Panoráma? Híradó? Stúdió akármi… Fogalma sincs, hol láttam először. Pulya voltam, de a fizimiskája, a felkészültsége, az okossága miatt megjegyeztem. A bácsi ott a képernyőn okos. Aztán talán 2004-ben a Bolyáki Attila féle Tudósítók világtalálkozóján ő lett a zsűri elnöke. Csanáloson forgattunk. A határ miatt kettévágott sváb közösségről. Nem ért díjat, de Baló megdicsérte, hogy szakmailag rendben van. Szép híradós munka. Jól esett. Baló fogalom volt. A felkészültség, a szakmai alázat, a gondolkodás, az intelligencia embere. Szakembere. Baló mester volt. Nagymester. Bölény, hős és legenda lett. Hiányozni fog…
Apám hív, mondja, hogy tartozom neki. Még nem írtam semmit az ünnepről. Az ünnepről, ahogy ő élte meg. Március 15-én Pesten járt. Egy lengyel csoporttal együtt emlékezett. Nem volt tervben a határon átívelő ünneplés, hacsak az égiek nem így akarták. A "testvérek" egy hatalmas piros, fehér zászlót hoztak magukkal. Készültek, de a zászlótartó lengyel nem bírta sokáig lengetni, belefáradt. Apám jelbeszéddel a tudomására hozta, hogy besegítene. Az először megrémült, hogy el ne vegyék tőle, de aztán apám széles mosolyából megértette, hogy itt segítő kéz ajánlkozik. És akkor látom magam előtt az én ősz hajú, 70 éves édesapámat, ahogy a hatalmas lengyel lobogóval áll a Nemzeti Múzeum előtt és őszintén mosolyog.
Most már mosolyog, mert ő nyert. Kineveti a szabadságharcok, forradalmak arctalan, lélektelen eltipróit. Kineveti az orosz cárt, a legfelsőbb elvtársat, a párttitkárt, aki egy páncélszekrénybe dugta előle az ipari innovációs díját. Kineveti a 40 éves emberkísérletet, amiről talán maga sem hitte, hogy úgy lesz vége, mint egy rossz mesének.
Kézről kézre járt a nehéz, nagy, büszke lobogó, és erősödött a tudat, lengyel-magyar két jó barát. Apám kezébe többször is megfordult az a lobogó. Mosolyogtak egymásra ebben a fényes szélben és végül egy kisebb méretű lengyel zászlóval ajándékozták meg az én mindig lelkes, mindig nagyszerű édesapám.
A kérés meg úgy hangzott, hogy lennék szíves ezt szépen, történetben, keretben. Hogy élmény legyen olvasni. Mert ez nem véletlen. Ahogy apám magyarul, azok lengyelül, mint 1848/49-ben valahol Erdélyben és vagy szerte az országban. Bem, Dembiński, Wysocki, Bulharyn, Woroniecki, d Abancourt, Kulikowski… Mind itt vagytok a szívünkben! Köszönjük szépen!
Istenem, van még egy nép, melyet ennyire testvérnek érezhetünk, akik minket ennyire testvérnek éreznek, hogy eljönnek Varsóból Kielcéből, Krakkóból, hogy zászlót lengessenek a fényes szélben? Nagy az Isten kegyelme…
Korán ébred. Egyébként ismét korán hajnalodik. Mint tavaly. Akkor minden hajnallal barátságot kötött. Most ismét név szerint ismeri majd a tavaszi és nyári hajnalokat. Gipszelt láb megvan. Furcsa módon, ahogy hagyta. Alatta párnák. Így a magasban. Így kényelmes. "Nyugodtan" a helyzet változatlan… Illetve mintha megnőtt volna a gipsz… Vagy csak a lába ment össze. Megátalkodott mosoly. Jössz te még le arról a bal lábról, piszkos gipszből készült spanyolcsizma. Lábujjakat átmozgat. Ötöt számol. A mozgás nem fáj. Jónak indul. Konyháig két bottal mutatványosan. Liheg, érzi, hogy a lábemelgetés miatt, egyre több helyen jelentkezik izomláz. Konyhában teát főz, napi hírek után kutat. Az újságíró olyan mint egy kutya, mindig valami lerágni való csont után kutat. Gipszben, vagy gipsz nélkül mit számít.
