Vannak napok, melyek fehér ingbe, díszmagyarba öltöztetnek testet, lelket és nagy széles mosolyt ragasztanak az ember orcájára. Vannak napok, amikor néhány reflektor felénk fordul és az egyébként felemás élet, sors a szebbik, tisztábbik, ünnepibb ábrázatát mutatja a világnak. Van, hogy a Jóisten látványosan a tenyérbe vesz és a kebléhez szorít. Vannak ezek az ideális napok, amikor a hőmérséklet, a csapadék, a szellő és az ember belső világa is harmóniába kerül. Így volt ez március 15-én. A "díj" jól esett és zavarba hozott. Zavarba hozott, mert nem számítottam rá és nem is feltételeztem, hogy valaha is. 

Annyi ünnepség után kérdeztem a díjazottat, hogy akkor most mit érez, mit gondol, mi futott át az agyán? Most magamnak tehettem fel a kérdést; hogyan tovább? Citius, altius, fortius... Nincs mese, ez csak előleg...

Dankó Laci, kollégám annyit tett hozzá; - "Felrobbantottad a netet." Barokkos túlzás ez, de tény megszámlálhatatlan lájk és gratuláció érkezett, amitől elképedtem és meghatódtam. Tudom, a facebook kegye könnyű, mint vattacukor, ám mégis valami finom rezgés áradt az internet felől, empátia, együttérzés, öröm formájában. Köszönöm... Köszönöm szépen, hogy vagytok, figyeltek, jeleztek.

Mert mit ér az újságíró olvasó nélkül? Költő versmondó nélkül? Televízió néző, rádió hallgató nélkül? Ez mint a szerelem, páros tánc. Valaki húzza a zenét, valaki csinálja a hangulatot, valaki produkálja magát, de kell még legalább egy ember, aki vele tart... Köszönöm, hogy velem táncoltok nap, mint nap, velem hallgatjátok az életem zenéjét, még akkor is, ha néha akad némi disszonáns... És most engedjétek meg, hogy idemásoljam azt a rövid beszédet, amit Tiszavasváriban elmondtam...

Nekünk jogunk van újraélni,

Jogunk van sohse félni

Nem kérdeni meddig, merre?

Vissza a tengerre.

Tisztelt képviselő úr, polgármester úr, képviselő urak és hölgyek, hölgyeim és uraim!

Ezzel a négy sorral nemcsak azért tisztelgek a magyar költészet és nem mellékesen a magyar újságírás óriása, Ady Endre előtt, mert 100 éve hunyt el, hanem azért is, mert a családi legendárium szentül tartja, valamiféle komaság lehetett az én famíliám és a költőé között.

Idén ősszel lesz 19 éve, hogy beléptem a Nyíregyházi Televízió ajtaján. Akkor Márföldi István, igazgató úr figyelt fel rám és az a Ferenczik Adrienne válogatott be a híradó stábjába, akit most íróként és az M5 kulturális csatorna szerkesztőjeként ismerhetnek. 

Hölgyeim és uraim, nekem ez a megye a mániám! A szüleimtől itt kaptam az anyanyelvem, ami nélkül most nem lehetnék magyar újságíró, itt éreztem meg az első szerelem ízét és itt kaptam meg az első diplomám. Ez a megye a mániám, mert akárhová is nézek csupa érték, csupa tradíció és izgalom.

Köszönöm önöknek ezt a díjat, mert felismerik, hogy az újságíró médium, aki felerősíti az itt élők hangját, bemutatja az itt található érékeket és szerez új, távoli rajongókat. Köszönöm ezt a díjat, mert bár az én nevemet emelik most ki, de a televízió csapatmunka, minden szerkesztő, operatőr, vágó munkája benne található.

Köszönöm a szüleimnek a támogatást, és szeretnék köszönetet mondani, C. I.-nak, aki sokat tett azért, hogy itt állhassak.

https://frissmedia.hu/hir/gyorshir-z-pintye-zsolt-kapta-iden-a-megyei-sajtodijat/10627