Kilenc nap után, bokatörötten egy kontrollt abszolválni a Bocskai utcán, nem egyszerű. A gőzt leeresztve, egy picit nyugodtabban írom meg a kripli Odüsszeiáját.

Lépcső, lépcső és lépcső…

Nem lábtörötteknek való vidék. Ez az első benyomásom és hirtelen a megboldogult Erőss Zsolt jut eszembe, aki fél lábbal, protézissel vágott neki a Kancsendzöngának. Lépcsők, lépcsők, jó magasra hágnak. A két mankóm segít fel, hogy aztán úgy vesszek el, mit Alice Csodaországban. Alice a nyúl üregében hernyókkal beszélget, őrültekkel teázik, beszorul a nyúl házába, hol megnő, hol összemegy… Nincs ez másképp egy átlagos beteggel, egy átlagos hétfőn az SZTK-ban sem…

A földszint 16-os a retinába égett. Úgy állunk sorban, mint 1982-ben Romániában kenyérért és húsért, amit akkor jegyre adtak. Úgy állunk sorba, mint a sorstársak, akik a frontvonal felcserére várnak. A kripli-eszkimó sok, az asszisztens, orvos és még az ülőhely-fóka kevés. Mentségükre legyen mondva, elkezdődött a felújítás, de közben gyógyítani is kellene… Mission impossible…

Dokument jeszty?

Az első pofont akkor kapom, amikor az asszisztensnőnek leadom a TAJ kártyám. Ő az anamnézises lapot követeli rajtam, én próbálom elmagyarázni, hogy benne vagyok a rendszerben, ő azt tanácsolja, hogy kripliség ide vagy oda, kezdjem a napot előről. Menjek haza és hozzam el a lapot. Persze sejtettem én, hogy kell majd  a papíros, de bevallom hősiesen a Traumatológián, majd az egy hét alatt átélt trauma miatt fogalmam sincs, hová tettem azt az átkozott papírost. Talán a kocsi kesztyűtartójában van, de hát oda reggel már nem botorkáltam le, mert ugye a garázs egyelőre no-go zóna egy bokatöréssel…

Szóval remegő kézzel, meg 180-as vérnyomással telefonálgatni kezdtem. Bordás Béla, önkéntes mentő és a város önkéntes angyala ment meg. „Guruljak” át egy most meg nem nevezhető, titkos osztályra, ahol nyomtatnak nekem egy példányt… Béla nagy tudós, tudja, hol dolgoznak a kórházban igazi angyalok…

Miközben a kripli-Odüsszeusz a nyomtatást intézi, a földszint 16-osban is megszólal az empátia apró csilingelő hangja és ott is nyomtatnak egyet nekem, kiáltjak a nevem a pusztába, hiába, merthogy én akkor a jótét lelkek osztályán élvezem a lézernyomtató megnyugtató hangját…

Számba véve a papírt, mint kutya a kölykét, „visszagurulok” a bűnös SZTK épületébe. Ott nagy dirrel-durral beadom a 17-esbe a papírom, határozottan teszem be magam mögött az ajtót, ezt még a hatodikon is hallják, gondolom, amikor 10 másodperc után ki is köpik onnan, hogy te analfabéta, 16-os a te lyukad… Papír be, másik papír ki. Mehetek röntgenre. Leülök a 13-as ajtó elé, ahonnan kisvártatva kijön egy kedves asszisztensnő. Adnám a papírt, mire finoman lesajnál; te kis mókus, ott négy ajtóval odébb van egy információs pult, oda tessék… Hogy hol a büfé, az nagy betűvel a röntgenes ajtó mellett, az információs pultról ellenben mélyen hallgat az ezer éves SZTK. Várakozás. Ismerkedés a sorstársakkal. Az egészségügy helyzetének pontos, népi anamnézise. Mesedélután, legalább 3 sorstárs sztorijának alapos kibeszélése, irgalmas nővérek részvétele nélkül…

Az egészség nem lehet alku tárgya... Vagy mégis?

