Az milyen, hogy Szabó Gergő 15 percen belül a kórházban van. Az milyen, hogy Bordás Béla Budapestről telefonál haza; a tévés fiúra, tessék kérem figyelni… Az milyen, hogy Gergő egy cimboráját megkéri, visszahozatja magát a kórházba, hazafurikáz az autómmal és még gyorsan be is vásárol, hogy minden rendben legyen. Ma este még felhív, ok, hogy múlt szombaton egyedül voltál, de holnap lesz-e segítséged? Az milyen, hogy Szoboszlai Tibi felhív, hogy mondjam bátran mire van szükségem, bevásárol. Az milyen, hogy Aurora Borealis rendszeresen felhív, hogy éppen a Tescoban, Lidlben, Aldiban van, mit hozzon. Az milyen, amikor Bánhidi Krisztián reggel egy forró kávéval csenget be, és sorra jönnek a látogatók, meg egyfolytában csörög a telefon; hogy vagyok?

Az milyen, amikor anyukám azonnal a kedvencem főzi, apa frissen hozza. Édesanya munka után, apám meg, mint egy forma-1-es pilóta... Ugye nem baj, ha nyilvánosan elérzékenyülök? 

Semmi sem számít, csak ez. A többi meló, sietség, rohanás, hiúság, dicsvágy meg nagy büdös semmi…

Csak az számít, hogy a bajban, ki nyújtja a kezét, ki kérdezi-e, tud-e bármiben segíteni…

Nagy lecke ez. Kemény, nagy lecke és egyértelmű a tanulság. Leköteleztek és sokáig az adósuk maradtam. Egy illúzióval azonban kevesebb lettem. Na de;

life goes on, time goes by.

A fremenek meg nem felejtenek… -)