Intermezzo: Aztán a csészével a kezében áll féllábon. Kakas-darumadár. Néz erősen Debrecen felé. Szuggerálja a nagy semmit, hogy vajon jó napjuk van-e arrafelé a pulyka-kakasoknak, láthatják-e, megpillanthatják-e Miss Elfejlődtünket…
Mondom fogság ez a gipsz. Börtön. Kényszerpihenő. Ajánlkozna a kripli, hogy bármit megcsinál, ír, szerkeszt, küldjék neki a melót. Távfelügyelettel. Nevetik. Ülj le. Ne ugrálj. Tedd fel a lábad, nézz, olvas. Kösd le magad. Ne járjon az agyad. Ne túráztasd. Tök felesleges.
Megint hétfő. Megint élek. Ugyanaz a kör rendel. Mi más lehetne. Ugyanaz a szív. Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a lázadás. Ugyanaz a forradalom. Ugyanaz az ember. Talán bölcsebb, talán okosabb.
Aztán a lába nyugtatja le. Újra szűk a gipsz. Magasba kéne rakni. Lábujjakat átmozgatni. Lecsendesedni. Imádkozni. Bármit, amitől gyógyul a test, gyógyul a lélek. Ép testben, éppen élek…
De tartják bennem a lelket. Nem a Miss Forget it, de akadnak szép számmal, akik képesek feltenni azt az egyszerű és mágikus kérdést: hogy vagy?
Egy hogy vagy?-ban benne lehet a szív, a lélek. Benne lehet a gyógyszer, a remény, a megváltás. Hogy vagy? Mindened megvan? Vigyek valamit?
Hogy jobban legyen bekászálódik a fürdőkádba. A törülközőt megint elfelejti. Cifrázva engedi a vizet. Hogy vagy? Neveti a maga maga keserűségét. Aztán 3 nap után borotválkozik. A szőr alól elbújik az arca. Itthon vagyok…
Este…
Ki-ki nyugalomban. Én persze most sem. Nincs itt nyugalom, főként ha az antennák jeltelen sistergést vesznek. Pedig szép ez a március. Nagy, büszke és vagány. Nagy mosoly. Nagy szabadság, hogy bármit álmodhatok…
Debussy. Talán Debussy lenne a legtávolabbi attól a szerencsétlenkedéstől, amit egy gipszelt láb okoz. Az ember megpróbálja méltósággal viselni a fekvő gipszet, de valahogy a napi rutint is szeretné úgy ahogy abszolválni. Nem akarok teátrális lenni, de kicsit olyan ez, mint ismét visszatérni az ős gyermekkorba. Amikor minden csodának számít, a felemelkedés, a kapaszkodás a gyermekágy rácsaiba, a lépés és földre huppanás... Minden olyan esetlen, kiszámíthatatlan. A bot veszélyes, az egy lábbal ugrálás szintén. A vizelés pontosan olyan, mint egy részeg embernél. A mosakodás meg, mintha Charlie Chaplin lenne a rendezőm. A gipszelt láb a kád szélén. Próbálsz emberkedni, megmosni magad. Alfeled, hajad, a hónod alját. A kényszertartások, a nem próbált testhelyzetek gúnyt űznek belőled. Mintha egy kínai artistacirkuszba kerültem volna, ahol most kell bizonyítanom, én is képes vagyok a legkülönbözőbb kunsztokra, mondjuk kézen állva a lábammal kinyomni a fogkefére a pasztát, majd a számba téve meg is mosni a fogaimat. Vagy a hátam közepét dörzsölgetni a lábam ujjával, de aztán lesajnálva int a direktor; talán bohócnak még jó lehetek…
Édesapám látogatott meg. Édesanyám influenzás. Bár be vagyok oltva, ő nem szeretne egy gipszelt influenzást a családba. Nevetve mondtam neki, ha folyik az orra ne kóstolgassa az áldott jó húslevest, vagy nagyon forrón érkezzen az étel, a vírusoknak esélyük se maradjon…
Szóval jött az utánpótlás, az isteni májgaluska. Meg a sajtos csirke… Könnyű ételeket kértem, azért nem mellékesen jött egy kis kóstoló egy igazán kellemes borjúpörköltből és olyan sárga nokedliből, hogy kérem az nem is tojásból, hanem nyári napból készítette az én anyukám… Édesapám meg vállalta a kiszállítást. Azért végigfutott az agyamon, hogy ennek fordítva kellene lenni, de amikor a gipszes lábamra pillanatok, felfogom a világom fejre állt. A felmentő seregnek meg inkább dél-nyugatról kellene jönnie, nem délről…
A kripli...
