Már csak kettőt kell aludni és megszabadulok ettől a medvecsapdától. Már csak kettőt kell aludni csizmában. Már csak két éjjel ébredek majd arra, hogy álmomban poénból valaki kályhacsövet húzott  a lábamra. Már csak kettőt…

Ma egy hete tart a szobafogság. Épp most van egy hete a „csizma” a lábamon és szólíthatom magam Caligulának a Négy Fal Császárságában. Tegnap lebotorkáltam a postaládához. Nagy bátorság kellett hozzá, és ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a tavasz. Úgy orrba vágott, hogy majdnem elbőgtem magam. Mert hiába nyitod ki az ablakot, ülsz az erkélyre. Azt a fajta szabadságot, hogy a hónod alá kaphatod a fél világot, semmi sem pótolja. Egy hét alatt megnőttek a levelek a tóparti fűzfákon. Egy hét alatt megnőtt bennem az Élet. Megnőtt bennem a vágy, hogy gyalogoljak, hogy nagyokat szippantsak ebből a „veszett” tavaszból, ebből a megállíthatatlan, fékezhetetlen valamiből, ami már parányi növénykét varázsolt az ősszel szedett bazsalikommagokból, ami a megszáradt évelőkből előcsalogatja  zöldet. Látom a vízityúkjaim, megint itt dumálnak a sirályok a ház felett és azt vettem észre, hogy a vadkacsák visszakapták a patyolatból a csinos tollazatuk.

Pénteken mindenki mozgott. Én ültem az ablakban és bámultam ezt az őrült sietséget. Ezt a hétvégi lázat. Néztem a suhanó autókat, a megszaporázott lépesekkel közlekedő gyalogosokat, és vigyorgó bicikliseket. Mondom a tavasz ránk rúgta az ajtót, kapatos és erőtől duzzad. Táncba hív, pálinkával kínál és odatekert az égi fűtésnek; hadd éljenek.

És zöldül, pattan, bomlik és szomjas és éhes és égig emeli a vágya…

Már csak kettőt kell aludni. Hétfő lesz. Sose vártam még így hétfőt. Sose gondoltam még ilyen tavaszi szerelemmel hétfőre. Még, ha csalódnom is kell majd benne, de ő legalább eljön…