Röntgen. Csizmában. Majd vissza a 16-os poklába. Álldogálás. Lépcsőn ülés. Szánakozó tekintetek elviselése. Már kifelé jövet mosolyog egy hölgy, aki mondja, maga még kap odabent, mert nem ment el a gipszelőbe levágatni a fekvő gipszet… Vérnyomás fel, így lépek be dr. Baráth János, barátságos vizsgálójába és valóban éppen azzal kezdik, hogy miért nem vágattam le a gipszet. Rövid értetlenkedés után levágják rólam a medvecsapdát. Közben dr. Baráth János mosolyogva mondja, hogy most kapok egy járógipszet, meg 2 hétre való jótékony vérhígító injekciót és boldog leszek. Itt tudom meg, hogy olyan sincs, hogy repedés, csak olyan, hogy törés. Mert ugye, van ez az eufemisztikus fogalmazás, ami a maga alá csináló beteg számára jött létre: nem törött, repedt... 

Alkudozni kezdek, mintha a KGST piacon lennék. Doktor úr, értse meg, a gipsz az nem lehet, az képtelenség. Rám néz. Érzi a helyzet komolyságát. Van egy másik megoldás. Az sem jobb, de nagyobb önuralomra lesz szükségem. Bokarögzítő, fáslival és 2 hét pihenés. Nem lehet terhelni. De így már esetleg be tudok ülni a kádba, talán hamarabb kezdhetem el a rehabilitációt és nincsen medvecsapda…

Na melyik a jobb? Te mit választanál?

Most van egy korrekt gumizoknim, egy remek légpárnás bokarögzítőm, meg két hetem a kispadon.

Amikor hazajöttem, legszívesebben „dűtöttem, borítottam volna, mint a Gálék kocája”. Olyan hisztit csaptam, hogy szegény apám gyorsan hazament, mert nem akarta látni, hogy a „kicsi” fia hogyan változik dühöngő pszichopatává…

Háromezer-hatszázkilencvenkettő karakter után kicsit megnyugodva, az élet türelemre int. Van, amit ki kell várni, van, amihez meg kell gyógyulni, van amihez, türelem és hit kell. Van, amihez (ágy)nyugalom, szelídség és alázat kell. Ma ebből semmit nem tudtam gyakorolni. Pedig sokat hirdettem, hogy mit is jelent a böjt.

2018-19 a böjt tanéve. Így fog bevonulni a személyes Odüsszeiám krónikájába. Érti, aki ért. Hallja, aki hallja. Egy biztos, egyszer a kórházban nagyon megbántottam valakit, aki egy vizsgálat után éppen, hogy magához térve nem bírta összeszedni magát és nem ugrásra készen várta, hogy érte menjek… Most azt a mondatom, ezerszer kapom vissza… Nagy a Jóisten kegyelme…       

Köszönöm apámnak a türelmet, a magyar egészségügynek a remek élményeket és az ott lévő sorstársaknak a bátorító empátiát.

Erőt, egészséget kíván a kripli-Odüsszeusz!

Amikor az unokatestvérem 1985-ben felcserélte az akkor még nagyon szocialista, nagyon gulyáskommunista és nagyon népköztársasági Magyarországot a Bundesrepublik Deutschlandra, az „utolsó” látogatása során két ajándékot hagyott rám. Annyira kiskölyök voltam, hogy a vízilabdás társasjáték érdekelt jobban, de azért azt a „rózsaszín” borítós kazettát berakattam édesapámmal a magnóba…

A „víárdewörd”-öt hamar megtanultam dúdolgatni, főleg azután, hogy Hofi bácsi azon a Szilveszteren a „pijálafölddel” Zajtától, Nagyatádig tette örökérvényű „magyar” slágerré az egyébként is bestseller dalt.  

Akkor még fogalmam sem volt, hogy ki az Májköldzsekszon… Évek teltek el tudatlanságban. Fogalma sem volt arról, hogy közben lemaradtam a minden idők legjobb albumáról a Thrillerről… Pulyaként nekem a „Bad” lett az első döbbenetes és elementáris élmény…

A Dirty Diana, a Smooth criminal, a Man in the mirror, na meg a Liberian girl… Atyaég. De fura, hogy ez nekem meg volt és valahol meg is van, bakeliten is. A Bad. Azt is az unokatesómtól kaptam…

1989-ben fonnyadt, kis pulya testünket erre ráztuk a Stendal melletti pionyírlágerban. Erre lázadtunk, erre vertük meg a tőlünk egy kicsit fiatalabb szovjet táborlakókat, csak, hogy törlesszünk 1956-ért, na meg úgy egészében, az elmúlt 40 évért.  