Krüppel, der Wortart: ℹ Substantiv, maskulin Gebrauch: emotional
BEDEUTUNGSÜBERSICHT: körperbehinderter Mensch
Besonderer Hinweis
Die Bezeichnung Krüppel gilt als stark diskriminierend. Um sich von konventionellen Behinderteninitiativen abzusetzen, verwendeten jedoch vor allem in den 1980er-Jahren einige Gruppen dieses Wort als Eigenbezeichnung.
Kripli. Egy hétig biztosan kripli vagyok. A sánta kutyát sem érik hamarabb utol, mint engem. És most jönnek az okosságok, hogy ezt azért kaptam, mert nem jó irányba megyek, hogy pihenjek, hogy átgondoljam az életem, hogy ne fussak… Talán annyit fogadok el, amennyit Ottlik segítségével a Bibliából tanultam:
„nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené….” (Róma 9/16)
Így magyarázza ezt az egyik szakavatott blog:
„Nem a mi érdemeinkért vagyunk hát kiválasztva, és nem is azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar és parancsol. Ha az Ő dicsőségéért küzdünk, az már maga a boldogság. A predestináció tana a legmagasabb rendű életaktivitás és kitartás gondolata az egyházban, és a társadalomban, az egyéni és a családi életben, egyáltalán az élet minden területén.” https://igemellett.blog.hu
Szóval ül a kripli, végig nézheti most az összes „vad” filmet a NatGeo-on. Ma példának okáért a Vad Amazónia, a Vad Sri Lanka és a Vad Japán ment… Válaszolhat ezer éves e-mail-ekre. Végiggondolhatja, mit mikor rontott el, mit mikor javíthat meg és mi a fontos az életében. Amikor ehhez a részhez ér, másfél nap után először kezd viszketni a lábfeje, ami igen kínos, mert még nincs az ilyen nehézségekhez rendszeresített MSZ hurkapálcája…
Injektálás...
Azért két mély gondolat között, olyan profán dolgokat is végre kell hajtani, mint a vérhígító gondos beszúrása… Jelentem, tegnap óta hős vagyok. Alaposan megnéztem a you tube-on, hogyan kell a hasba beadni az injekciót. A 10 darabos Fraxiparine injekcióból, már csak 8 darab várja, hogy ismét és ismét orvososdit játsszak magamon. Ebben az a legszebb, hogy ez a vékonyka tű, úgy tűnik el a hasfalban, hogy öröm nézni. Egy szúnyogcsípésnyi fájdalom, aztán óvatosan beletolni a nadroparin-kálciumot a zsírszövetekbe. Leírva persze egyszerűbb és gondosan elhallgattam, hogy néhány percig csíp a jótékony gyógyszer… A leginkább mosolyra derítő, hogy komoly mellékhatásai is lehetnek az injekciónak. Ezt le is fényképeztem:
Most egész nap várom, hogy vajon ez a mellékhatás nálam is jelentkezik-e... Persze, egy fekvőgipsszel a lábamon, legfeljebb hangosan tudok majd röhögni, hogy most már két kemény és egyetlen rugalmas végtaggal áldott meg az ég...
Primavera...
