"... nem az győz, aki kemény marad, hanem, aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja önmagát, tudja, hogy az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele. Tudja, milyen rettentő őrület azt hinni, az a helyzet ura, aki kevésbé szeret, aki inkább megtartja eszét, aki hidegebb marad, aki távolabb tartja magát - ez a tévedés, amin minden sors összetörik: a győzelem azé, aki inkább szeret, aki elveszti erejét, aki jobban áthevül, aki közelebb van, aki fel tud olvadni, aki meg tud semmisülni... Mindig az győz, aki fel tudja adni énjét... "
Hamvas Béla: Fák
Még nem győztem. Talán még soha nem győztem, csak egyszer talán, tavaly - mondogatom magamnak a Bethlen Gábor utca elején. Aki ilyen februári estén sétált már errefelé tudja, hogy hideg-rideg ez az észak és dél közé vetett cezúra, amit két oldalról nagy (bér)házak határolnak. Egy picit feljebb is rántottam a cipzáram, mert éreztem a hűvös szél a nyakam köré kellemetlen sálat fon. Vajon hányan olvasnak még Hamvast - merengtem?
Persze Hamvast legtöbben csak A bor filozófiája miatt ismerik, pedig a transzparens egzisztencia atyja még az érzelmek kusza és enigmatikus világához is készített kézikönyvet. Azért is idézem, mert nem is olyan rég, egy este épp az ő értekezéseit hallgattam Rátóti Zoltán tolmácsolásában. Van ez a céltalannak tűnő kószálás, amikor egy fülessel nekiindulok a város kihalt utcáinak és csak úgy kedvteléséből rovom a kilométereket. A zene mellett időről-időre hangoskönyvek is megszólalnak a fülemben.
Épp a nyíregyházi Nefelejcs utca elején sétáltam végig, fülemben Hamvassal (ott ahol az egyik oldalon a Bujtosi kiserdő nyár és jegenyéi, a másik oldalon néhány régi ház, az asztalosműhely, meg öreg akácok nőnek és a világítás gyér fénye nem bír a sötétséggel), pontosan ott egyfajta látomásként fura, szökellő árnyat vettem észre. Pislogtam, könnyeztem, de az alak csak ott járkált az utca végén. Nevezzetek bolondnak, de akkor meg voltam győződve arról, hogy valami természetfeletti, (vagy természet alatti?) lényt pillantottam meg. Mivel a kezemen felállt a szőr, azt is tudni véltem, hogy az a valami rosszban sántikál és egyfajta éhség vezeti. Pillanatok voltak ezek, szemvillanások, még magam is megmosolyogtam, hogy ez a sötét, kevés lámpával megáldott utca milyen fura képzeteket gyárt egy egyébként is élénk fantáziájú emberben. Legyintettem és mosolyogtam magamon és kinevettem a bennem felébredt gyermeki félszt. Aztán valahogy megelevenedett a bensőmben a tesztoszteront reggeliző hímoroszlán. Felnéztem a csillagtalan égre és nevetve kacsintottam a Jóisten felé, mert ha Ő velem, akkor ki ellenem; hát megkergetem én ezt a sötét patást a Nefelejcs utcán, ha addig élek is… És nekibátorodva mondogattam magamban, jöjjön nézzem velem szembe, jöjjön próbálja csak megkaparintani a lelkem, most móresre tanítom. Nem fogja többé a gyanútlan sétálókat ijesztgetni!
De nem jött… Semmi sem történt.
Hónapok teltek el azóta. Nemrég ugyanazon az utcán, ugyanolyan vaksötétben sétálva jöttem rá, micsoda balga, beképzelt, magas lovon ücsörgő bolond vagyok. Ma már tudom nem álom volt, nem látomás, és nem is a megbomlott elme játéka. Az, amire ott, akkor felfigyeltem az belőlem bújt elő. Én magam voltam. És hiába éreztem nagyon erősnek magam, soha nem tudtam volna megbirkózni vele. Soha nem tudtam volna legyőzni, legyűrni, ha erőszakkal támadok rá, ha csupán izmokkal próbálom elpusztítani. Mert éppen ez a pusztító vágy, ez a győzni akarás, ez a furcsa indulat tette volna erősebbé. Csak akkor tudtam volna megszelídíteni, ha magamhoz szorítom, ha elfogadom, ha megszeretem, ha megértem, saját magamban teszek kárt, ha megpróbálom legyőzni.
