkalta inkább a bűnrossz, na de olcsó Eger-Mátravidéki almabor, bátor fogyasztására biztatott. Micsoda szerelmeket, az alagsorból az égig érő bulikat látott ez a légópince. Sajnáltam, amikor bezárt. Helyette kaptuk meg a 2000-es években országszerte elhíresült „hácét”, a Hallgatói Centrumot. Ez a hírhedett kultúrhely ékes bizonyítéka volt, hogyan lett egy valamirevaló tanárképzőből egy időre diplomagyár. Amikor a mellékelt videó készült, a levelezősökkel együtt, több mint 12 ezer diák tanult itt. A videó nagy port kavart. A főiskola akkori vezetése szigorú hangvételű sajtótájékoztatón határolódott el a sztereotípiáktól hemzsegő, antiimage filmtől...
(Egyébként meg a bunkóság teteje volt a klip, meg a hozzá írt szöveg, mar csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy az "alkotók" is ide szerettek járni, de hamar kiderülhetett, hogy képtelenek megugrani a lécet... így aztán bánatukban zenélni kezdtek... csak akkor kattints rá, ha 18 éves elmúltál...)
Az idősebbek arra is emlékeznek, hogy a Bessenyei György Főiskola és főként a kollégium alagsora tele volt klubhelyiségekkel. Puritán nevük ellenére (Teaház, Kávéház, Herman) időről-időre nagy élettel teltek meg, mert akkoriban egyfolytában Repült a bálna és több ezer éhes, szomjas és dühödten vágyakozó „hallgató” kiáltotta az éjszakába: még, még, még ennyi nem elég. Van az a kor, amikor nem lehet betelni az élettel. Amikor minden éjszaka rövid, amikor minden ital kevés és minden boldogság olyan illékony.
Kétezer mindennel leszámolt?
Még a 2000-es évek elején is nagyon pörgött a (bel)város. A X-Café előtt nagy csordákban ácsorgott, ivott és élt a nép. A Dock Cafe-ban a Return of the Tres szólt és furcsa módon az Unicum több részeg embert okádott a Búza térre, mint amennyi oda előtte betért… A picit sznoboknak az Absolut adta magát, de sokan csókolóztak a Cock and Bullban vagy éppen a Kelet áruház alatt helyet kapó nyírségi Afrikában, a Kom Ombóban...
És persze megéltük azt is, hogy a "classicus" Doors mellett, az István utcán (High-Tech), a Kállói úton (Amstel) és a Debreceni úton (Coca-Cola) is diszkó kínálta magát, a Barbizon táncszínpadja pedig még őrizte leánykori nevét, a Beatles-clubot, ahová csupán tagsági kártyával lehetett belépni.
Az egykori főiskolások jól emlékeznek a „hallgató”-ellátó kocsmákra. Ilyenkor télen a nagy sarat leküzdve, lehetett eljutni az UV-ig, de működött a Stadion büfé, bicnic Béla vezetésével és az örök klasszikus III. félidő, ahol a Várda+Borsodi kombót csak főiskolás menünek hívták. Ha valaki a belvárosban járt a 100 méterenként talált savanyú sörszagú kocsmát a Gössertől a Gödörön át, a Márka presszóig. Nagy becsülete volt az éjjel-nappaliknak (pl. West-Rex, Mókuska), ahol a kocsmai ártól olcsóbban lehetett hozzájutni a boldogságcseppekhez.
Mindez arról jutott eszembe, hogy Nyíregyháza éjszakai élete most azért hagy némi kívánnivalót maga után. A legnagyobb probléma, hogy nincs fizetővendég. A mostani 20 és 30 közötti korosztály elpárolgott a városból. A legtöbben Budapesten, mások még távolabb Németországban, Angliában élnek, dolgoznak. És eszük ágában sincs a visszatérés.
Hiányzik az utánpótlás?
A szabolcsi megyeszékhely persze egyelőre még mindig diákváros, de jelenleg a középiskolások tűnnek fel a bulinapokon az utcákon. Ehhez mértén szolid kínálat mutatkozik az éccakázáshoz még hétvégente is. Még Debrecenhez vagy Miskolchoz képest is látványosan kevés a belvárosi szórakozóhely, beülős, zenés kocsma.
Hideg és csendes a város, mindenki álmos, mindenki álmos..? A legnagyobb bulik még mindig Sóstógyógyfürdőn, a Barbizonban találhatóak. Ez egy igazi állócsillag Nyíregyháza egén. A belvárosban azonban szolidabb a kínálat. Működik az Absolut 2.0, van egy Mamma Mia, koncertek bevált helye a Club Hollywood, a Chloéban péntek este zenére lehet vacsorázni és néhány igényesebb kocsma is csalogat. Nagy baj, hogy az egyetemek hallgatói szinte észrevétlenek maradnak, láthatatlanok a tipikus "értelmiségi" ivók és bulihelyek...
