Apám hív, mondja, hogy tartozom neki. Még nem írtam semmit az ünnepről. Az ünnepről, ahogy ő élte meg. Március 15-én Pesten járt. Egy lengyel csoporttal együtt emlékezett. Nem volt tervben a határon átívelő ünneplés, hacsak az égiek nem így akarták. A "testvérek" egy hatalmas piros, fehér zászlót hoztak magukkal. Készültek, de a zászlótartó lengyel nem bírta sokáig lengetni, belefáradt. Apám jelbeszéddel a tudomására hozta, hogy besegítene. Az először megrémült, hogy el ne vegyék tőle, de aztán apám széles mosolyából megértette, hogy itt segítő kéz ajánlkozik.  És akkor látom magam előtt az én ősz hajú, 70 éves édesapámat, ahogy a hatalmas lengyel lobogóval áll a Nemzeti Múzeum előtt és őszintén mosolyog.

Most már mosolyog, mert ő nyert. Kineveti a szabadságharcok, forradalmak arctalan, lélektelen eltipróit. Kineveti az orosz cárt, a legfelsőbb elvtársat, a párttitkárt, aki egy páncélszekrénybe dugta előle az ipari innovációs díját. Kineveti a 40 éves emberkísérletet, amiről talán maga sem hitte, hogy úgy lesz vége, mint egy rossz mesének.

Kézről kézre járt a nehéz, nagy, büszke lobogó, és erősödött a tudat, lengyel-magyar két jó barát. Apám kezébe többször is megfordult az a lobogó. Mosolyogtak egymásra ebben a fényes szélben és végül egy kisebb méretű lengyel zászlóval ajándékozták meg az én mindig lelkes, mindig nagyszerű édesapám.

A kérés meg úgy hangzott, hogy lennék szíves ezt szépen, történetben, keretben. Hogy élmény legyen olvasni. Mert ez nem véletlen. Ahogy apám magyarul, azok lengyelül, mint 1848/49-ben valahol Erdélyben és vagy szerte az országban. Bem, Dembiński, Wysocki, Bulharyn, Woroniecki, d Abancourt, Kulikowski… Mind itt vagytok a  szívünkben! Köszönjük szépen!

Istenem, van még egy nép, melyet ennyire testvérnek érezhetünk, akik minket ennyire testvérnek éreznek, hogy eljönnek Varsóból Kielcéből, Krakkóból, hogy zászlót lengessenek a fényes szélben? Nagy az Isten kegyelme…