Akkor még Jacko, csak egy domesztoszba áztatott afroamerikai srác volt. Akkor még ő volt  a király, a pop királya. Ő volt Amerika hangja, a vagányság, a megtestesült excentrizmus, a rivaldafény, a sóbiz, a sztár. Ő volt mindaz, ami a keleti blokk országaiban a Nyugatot, az "Amerika-bolygót” jelentette.

Jacko nélkül nekem nincs rendszerváltás, nincs angol tanulás, nincs meg a lázadás és nincs az az ember, aki most vagyok.

Akkor csak megvontam a vállam, amikor olyat olvastam róla, hogy szájmaszkban közlekedik, csak kesztyűben fog idegenekkel kezet és valami kapszulában alszik, hogy jobb legyen az oxigénellátása. Kicsit később a Dangerous albumnál sem érdekelt, hogy akkor most ő pedofil, vagy csak imádja a gyerekeket, az elrontott gyerekkora miatt. Nem érdekelt, hogy a házassága kirakat-e, bár az feltűnt, hogy a hülye műtétek miatt egyre jobban hasonlít egy elfuserált földönkívüliekre, mint egykori önmagára. A Men in black nem hiába figurázta ki…

A negyed évszázados, összefoglaló albuma szinte minden ismerősömnek ott állt a polcán. Jacko valahogy mindenkinek kötelező elem lett, ha zenét hallgatott a Dél-Nyírségben, kamaszként.

Amikor 2009-ben kiderült, hogy elhunyt, a gyerekkorom temettem el vele. Korán ment el, ahogy a sztárokhoz illik. Dicstelenül, perekkel, botrányokkal tarkítva, ahogy sztárokhoz illik…

Most pedig 10 év után megtörténik a teljes trónfosztása is. 10 év után kiderül, hogy egy súlyos lelki beteg, pedofil ragadozó volt… Letiltják a rádiók a dalait, a tehetségkutatókon nem lehet énekelni, a 4 órás dokufilm mindent, de mindent lerombol, amit felépített.

Abszurd, hogy halálában írja ki magát a popzene történelméből. Jogos, nem jogos? Miért most jönnek elő ezzel a sztorival? Mennyit lehet ezzel keresni? Mennyi a valóság és mennyi a valótlanság ebben?

Kit érdekel!?!

A média szétszedi, apró atomokra bontja az életét. Jogosan? Jogtalanul? Mindenki válaszolja meg maga a kérdést.

Ugyanezt éreztem, amikor a Queen filmet megnéztem. Gyerekkoromban nem is tudtam, hogy Farrokh Bulsara (nomen est omen...) bácsi magánélete, közerkölcsei hajmeresztők.

Felnőtt, egészséges emberként megsavanyodik a tej a számban, mert már nem tudom úgy hallgatni a Somebody to love, vagy a Love of my life slágereket, nem tudom úgy hallgatni a I Just Can’t Stop Loving You-t, vagy a The Way You Make Me Feel-t. Mert, amikor felcsendülnek, akkor apró, sötét felhők jelennek meg a szemeim előtt.

De valahol, titkon, azért pontosan tudom, ha kiírjuk őket a popkultúrából, pontosan olyan, mintha könyveket égetnénk. Kányádi írja: bűn bűn alól új bűnt vedlik... Ilyen az ember, azt a dicsfényt, amit elértek büntetlenül nem lehet megélni. Nem akarok semmit relativizálni, de egy biztos, miközben ezeket a sorokat írom, szól a  Smooth criminal...

Egyébként sem nem nekem kell tudni megítélni és megbocsátani, az Mindenható dolga….

Az milyen, hogy Szabó Gergő 15 percen belül a kórházban van. Az milyen, hogy Bordás Béla Budapestről telefonál haza; a tévés fiúra, tessék kérem figyelni… Az milyen, hogy Gergő egy cimboráját megkéri, visszahozatja magát a kórházba, hazafurikáz az autómmal és még gyorsan be is vásárol, hogy minden rendben legyen. Ma este még felhív, ok, hogy múlt szombaton egyedül voltál, de holnap lesz-e segítséged? Az milyen, hogy Szoboszlai Tibi felhív, hogy mondjam bátran mire van szükségem, bevásárol. Az milyen, hogy Aurora Borealis rendszeresen felhív, hogy éppen a Tescoban, Lidlben, Aldiban van, mit hozzon. Az milyen, amikor Bánhidi Krisztián reggel egy forró kávéval csenget be, és sorra jönnek a látogatók, meg egyfolytában csörög a telefon; hogy vagyok?