Szóval ül a kripli.Végignézte az ablakból hogyan költözött be a tavasz a Bujtosra. Hogyan lett minden alvó poloskából helikopter és vágyakozva gondolt a garázsban szendergő autójára, Tokajra, Debrecenre, meg arra, hogy a Görgey utca mögött téren is tavasz van. Fújja a lányok barna haját, mosolyt csal a festeni sem lehet szebb arcukra, és megtelnek a teraszok a Piac utcán, ahogy itthon a Kossuth téren is, parázna cicanadrágokban érkezik a rendelt kávé a Városháza alatt. A kutyák meg… Édes istenem, minden tavasz céda, minden tavasz ámítás…
A kripli meg, egy erőltetett mosollyal ül és mint egy bolond moziban nézi a filmet. Amit nem ő rendez, amibe nincs beleszólása, ami most nélkül történik. Négy fal között, ebben a csendben új világ nőhet, új szavak mixtúrája pettyezheti a papírt. Új álmok, új remények csillanhatnak meg. Vagy minden maradhat a régiben, de még fényesebben, még csillogóbban pitykézhetik a szívet…
És a kripli azt is tudja, hogy adós. Adós legalább egy novellával, egy történettel, egy adomával. Évtizedes adósságokat törlesztek talán, most egy hét alatt…
Nem jó cím. Csak valahogy utalni szerettem volna Karinthyra. Hosszú nagy futást terveztem ma. Lazán indítottam az erdőben, és azt éreztem menni fog, akár egy órán keresztül is. 7-8 km-re gondoltam. Van az a pillanat, amikor az ember feje tele van az elmúlt napokkal, hetekkel, hónapokkal. Amikor zúgnak a gondolatok, mint a harangok és apróra, picire nyomják össze a lelked és ilyenkor csak a futás segíthet.
Segített volna is. Tudom. A futás nagy kegyelem. Nemcsak a boldogsághormonok miatt, hanem, mert tisztít, józanít, szembesít a határaiddal. Nincs jólesőbb érzés, mint egy hosszú futás után elmerülni egy nagy kád vízben, hallgatni a bolond szív zakatolását és érezni az élet misztériuma ismét és ismét rám szakad, akár a pórusokból előtörő izzadságcseppek.
Ma a futás azonban háttérbe szorult. Birkóztam. Nem a disznófejű nagyúrral, hanem azzal, hová kell elhelyeznem maga-magam a nagy koordinátarendszerben.
Mindössze 2,1 km-et futottam, amikor beütött a krach. Már a „sorompó” közelében voltam. Ez a Nyírerdő tilalomfája, ami a Sóstógyógyfürdő állomás közelében található és megakadályozza, hogy valami jótét lélek autóval is behajtson az erdőbe.
Miközben birkóztam az érzéseimmel, miközben keményebbnél, keményebb mondatokat gyúrtam, miközben erősítettem a lelkem, szívem, és erős akarattal vázoltam fel a tesztoszterontól, a magabiztos fellépéstől, a reggelire megevett oroszlántól dupla YY kromoszómás fenevaddá formálódó egót, akkor az egyik lépésnél, a dús avarban egy kőre tapostam. A kő elmozdult, nekem pedig a bokám bánta a kelletlen és szerencsétlen találkozást. A fájdalomtól felhördültem és a második lépésnél már tudtam, ez a futás hic et nun véget ért.
