Kilenc nap után, bokatörötten egy kontrollt abszolválni a Bocskai utcán, nem egyszerű. A gőzt leeresztve, egy picit nyugodtabban írom meg a kripli Odüsszeiáját.
Lépcső, lépcső és lépcső…
Nem lábtörötteknek való vidék. Ez az első benyomásom és hirtelen a megboldogult Erőss Zsolt jut eszembe, aki fél lábbal, protézissel vágott neki a Kancsendzöngának. Lépcsők, lépcsők, jó magasra hágnak. A két mankóm segít fel, hogy aztán úgy vesszek el, mit Alice Csodaországban. Alice a nyúl üregében hernyókkal beszélget, őrültekkel teázik, beszorul a nyúl házába, hol megnő, hol összemegy… Nincs ez másképp egy átlagos beteggel, egy átlagos hétfőn az SZTK-ban sem…
A földszint 16-os a retinába égett. Úgy állunk sorban, mint 1982-ben Romániában kenyérért és húsért, amit akkor jegyre adtak. Úgy állunk sorba, mint a sorstársak, akik a frontvonal felcserére várnak. A kripli-eszkimó sok, az asszisztens, orvos és még az ülőhely-fóka kevés. Mentségükre legyen mondva, elkezdődött a felújítás, de közben gyógyítani is kellene… Mission impossible…
Dokument jeszty?
Az első pofont akkor kapom, amikor az asszisztensnőnek leadom a TAJ kártyám. Ő az anamnézises lapot követeli rajtam, én próbálom elmagyarázni, hogy benne vagyok a rendszerben, ő azt tanácsolja, hogy kripliség ide vagy oda, kezdjem a napot előről. Menjek haza és hozzam el a lapot. Persze sejtettem én, hogy kell majd a papíros, de bevallom hősiesen a Traumatológián, majd az egy hét alatt átélt trauma miatt fogalmam sincs, hová tettem azt az átkozott papírost. Talán a kocsi kesztyűtartójában van, de hát oda reggel már nem botorkáltam le, mert ugye a garázs egyelőre no-go zóna egy bokatöréssel…
Szóval remegő kézzel, meg 180-as vérnyomással telefonálgatni kezdtem. Bordás Béla, önkéntes mentő és a város önkéntes angyala ment meg. „Guruljak” át egy most meg nem nevezhető, titkos osztályra, ahol nyomtatnak nekem egy példányt… Béla nagy tudós, tudja, hol dolgoznak a kórházban igazi angyalok…
Miközben a kripli-Odüsszeusz a nyomtatást intézi, a földszint 16-osban is megszólal az empátia apró csilingelő hangja és ott is nyomtatnak egyet nekem, kiáltjak a nevem a pusztába, hiába, merthogy én akkor a jótét lelkek osztályán élvezem a lézernyomtató megnyugtató hangját…
Számba véve a papírt, mint kutya a kölykét, „visszagurulok” a bűnös SZTK épületébe. Ott nagy dirrel-durral beadom a 17-esbe a papírom, határozottan teszem be magam mögött az ajtót, ezt még a hatodikon is hallják, gondolom, amikor 10 másodperc után ki is köpik onnan, hogy te analfabéta, 16-os a te lyukad… Papír be, másik papír ki. Mehetek röntgenre. Leülök a 13-as ajtó elé, ahonnan kisvártatva kijön egy kedves asszisztensnő. Adnám a papírt, mire finoman lesajnál; te kis mókus, ott négy ajtóval odébb van egy információs pult, oda tessék… Hogy hol a büfé, az nagy betűvel a röntgenes ajtó mellett, az információs pultról ellenben mélyen hallgat az ezer éves SZTK. Várakozás. Ismerkedés a sorstársakkal. Az egészségügy helyzetének pontos, népi anamnézise. Mesedélután, legalább 3 sorstárs sztorijának alapos kibeszélése, irgalmas nővérek részvétele nélkül…
Az egészség nem lehet alku tárgya... Vagy mégis?
Röntgen. Csizmában. Majd vissza a 16-os poklába. Álldogálás. Lépcsőn ülés. Szánakozó tekintetek elviselése. Már kifelé jövet mosolyog egy hölgy, aki mondja, maga még kap odabent, mert nem ment el a gipszelőbe levágatni a fekvő gipszet… Vérnyomás fel, így lépek be dr. Baráth János, barátságos vizsgálójába és valóban éppen azzal kezdik, hogy miért nem vágattam le a gipszet. Rövid értetlenkedés után levágják rólam a medvecsapdát. Közben dr. Baráth János mosolyogva mondja, hogy most kapok egy járógipszet, meg 2 hétre való jótékony vérhígító injekciót és boldog leszek. Itt tudom meg, hogy olyan sincs, hogy repedés, csak olyan, hogy törés. Mert ugye, van ez az eufemisztikus fogalmazás, ami a maga alá csináló beteg számára jött létre: nem törött, repedt...
Alkudozni kezdek, mintha a KGST piacon lennék. Doktor úr, értse meg, a gipsz az nem lehet, az képtelenség. Rám néz. Érzi a helyzet komolyságát. Van egy másik megoldás. Az sem jobb, de nagyobb önuralomra lesz szükségem. Bokarögzítő, fáslival és 2 hét pihenés. Nem lehet terhelni. De így már esetleg be tudok ülni a kádba, talán hamarabb kezdhetem el a rehabilitációt és nincsen medvecsapda…
Na melyik a jobb? Te mit választanál?
Most van egy korrekt gumizoknim, egy remek légpárnás bokarögzítőm, meg két hetem a kispadon.
Amikor hazajöttem, legszívesebben „dűtöttem, borítottam volna, mint a Gálék kocája”. Olyan hisztit csaptam, hogy szegény apám gyorsan hazament, mert nem akarta látni, hogy a „kicsi” fia hogyan változik dühöngő pszichopatává…
Háromezer-hatszázkilencvenkettő karakter után kicsit megnyugodva, az élet türelemre int. Van, amit ki kell várni, van, amihez meg kell gyógyulni, van amihez, türelem és hit kell. Van, amihez (ágy)nyugalom, szelídség és alázat kell. Ma ebből semmit nem tudtam gyakorolni. Pedig sokat hirdettem, hogy mit is jelent a böjt.
2018-19 a böjt tanéve. Így fog bevonulni a személyes Odüsszeiám krónikájába. Érti, aki ért. Hallja, aki hallja. Egy biztos, egyszer a kórházban nagyon megbántottam valakit, aki egy vizsgálat után éppen, hogy magához térve nem bírta összeszedni magát és nem ugrásra készen várta, hogy érte menjek… Most azt a mondatom, ezerszer kapom vissza… Nagy a Jóisten kegyelme…
Köszönöm apámnak a türelmet, a magyar egészségügynek a remek élményeket és az ott lévő sorstársaknak a bátorító empátiát.
Erőt, egészséget kíván a kripli-Odüsszeusz!