Az milyen, amikor anyukám azonnal a kedvencem főzi, apa frissen hozza. Édesanya munka után, apám meg, mint egy forma-1-es pilóta... Ugye nem baj, ha nyilvánosan elérzékenyülök? 

Semmi sem számít, csak ez. A többi meló, sietség, rohanás, hiúság, dicsvágy meg nagy büdös semmi…

Csak az számít, hogy a bajban, ki nyújtja a kezét, ki kérdezi-e, tud-e bármiben segíteni…

Nagy lecke ez. Kemény, nagy lecke és egyértelmű a tanulság. Leköteleztek és sokáig az adósuk maradtam. Egy illúzióval azonban kevesebb lettem. Na de;

life goes on, time goes by.

A fremenek meg nem felejtenek… -)

Már csak kettőt kell aludni és megszabadulok ettől a medvecsapdától. Már csak kettőt kell aludni csizmában. Már csak két éjjel ébredek majd arra, hogy álmomban poénból valaki kályhacsövet húzott  a lábamra. Már csak kettőt…

Ma egy hete tart a szobafogság. Épp most van egy hete a „csizma” a lábamon és szólíthatom magam Caligulának a Négy Fal Császárságában. Tegnap lebotorkáltam a postaládához. Nagy bátorság kellett hozzá, és ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a tavasz. Úgy orrba vágott, hogy majdnem elbőgtem magam. Mert hiába nyitod ki az ablakot, ülsz az erkélyre. Azt a fajta szabadságot, hogy a hónod alá kaphatod a fél világot, semmi sem pótolja. Egy hét alatt megnőttek a levelek a tóparti fűzfákon. Egy hét alatt megnőtt bennem az Élet. Megnőtt bennem a vágy, hogy gyalogoljak, hogy nagyokat szippantsak ebből a „veszett” tavaszból, ebből a megállíthatatlan, fékezhetetlen valamiből, ami már parányi növénykét varázsolt az ősszel szedett bazsalikommagokból, ami a megszáradt évelőkből előcsalogatja  zöldet. Látom a vízityúkjaim, megint itt dumálnak a sirályok a ház felett és azt vettem észre, hogy a vadkacsák visszakapták a patyolatból a csinos tollazatuk.

Pénteken mindenki mozgott. Én ültem az ablakban és bámultam ezt az őrült sietséget. Ezt a hétvégi lázat. Néztem a suhanó autókat, a megszaporázott lépesekkel közlekedő gyalogosokat, és vigyorgó bicikliseket. Mondom a tavasz ránk rúgta az ajtót, kapatos és erőtől duzzad. Táncba hív, pálinkával kínál és odatekert az égi fűtésnek; hadd éljenek.

És zöldül, pattan, bomlik és szomjas és éhes és égig emeli a vágya…

Már csak kettőt kell aludni. Hétfő lesz. Sose vártam még így hétfőt. Sose gondoltam még ilyen tavaszi szerelemmel hétfőre. Még, ha csalódnom is kell majd benne, de ő legalább eljön…

Szombaton ünnepeljük a lengyel-magyar barátság napját. Ebből az alkalomból egy zseniális filmet ajánlok a nyájas olvasó figyelmébe...

Még itt cseng a fülembe, ahogy Glenn Gould Bach Goldberg variációját játssza a film legvégén. Mr. Gould előadásmódját nem lehet összetéveszteni, mert dúdol közben. És ez most nem a Lars von Trier féle förtelem, A ház, amit Jack épített. Mert abban is fel-felcsendül a Goldberg variációk legszebb, legintimebb része a kanadai zongorazseni előadásában. Ez most Pawel Pawlikowski lenyűgöző (fekete-fehér) drámája. Ez a Hidegháború. Éppen csak véget ért. Éppen csak felsorolták a színészeket, éppen csak vettem egy nagy levegőt, megtöröltem a szemem és azonnal írni kezdtem.

Nem is lehet másképp. Nem hagy nyugodni, felkavar, megszólít, felzaklat. Robog a katarzisig és magával ragad, kifeszít a szerelemvonat elejére. Ha színházban lennék, felállva tapsolnék. Bravóznék, fütyülnék, és amikor a két főszereplő Joanna Kulig, valamint Tomasz Kot kéz a kézben feltűnnének a világot jelentő deszkákon, talán még nagy, kövér könnycseppeket is megengednék magamnak a lázas tapsolás közben.