A futás magányos tevékenység. Mondogattam ez eddig magamban, mert öntörvényű vagyok és a saját tempóban szeretem róni a köröket, valamint zene nélkül sem én, sem a futás nem ér semmit. Így bedugózva indulok neki. És most ebben a pillanatban erős üzenetet kaptam, gyakrabban olvassam a a Biblia ide vonatkozó passzusát, mely szerint jobb kettőnek az egynél…
„Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.” (Prédikátor 4:10)
Magad uram, ha társad nincsen. Azért elengedtem két telefont, hátha Bordás Béla a golf autóval, vagy Bánhidi Krisztián barátom munka közben értem jönne, de maradt a kínos és fájdalmas gyaloglás, vissza az Ózonig… Ez volt életem leghosszabbnak tűnő sétája. Egyetlen pozitívuma akadt. Ez a trauma az összes negatív gondolatot, nehéz kérdést kipucolta belőlem. Eszembe is jutott a régi adoma, amikor a szegény zsidó elmegy a rabbihoz és elpanaszolja, hogy 10 gyereke van és nem férnek el az apró házukban. Erre a rabbi azt mondja neki, hogy ahány állatuk csak van, vigyék be a házba. A zsidó tiltakozik, de aztán jobb nem lévén úgy cselekszik, ahogy a bölcs rabbi mondta. Amikor egy hét múlva találkoznak, akkor a főhősünknek a földig ér az orra és amikor kérdezi a rabbi, hogy a mi a helyzet. Térdre rogy és azt feleli: - Rabbi ez a világvége, most aztán tényleg nem férünk egymástól meg a jószágoktól. Erre a pap azt feleli, most menj haza és vidd ki az állatokat a házból… Negyed óra sem telik bele, jön futva a zsidó; -Rabbi csodát ettél, azt sem tudjuk, mihez kezdjünk a sok hellyel…
Popper Péter pedig arról mesél, hogy volt egy paciense, aki öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. A vonat ugyan mindkét lábát levágta, de túlélte… Amikor kikerült a kórházból, új életet kezdett, megházasodott és gyerekei lettek. Erre azt mondja Popper; - Fura az ember. Két egészséges lábbal nem kellett neki az élet, láb nélkül, azonban ragaszkodni kezdett hozzá…
Szóval, vissza az Ózonig. Attól tartottam, hogy még a kocsi kuplungját sem bírom lenyomni, de aztán mégiscsak összejött. Itthon zuhany, öltözködés érezve, hogy baj van, de reménykedve az őrangyalom erejében…
A kórház traumatológiája erős keresztmetszete a társadalomnak. Egy roma férfi egy láncfűrésszel megvágta magát, a mentő behozta, ellátták, de nem is ő volt érdekes, hanem a kis kompánia, aki vele jött. Olyan életigazságok hangzottak el, hogy jobb lett volna, ha inkább még egy tányér levest eszik, meg hogy biztos jó lenne neki egy kóla, meg a pulyáknak is, ha lenne aprójuk. A gép meg köcsög, mert már 30 forintot elnyelt és a fiatal férfiak arra készültek, hogy a summát a biztonsági őrön verik le…
Aztán egyszer csak egy kötözött arcú kislányt is hoztak Nyírmihálydiból, akinek kiverték a fogát, mert Nyírmihálydiban egy férfi épp úgy döntött, kirabolja a helyi dohányboltot. Persze rajtam kívül sántikáló nők, kézsérült férfiak, gyerekek jöttek szép sorban, na meg mamák, aki elestek és csúnyán összetörték magukat.
Sztányi főorvos kézbe vette a lábam és rövid expozéban ismertette mi történt a csontokkal, szalagokkal a botlás pillanatában. Majd érzékelve, hogy bizony ez duzzadt és fájó röntgenre küldött. Fém tepsin ücsörögve kaptam meg a besugárzást, amitől látható vált a probléma, egy alattomos repedés az egyik csonton…
Sztányi doktor fekvőgipszet, 10 nap pihenést írt elő. Férfiasan bevallva, erős káromkodások közepette konstatáltam, ez bizony 10 nap börtön, szobafogság, 10 nap a falak között. 10 nap mozdulatlanság. A csend 240 órája. Az igazi, felülről kiszabott böjt. Jut eszembe ezer főhős, Maggio, Prew, a Most és mindörökkéből, Dufrense a Remény rabjaiból, meg számtalan börtönös film, ahol egy „ szűk” lyukban kell egy hetet eltölteni.
Persze, megszólalt bennem a filozófus is, aki azt kutatja, hogy vajon mire fel, ez a sportsérülés? Mit fog nekem megtanítani? A 240 óra leteltével mit látok majd a világból? A sors iróniája, így volt megírva, ez a karma vagy mittomén, esetleg tanítás arról, hogy bárki is bántson meg, csak alázattal válaszolhatok?