Nikosz Kazantzakisz a Zorbászban arról ír, hogy meg kell keresztelni a bennünk élő ördögöt. Milyen szép történetet mesél el, a szerzetesről, akiben ha a sötét oldal munkál, azt a gonoszra fogja. Nem én - mondogatja a szerzetes -, hanem ott a lelkemben az a sötét valami cselekszik, aki nem is én vagyok.
„Egyszer megismerkedtem a Szent hegyen… egy szerzetessel, páter Laurentiosszal, Khioszból. Ez a szent ember azt hitte, hogy őbenne, egy ördög lakozik, nevet is adott neki Hodzsasznak hívta. „Hodzsasz húst akar enni Nagypénteken” – bőgte szegény Laurentiosz, és verdeste a fejét a templomküszöbhöz. „Hodzsasz nővel akar hálni, Hodzsasz meg akarja ölni az apátot. Hodzsasz, nem én!” S verte fejét a kőbe.
Majd a görög író így folytatja:
…tebenned is lakik egy ördög, csak még nem tudod, mi a neve. S mivel nem tudod, hogy hívják, tévelyegsz, kereszteld meg, uram, hogy megkönnyebbülj…
Ma egész nap nevet kerestem ennek a fura árnynak, ami bennem él. Nevet kerestem, ha már együtt kell vele élnem. Már csak azért is, mert ahogy egyre jobban megismerem rádöbbenek éppúgy szeretné, ha szeretnék, mint én magam. Szeretné, ha valaki úgy fogadná el, ahogy van. Ehhez azonban őszintének kell lenni magunkhoz és megfogadni Hamvas idézetét, mindig az győz, aki fel tudja adni az énjét… Aki meg tud szabadulni az egótól, aki képes megszüntetni ez a skizofrén állapotot...
Ez már a második esztendő, amikor nagy leckéket kapok arról, hogyan kell a " gőgös, mohó éntől” eltávolodni és újjászületni. Mert ha minden születés kín, minden újjászületés is az. Kín magamhoz szorítani a bennem élő rosszat, mert nem szelídül egykönnyen. Hamvas Béla közben azt mondja, minden ilyen próbálkozás, minden ilyen magunkon végzett jobbító operáció nagy alámerülés az árnyékvilágba. Olyan ez a popkultúrából lopott hasonlattal élve, mint amikor Ripley hadnagy megragadja a mellkasából előtörő anyakirálynőt és leveti magát a forró fémmel teli kohóba… A szépirodalom ugyanakkor tele van ilyen alámerülésekkel; Visio Wettini, Tar Lőrinc pokoljárása, vagy éppen Dante útja a Pokolban (az emberélet felén; mid life crisis), mind-mind ugyanazt az utat jelentik. Mélyre süllyedni, mélyre bukni és ott a legborzasztóbb félelmek ellenére is kinyitni a szemünk és jönni fel a felszínre, jönni vissza az életbe. Mindezt az a könnyűbúvár értheti meg leginkább, aki túl mélyre merült és majdnem elveszti az eszméletét, kattog a füle, megreped a dobhártyája és szinte vért könnyezve tör a felszínre levegőért. Fura „tripek” ezek. Nem kell hozzájuk kábítószer, elég egy trauma, egy kis láz, vagy valami olyan lelki kín, amitől az ember akár hónapokig szenved. És aki „onnan” visszajön nem lesz ugyanaz az ember. Nem lesz ugyanaz a lélek. Csakhogy az ilyen katarzisok ritkák és érzékeny, fogékony lélek nélkül soha nem történnek meg. Erről a fura lélekbúvárkodásról is ír Hamvas Béla. Szerinte az ilyesfajta merülésekhez történetesen egy-egy nagy, igaz szerelem kell. Olyan szerelem, amitől az ember örökre megváltozik… A külső szemlélő persze szerinte csak annyit lát, hogy az illető elmerült, mások elkönyvelik a halálát, majd csodák-csodája hetek, hónapok, évek múltán egyszer csak visszatér és nem az lesz belőle, mint akit megismertünk...
… akit ebben az alámerülésben és maradéktalan önátadásban visszakapok, már nem az, aki voltam. Az már több, gazdagabb, egyszerűbb, tisztább és istenibb. Ez a szerelem titka. A misztériumban csak két egymásban megsemmisült lény istenülhet.
Hamvas Béla: Litai (Imádságok)