Pedig a szánkba rágják: ez film csupán egy "szimpla" metafora. Amikor Wiktor francia szeretője, a költőnő, kioktatja Zulát, rá is erősít: ez egy metafora. Persze, az a mondat, ott, abban a kontextusban sem semmi;

„...ha szerelmes vagy, az idő nem számít…”

Ha szerelmes vagy az idő nem, de a körülmények igen. Csodálatos film egy se veled, se nélküled kapcsolatról. Egy kicsit a kommunizmusról, a művészet lényegéről, az élet értelméről és mindezt a szeretet-szerelem ünneplőjébe öltözteti.

Édes istenem, hányszor bántjuk meg egymást, akarva, akaratlanul. Hányszor érezzük, hogy nem megy tovább, aztán, amikor elválnak útjaink rájövünk, hogy „nélküle” meg ránk zuhan a színtelen szagtalan, sárga büdös nagy semmi. Így zuhan Zulára és Wiktorra is ez a csodálatos, ez a melankolikus, ez a határoknak, rendszereknek, évtizedeknek fügét mutató egyszeri és megismételhetetlen érzés.  

De gyönyörű ez a film! Ahogy tiszta forrásból merítve, ismét és ismét visszatér az ősi lengyel népdalokhoz. Az eredethez. Úgy is kezdődik. Mintha Bartókot vagy Kodály látnám. A főhős, Wiktor, éppen Dél-Lengyelországban gyűjti az ősi motívumokat. Míg egy dallam helyett a szépséges, temperamentumos, okos Zulát, azaz magát szerelmet találja meg. Zula más mint a többi lány. Nemcsak tehetséges, eredeti, van humora, becsvágya, intelligens és bűbájos. Wiktor meg nem tud neki ellenállni. Ahogy Zula sem a művelt, okos férfinak.

De gyönyörű, ahogy újra hangolják a lengyelek a szomszédot, Kunderát. Mármint a Lét elviselhetetlen könnyűségét. Vagy, ahogy rímelnek a Mások életére. Amilyen könnyedén csinál a kommunizmus kezdeti, rémséges időszakából, könnyű díszletet és komponálja meg közben két egymásért meghalni is képes szerelmes hattyúdalát…

Ha valakinek kétsége támad, hogy a szerelmesekkel vagy a rendszerrel van a baj, vagy mindez egy és ugyanaz, akkor a film készítői nem hagyják sokáig kétségben vergődni. Pedig olyan egyszerű toposzokra építkeznek; a nő állandó féltékenységére, a férfi megtartani és elengedni képtelenségére. Provokációkra, túlzásokra, erőlködésekre. Küzdenek lehetetlennel, szláv bánattal, magukkal és persze ezzel a mindent maga alá gyűrő, irracionálisnak is felfogható érzéssel.

Micsoda klasszikus jelent, amikor Zula a fene nagy művészettől megcsömörlötten Wiktor fejéhez vágja, korábban férfi voltál most már meg művész. És a nő másik, korábbi szeretője, egy éjjel hatszor is megdugta (na jó csak fel akarja húzni a pasit), bezzeg most Wiktor, aki egykor bárhol, most párizsi művészként csak a "munkájának" él... Nem neki, nem csupán a testének, lelkének.

És csattan a pofon, és eltűnik a nő...

Mondom, toposz, de olyan szép... És van az a szerelem, ami nem hagy élni, ami nem hagy nyugodni. Van az az érzés, ami megborít, ami megbolondít, ami olyan lázzal ég bennünk, hogy öt év kőbányát is érdemes bevállalni érte...

Túl sok a spoiler...  Maradjunk a végnél...

A lerombolt lengyel templomnál, a falakról málló freskóknál, ahol Krisztus tekintete őrzi a lélek gényegét, végső üzenetét. És mindezt keretes szerkezetbe öltve, finoman súgva a fülünkbe: megéri, megérte...

Film noir? Vagy inkább amour noir? Vie noir? Ki tudja? Hevenyészett fordításban álljon itt a film legszebb népdalszövege:

„Édesanyám elrendelte

Az a legényt szívem ne szeresse…

De én azt a legényt elkapom

Örökké szeretni fogom…

Két szívecske, négy szemecske

Miért sírtatok egész este…”

A Hidegháború nem ajánlott "irodalom", hanem kötelező "olvasmány"…

(a poszt használati útmutatója: úgy olvasd, hogy indítsd el a zenét...)