Utazás a bokám körül. Már tudom, hogy a trombózis elleni injekciót be tudom adni magamnak, pedig korábban elfordultam a képernyőtől, ha ilyet mutattak… A 10 injekcióból, már csak 9 maradt…
És arra is jó lesz ez a hét, hogy lássam, hogy a gute Zeiten után, van-e aki a schlechte Zeiten idején is mellettem áll-e.
Hát stand by me, meg legyen a gyógyuláshoz türelmem. Ezek most az esti imádságba kötelező elemként épülnek be…
If the sky that we look upon Should tumble and fall Or the mountains should crumble to the sea I won't cry, I won't cry, no I won't shed a tear Just as long as you stand, stand by me
Tudod, vannak azok a percek, amikor nem bírom nevetés nélkül. Egy napban nem sok ilyen akad. Meg kell becsülni őket. Alszol, készülsz, dolgozol. Alig van idő nevetni, megállni, leülni, kávézni és kifigurázni magunkat. Pedig az élet mocskosul szemtelen. Egy piaci légy. Az élet egy vidéki stand-upos, aki meg akarja mutatni magát. Van humora, csak éppen sokszor elég fekete…
(Ma Tibi mondta a nap poénját. Arról volt szó, hogyan reklámoznánk egy új autót. Erre azt mondta, olyan fasza a kocsi, hogy ha leveszem a gyújtást róla és még elmegyek vele Pestig... )
Szeretem azt a képet, amikor melegítőben állsz, két tyúkot szorongatva a kezeid között. Annyira abszurd, ahogy az mosolygó angyalarcoddal tartod azt a két nagyra nőtt, de már levágott tyúkot és még képes vagy mosolyogni, mint egy nagyra nőtt tejbetök… Mintha két Tyrannosaurus Rex fiókát sikerült volna elejtened, úgy vigyorogsz.
Azt mondtad élvezettel, vágod el a torkukat. Sokáig nem is értettem, honnan tör fel belőled ez az ősi vadászösztön. Aztán rájöttem, a lelkedben örökösen tomboló dühöt éled így meg. Azt az állandó dühöt, mely segítségével folyton-folyvást birokra kelsz az élettel. Nem a vadászösztön ez, nem is a kéjes gyilkolás öröme, hanem az elismerés vágya, hogy Te akkor élet és halál uraként bizonyíthatod édesapádnak, neked még ez is jól áll. A kés kezedben és a szakrális öldöklés, mesteri tudománya a fejedben…
Szeretem nézni a csillogó szemű vadászt, a két genetikailag módosított óriástyúkkal a kezében. Szeretem nézni ezt Artemisz-Dianát…
Szóval nézem ezt a fotód és lehetetlen nem mosolyogni. Épp Düsseldorfban sétáltunk, Németország legdrágább sétálóutcájában. A Prada shop kirakata előtt egy babarózsaszín, lángszárnyas női cipőt bámultam. Ordenáré módon nézett ki és valami 1200 eurót kéretek érte. De hol volt ez az extravagancia, a te fotódhoz képest... Nagyot sóhajtottam és az egész utcát úgy hagytam volna ott, mint Szent Pál a bojnyikokat, csak hogy ott lehessek veled azon a falusi tyúkmészárláson...
Szóval eszembe jut a nevetésed és békaszám szélesre húzódik.
Te, én úgy őrizlek bent magamban, mint aki csak nevetni tud. Mint aki örökösen mosolyog. Hangosan, halkan, csalfán, szédülten, egyfolytában nevet. Közben én csak vezetek, viszem előre az életünket. Rám bíztad, megbíztál benne, hogy nem érhet minket bántódás, ott leszünk estére, ott fürdünk majd az azúrkék tengerben…
Most is azt hallgatom, ahogy kacagsz, ahogy felröhögsz, ahogy gurulva, mocskosul, ahogy önfeledten, ahogy csak te tudsz… És hallom, ahogy csapódik a szomszéd ajtaja és tudom felénk tart. Verni fogja az ajtót, és fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget, mert hangosan nevetsz és nem hallja tőled az Isaura tévét.
