(a poszt használati útmutatója: úgy olvasd, hogy indítsd el a zenét...)

I.

- Fiam, te az erdőben futottál? – kérdezte édesanyám kétségbeesetten, azzal a naivan nyírbátori hangsúllyal, amiből egyértelműen kiderül, fogalma sincs mit jelent Nyíregyházán az erdei futás. - Hát ott a vadak szoktak... – jegyezte meg továbbra is elképedve és én felnevettem, nem is, röhögtem, röfögtem a telefonba…

II.

Ki szórakozik azzal éjszakánként, hogy egy baromi nehéz kályhacsövet tesz a bal lábamra? Így ébredek vasárnap reggel óta. Ma össze is tekertem magam. Arra ébredtem, hogy valami fura, homályos köd küld jeleket a bal lábam helyett. Magam alá gyűrtem a kályhacsövet, a megrepedt bokacsontot. Mindent. És fél öt körül, egy megmagyarázhatatlan riadóra ébredtem. Eltűnt a bal lábam. A gipszből kikandikáló lábujjakat egyenként masszíroztam át. Emelgettem, húzogattam, masszíroztam, míg aztán visszakaptam az érzést; ki rakta rá éjjel már megint ezt az iszonyú kályhacsövet a lábamra? Ha nem barmolják szét tuti el tudom adni könyöknek egy spórhoz. Nagy üzlet lesz…

III.

Belenyugvás. Lázadás. Belenyugvás. Forradalom. Fél lábbal egyensúlyozva megpakolod a gépet. Ugrálsz konyha és hálószoba között. Le akarod gyűrni a tétova tehetetlenséget. Azt akarod érezni, hogy összeforrt és nem fáj, lecsusszan rólad a gipsz és mosolyogva hagyod magad mögött ezeket a buta napokat… De semmi… Félidő… Még ugyanennyi hétfő reggelig. Vagy ki tudja meddig még…

+1

Tegnap találtam egy iszonyúan finom érzést. Mélyen eltemetve. Több hónapos por rajta. Ültem a széken, lehunytam a szemem és éreztem, hogy meleg fény süti az arcomat, hallottam, ahogy a tengervíz lázasan dolgozik, csapkod, csiszolja a kavicsokat és kagylókat a vet a lábam elé. Egyszerre voltam múlt, jelen és jövő. Egyszerre voltam ember és csillagpor, egyszerre emlékeztem teremtésre, születésre és szerelemre. Egyszerre voltam mindenütt. Egyszerre voltam egy és milliárd. Utoljára tavaly augusztusban éreztem ilyet. Akkor a négyesen hajtottam és reggel volt…