I.

- Fiam, te az erdőben futottál? – kérdezte édesanyám kétségbeesetten, azzal a naivan nyírbátori hangsúllyal, amiből egyértelműen kiderül, fogalma sincs mit jelent Nyíregyházán az erdei futás. - Hát ott a vadak szoktak... – jegyezte meg továbbra is elképedve és én felnevettem, nem is, röhögtem, röfögtem a telefonba…

II.

Ki szórakozik azzal éjszakánként, hogy egy baromi nehéz kályhacsövet tesz a bal lábamra? Így ébredek vasárnap reggel óta. Ma össze is tekertem magam. Arra ébredtem, hogy valami fura, homályos köd küld jeleket a bal lábam helyett. Magam alá gyűrtem a kályhacsövet, a megrepedt bokacsontot. Mindent. És fél öt körül, egy megmagyarázhatatlan riadóra ébredtem. Eltűnt a bal lábam. A gipszből kikandikáló lábujjakat egyenként masszíroztam át. Emelgettem, húzogattam, masszíroztam, míg aztán visszakaptam az érzést; ki rakta rá éjjel már megint ezt az iszonyú kályhacsövet a lábamra? Ha nem barmolják szét tuti el tudom adni könyöknek egy spórhoz. Nagy üzlet lesz…

III.

Belenyugvás. Lázadás. Belenyugvás. Forradalom. Fél lábbal egyensúlyozva megpakolod a gépet. Ugrálsz konyha és hálószoba között. Le akarod gyűrni a tétova tehetetlenséget. Azt akarod érezni, hogy összeforrt és nem fáj, lecsusszan rólad a gipsz és mosolyogva hagyod magad mögött ezeket a buta napokat… De semmi… Félidő… Még ugyanennyi hétfő reggelig. Vagy ki tudja meddig még…

+1

Tegnap találtam egy iszonyúan finom érzést. Mélyen eltemetve. Több hónapos por rajta. Ültem a széken, lehunytam a szemem és éreztem, hogy meleg fény süti az arcomat, hallottam, ahogy a tengervíz lázasan dolgozik, csapkod, csiszolja a kavicsokat és kagylókat a vet a lábam elé. Egyszerre voltam múlt, jelen és jövő. Egyszerre voltam ember és csillagpor, egyszerre emlékeztem teremtésre, születésre és szerelemre. Egyszerre voltam mindenütt. Egyszerre voltam egy és milliárd. Utoljára tavaly augusztusban éreztem ilyet. Akkor a négyesen hajtottam és reggel volt…  

Vannak napok, melyek fehér ingbe, díszmagyarba öltöztetnek testet, lelket és nagy széles mosolyt ragasztanak az ember orcájára. Vannak napok, amikor néhány reflektor felénk fordul és az egyébként felemás élet, sors a szebbik, tisztábbik, ünnepibb ábrázatát mutatja a világnak. Van, hogy a Jóisten látványosan a tenyérbe vesz és a kebléhez szorít. Vannak ezek az ideális napok, amikor a hőmérséklet, a csapadék, a szellő és az ember belső világa is harmóniába kerül. Így volt ez március 15-én. A "díj" jól esett és zavarba hozott. Zavarba hozott, mert nem számítottam rá és nem is feltételeztem, hogy valaha is. 

Annyi ünnepség után kérdeztem a díjazottat, hogy akkor most mit érez, mit gondol, mi futott át az agyán? Most magamnak tehettem fel a kérdést; hogyan tovább? Citius, altius, fortius... Nincs mese, ez csak előleg...

Dankó Laci, kollégám annyit tett hozzá; - "Felrobbantottad a netet." Barokkos túlzás ez, de tény megszámlálhatatlan lájk és gratuláció érkezett, amitől elképedtem és meghatódtam. Tudom, a facebook kegye könnyű, mint vattacukor, ám mégis valami finom rezgés áradt az internet felől, empátia, együttérzés, öröm formájában. Köszönöm... Köszönöm szépen, hogy vagytok, figyeltek, jeleztek.