Alig várom, jó látni egyenruhásokat teli pofával röhögni…
Átalakul, megszépül, legendássá válik, - mondogatom magamban - a „Bujtos-tenger”. Aki a tóvidék közelében él, sokat sétál itt, biztosan észrevette, hogy sétányok, rekortán futókör, szociális épület, piknikhelyek és ki tudja még mi minden nő ki a földből egyik napról a másikra. Még emlékszem, amikor Keczkó János, a NYIRVV irodavezetője a Bujtos mellé állt és elkezdődött a két „belvárosi”, a körúton belüli két apró tavacska nádmentesítése és a környezetének megszépítése.
Most egy nagyobb, uniós pályázatnak köszönhetően a Bujtos úgy fog kinézni, mint a Sóstói-tó és lehet ezt politikai aktusként, kampányberuházásként kezelni, tény az, hogy a városlakók fogják élvezni a beruházás minden előnyét.
Szükség is van rá, mert ezen a vidékén az elmúlt 5 évben hihetetlen mennyiségű társasház nőtt ki a földből és többek között nemcsak az Agyag, Jég, Belső körút, István, Mák, Mátyás utcákat sorolnám ide, hanem akár a Szalagot, Családot, Törzs utcát is, hiszen az örökösföldiek kedvenc pihenőhelye a Bujtosi-tó…
Gyermeki izgalommal nézek ki minden reggel a hálószobám ablakán. Gyermeki izgalommal nézem, hogyan alakul át ez a városrész.
Tegnap a munkásokkal is beszélgettem, akik szerint sokan lekicsinylően, apró lélekkel tettek megjegyzést, hogy „minek ez ide?”.
Ezek a mondatok nekem akkor is megmosolyogtatók, ha tudom, néhány fa áldozatul esik a beruházásnak. Azonban érdeklődtem; új fákat is ültetnek, lesz öntözőberendezés és olyan gyep, amit még az angolok is megirigyelnek.
Akkor finoman összegezzük: meglehet ez lesz a város egyik legjobb, legújabb, legvagányabb, legvadregényesebb, legromantikusabb rekreációs központja. És az akkor is így van, ha minden beruházás egy kicsit politika meg az ellenzők részéről kukacoskodás is. Szerintem.
A hatodikon lakott. Már ezer éve. Minden szagot, illatot és zajt ismert. Az ötödikről minden szombat délben vékony, avas zsírszag ömlött a nappalijába. Főznek. Állapított meg. Utálta ezt a szagot, de valahogy ez lett a szombat illata. Az avas zsírszag, amibe kis idő múlva hagymát dobtak. Nagyot csattant az ajtó. A liftből Császáriék szálltak ki. Ismerte a férj, a feleség és a kisfiúk hangját. Hangosak voltak és sokat veszekedtek. A gyerek úgy nőtt, mint a gomba, soha nem szóltak rá. Volt egy kiskutyájuk. Egy yorkie. Imádott ugatni. A fiú egész nap szaladgált vele. Dübögött. Jó, hogy nem felettem laknak. Ettől megnyugodott. A kissrác folyton hagyta, hogy becsapódjon a folyóson az ajtó. Nagyot tudott csattanni. A behúzója öreg volt és rosszul beállított. Éjszaka sokáig hallgatta a felette lakó tévéjét. Egy 85 éves öreglány lakott a hetediken, pontosan felette. Egyszer el is áztatta. A néni süket volt, mint az ágyú. A tévéje ordított. Folyton főzős műsorokat nézett. Elaludt előtte. Ő meg hallgatta.
Vegyünk egy szép fej hagymát, meg egy kis paradicsompürét, valamint egy cikk fokhagymát és pirítsuk le… Nagy divat a humusz… Az avokádó bármivel ízesíthető…
Az erkélye egy parkra nézett. Azon túl ott volt az állomás. Minden reggel itt kávézott. Nyugtalanul, mint akinek egyfolytában dolga lenne. Hunyorogva nézett a pályaudvar felé.