Mert mit ér az újságíró olvasó nélkül? Költő versmondó nélkül? Televízió néző, rádió hallgató nélkül? Ez mint a szerelem, páros tánc. Valaki húzza a zenét, valaki csinálja a hangulatot, valaki produkálja magát, de kell még legalább egy ember, aki vele tart... Köszönöm, hogy velem táncoltok nap, mint nap, velem hallgatjátok az életem zenéjét, még akkor is, ha néha akad némi disszonáns... És most engedjétek meg, hogy idemásoljam azt a rövid beszédet, amit Tiszavasváriban elmondtam...

Nekünk jogunk van újraélni,

Jogunk van sohse félni

Nem kérdeni meddig, merre?

Vissza a tengerre.

Tisztelt képviselő úr, polgármester úr, képviselő urak és hölgyek, hölgyeim és uraim!

Ezzel a négy sorral nemcsak azért tisztelgek a magyar költészet és nem mellékesen a magyar újságírás óriása, Ady Endre előtt, mert 100 éve hunyt el, hanem azért is, mert a családi legendárium szentül tartja, valamiféle komaság lehetett az én famíliám és a költőé között.

Idén ősszel lesz 19 éve, hogy beléptem a Nyíregyházi Televízió ajtaján. Akkor Márföldi István, igazgató úr figyelt fel rám és az a Ferenczik Adrienne válogatott be a híradó stábjába, akit most íróként és az M5 kulturális csatorna szerkesztőjeként ismerhetnek. 

Hölgyeim és uraim, nekem ez a megye a mániám! A szüleimtől itt kaptam az anyanyelvem, ami nélkül most nem lehetnék magyar újságíró, itt éreztem meg az első szerelem ízét és itt kaptam meg az első diplomám. Ez a megye a mániám, mert akárhová is nézek csupa érték, csupa tradíció és izgalom.

Köszönöm önöknek ezt a díjat, mert felismerik, hogy az újságíró médium, aki felerősíti az itt élők hangját, bemutatja az itt található érékeket és szerez új, távoli rajongókat. Köszönöm ezt a díjat, mert bár az én nevemet emelik most ki, de a televízió csapatmunka, minden szerkesztő, operatőr, vágó munkája benne található.

Köszönöm a szüleimnek a támogatást, és szeretnék köszönetet mondani, C. I.-nak, aki sokat tett azért, hogy itt állhassak.

https://frissmedia.hu/hir/gyorshir-z-pintye-zsolt-kapta-iden-a-megyei-sajtodijat/10627

Panoráma? Híradó? Stúdió akármi… Fogalma sincs, hol láttam először. Pulya voltam, de a fizimiskája, a felkészültsége, az okossága miatt megjegyeztem. A bácsi ott a képernyőn okos. Aztán talán 2004-ben a Bolyáki Attila féle Tudósítók világtalálkozóján ő lett a zsűri elnöke. Csanáloson forgattunk. A határ miatt kettévágott sváb közösségről. Nem ért díjat, de Baló megdicsérte, hogy szakmailag rendben van. Szép híradós munka. Jól esett. Baló fogalom volt. A felkészültség, a szakmai alázat, a gondolkodás, az intelligencia embere. Szakembere. Baló mester volt. Nagymester. Bölény, hős és legenda lett. Hiányozni fog…

Apám hív, mondja, hogy tartozom neki. Még nem írtam semmit az ünnepről. Az ünnepről, ahogy ő élte meg. Március 15-én Pesten járt. Egy lengyel csoporttal együtt emlékezett. Nem volt tervben a határon átívelő ünneplés, hacsak az égiek nem így akarták. A "testvérek" egy hatalmas piros, fehér zászlót hoztak magukkal. Készültek, de a zászlótartó lengyel nem bírta sokáig lengetni, belefáradt. Apám jelbeszéddel a tudomására hozta, hogy besegítene. Az először megrémült, hogy el ne vegyék tőle, de aztán apám széles mosolyából megértette, hogy itt segítő kéz ajánlkozik.  És akkor látom magam előtt az én ősz hajú, 70 éves édesapámat, ahogy a hatalmas lengyel lobogóval áll a Nemzeti Múzeum előtt és őszintén mosolyog.

Most már mosolyog, mert ő nyert. Kineveti a szabadságharcok, forradalmak arctalan, lélektelen eltipróit. Kineveti az orosz cárt, a legfelsőbb elvtársat, a párttitkárt, aki egy páncélszekrénybe dugta előle az ipari innovációs díját. Kineveti a 40 éves emberkísérletet, amiről talán maga sem hitte, hogy úgy lesz vége, mint egy rossz mesének.