A Tulipán IC 25 percet késik… a harmadik vágányra érkezik…. kérjük vigyázzanak…
A mondatok felét, harmadát elfújta a szél. Egy vonatra várt. Örökké. Egyetlen vonatra várt. De az soha nem jött meg. Az a vonat elment. Ő felszállt. Őt elvitte. Az a vonat a ködbe veszett…
De ő minden este lement a pályaudvarra. Pontban 19:07-kor. Ekkor indult, ezer éve az a vonat. Feltartotta a kezét, mintha bakter lenne és az képzelte, hogy ő irányítja a vonatok forgalmát. Felemelte a kezét, füttyentett, majd leejtette a karját és lehajtott fejjel indult haza. Ha ismerőst látott elfordult. Gallérja mögé rejtette arcát. Sápadt volt, szótlan, mosolytalan, egy ember volt, aki mindenkivel haragba van…
- A rómaiak úgy tartották a bazsalikom a fűszerek királynője – mondogatta magában, miközben az apró magvakat a kezében tartogatta. Amit februárban Ő ültetett neki, másfél év után elszáradt. - Supergirl, még a bazsalikompalántája is tovább bírja, mint ahogy azt a szakirodalom leírja.
A furcsa csak az volt, hogy Ő abba a cserépbe több magot is a földbe dugott, de csupán egyetlen egy nőt ki belőle. Az persze ágas-bogas lett és olyan illata volt, hogy azt még Gordon Ramsay is megirigyelte volna. A bazsalikomillatú konyha az maga a paradicsom. Egyszer Milánóban beleszagolt egy ódon konyha levegőjébe. Reszelt parmezán, paradicsomszósz, extra szűz olíva olaj, édeskés lilahagyma és persze bazsalikom illata ivódott a falakba.
Miközben erre gondolt, egy ollóval lecsupaszított az elszáradt növényt, mentette, ami menthető, majd óvatosan, kihúzta a gyökerét a virágföldből. Összemorzsolta az apró rögöket, ujjaival szántott és boronált, majd alaposan megöntözte a liliputi konyhakertet. Amikor az előkészítéssel végzett az anyanövényről származó apró magokat visszaültette a cserépbe.
Büszkeség töltötte el. Valami erős elégedettség. Semmi sincs hiába…
Meddig menjünk vissza? A mitokondriális Éváig, aki mindannyión közös üknagymamája a genetikusok szerint? Meddig menjünk vissza? Lilithig, akivel nem bírt Ádám, hogy helyébe az igazi nőt, a nők valódi, hozzánk való arcát kapjuk meg Évában? Meddig menjünk vissza? Nofertitiig, Hatsepszutig vagy Kleopátráig? Meddig? Aphroditéig, Héráig, Pallasz Athénéig vagy a szép Helénáig? Esetleg Szűz Máriáig, aki évezredekre határozta meg a nők arcát?
Meddig menjünk vissza? Nagymamákig, anyukákig, akik a fiatal vitézeknek megtanítják a Nőnapot? Vagy a Szerelemig, akinek anyanyelve a virág?
Van itt egy nap, a minden tavaszok elején, van itt 24 óra, amikor nem férfi az, aki legalább egy primulát, (leánykori nevén kankalint), nem vesz a kezébe, esetleg édes krókuszt, stílusosan már korábban megrendelt csokrot és oda nem áll a nők elébe, hogy tisztelete, szeretete jeléül meghajoljon a lányok, nők, asszonyok előtt.
Óda ez a nap. Dadogós, torokgombócos vers. Szerelmi vallomás. Nagybetűs, meg virágillatú. Óda ez, mert úgy van jól a világ, hogy az ember esetében kétfelé bontotta. Így aztán kergethetjük egymást, amíg lesz benne nő és férfi. Óda ez a nap, mert nők nélkül hideg, üres, fenemód goromba lenne ez életünk. Boldogságos Nőnapot Hölgyeim!
ui: Óda ez a nap, amely ma szaladjon Debrecenbe. Szaladjon a Vezér, vagy a Görgey utcába. Szaladjon és mondja fel a verset, mondja el a titkon csiszolt gyémánt szavakat. Boldog Nőnapot!