Kézről kézre járt a nehéz, nagy, büszke lobogó, és erősödött a tudat, lengyel-magyar két jó barát. Apám kezébe többször is megfordult az a lobogó. Mosolyogtak egymásra ebben a fényes szélben és végül egy kisebb méretű lengyel zászlóval ajándékozták meg az én mindig lelkes, mindig nagyszerű édesapám.

A kérés meg úgy hangzott, hogy lennék szíves ezt szépen, történetben, keretben. Hogy élmény legyen olvasni. Mert ez nem véletlen. Ahogy apám magyarul, azok lengyelül, mint 1848/49-ben valahol Erdélyben és vagy szerte az országban. Bem, Dembiński, Wysocki, Bulharyn, Woroniecki, d Abancourt, Kulikowski… Mind itt vagytok a  szívünkben! Köszönjük szépen!

Istenem, van még egy nép, melyet ennyire testvérnek érezhetünk, akik minket ennyire testvérnek éreznek, hogy eljönnek Varsóból Kielcéből, Krakkóból, hogy zászlót lengessenek a fényes szélben? Nagy az Isten kegyelme…

Indulj…

Korán ébred. Egyébként ismét korán hajnalodik. Mint tavaly. Akkor minden hajnallal barátságot kötött. Most ismét név szerint ismeri majd a tavaszi és nyári hajnalokat. Gipszelt láb megvan. Furcsa módon, ahogy hagyta. Alatta párnák. Így a magasban. Így kényelmes. "Nyugodtan" a helyzet változatlan… Illetve mintha megnőtt volna a gipsz… Vagy csak a lába ment össze. Megátalkodott mosoly. Jössz te még le arról a bal lábról, piszkos gipszből készült spanyolcsizma. Lábujjakat átmozgat. Ötöt számol. A mozgás nem fáj. Jónak indul. Konyháig két bottal mutatványosan. Liheg, érzi, hogy a lábemelgetés miatt, egyre több helyen jelentkezik izomláz. Konyhában teát főz, napi hírek után kutat. Az újságíró olyan mint egy kutya, mindig valami lerágni való csont után kutat. Gipszben, vagy gipsz nélkül mit számít.

Intermezzo: Aztán a csészével a kezében áll féllábon. Kakas-darumadár. Néz erősen Debrecen felé. Szuggerálja a nagy semmit, hogy vajon jó napjuk van-e arrafelé a pulyka-kakasoknak, láthatják-e, megpillanthatják-e Miss Elfejlődtünket…   

Mondom fogság ez a gipsz. Börtön. Kényszerpihenő. Ajánlkozna a kripli, hogy bármit megcsinál, ír, szerkeszt, küldjék neki a melót. Távfelügyelettel. Nevetik. Ülj le. Ne ugrálj. Tedd fel a lábad, nézz, olvas. Kösd le magad. Ne járjon az agyad. Ne túráztasd. Tök felesleges.

Megint hétfő. Megint élek. Ugyanaz a kör rendel. Mi más lehetne. Ugyanaz a szív. Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a lázadás. Ugyanaz a forradalom. Ugyanaz az ember. Talán bölcsebb, talán okosabb. 

Aztán a lába nyugtatja le. Újra szűk a gipsz. Magasba kéne rakni. Lábujjakat átmozgatni. Lecsendesedni. Imádkozni. Bármit, amitől gyógyul a test, gyógyul a lélek. Ép testben, éppen élek…

De tartják bennem a lelket. Nem a Miss Forget it, de akadnak szép számmal, akik képesek feltenni azt az egyszerű és mágikus kérdést: hogy vagy?

Egy hogy vagy?-ban benne lehet a szív, a lélek. Benne lehet a gyógyszer, a remény, a megváltás. Hogy vagy? Mindened megvan? Vigyek valamit? 

Hogy jobban legyen bekászálódik a fürdőkádba. A törülközőt megint elfelejti. Cifrázva engedi a vizet. Hogy vagy? Neveti a maga maga keserűségét. Aztán 3 nap után borotválkozik. A szőr alól elbújik az arca. Itthon vagyok…

Este…  

Ki-ki nyugalomban. Én persze most sem. Nincs itt nyugalom, főként ha az antennák jeltelen sistergést vesznek. Pedig szép ez a március. Nagy, büszke és vagány. Nagy mosoly. Nagy szabadság, hogy bármit álmodhatok…