Szerelem, szerelem,

jaj, velem mit tettél?

Hogyha már ezt tetted,

kicsit időzhetnél.

Maradj deres őszig,

maradj nap hulltáig,

fehér hold keltéig,

koporsóm teléig.

(Rab Zsuzsa: Parafrázis)

Mitől lesz egy férfi gyámoltalan, gyenge? Náthától, influenzától? Mitől lesz egy ketrecharcos nyivákoló pulya? Szívébe tőrtől, bokatöréstől? Hát nem fáj neki, ha pofozzák, gáncsolják, ütik. Így nevelték; a férfit a sors, az istenek néha jól megbüntetik. Jól megbüntetik, meg jól helyben hagyják. S az meg fog nélkül, mosolyogva tűri a sorsát. És talán még élvezi is. No, nem a fájdalom gyönyöre hajtja, nem valami buta, ösztönös perverzió, hanem mert tudja, minden harc; reggel felkelni, munkába menni, helytállni, legyűrni a test kényszereit, koncentrálni. Minden harc, még szeretni, hinni és remélni is.

A férfi ott csúszik meg, amikor a benne lévő energiákat csúfolják meg. Ott, akkor lesz gyámoltalan, amikor magát istenekhez mérné, de viccet csinálnak belőle és ujjal mutogatva kinevetik. Amikor kohó-forró szerelmét lefitymálják, hazugnak, gyerekesnek tartják és szembesítik; hát azt hitted… de cuki… A férfi akkor semmisül meg, amikor a benne lévő atomerőműről bebizonyítják, annyi elektromosságot, hőt sem képes termelni, ami egy röpke szalonnasütés parazsához elegendő lenne. Lecsupaszítják, Sámson-haját leborotválják és mint női antipólusát, Cersei Lannistert, pucéron hajtják végig a város fő utcáján.

Vannak csöndes, magukat emésztő férfiak. Vannak könnytelen, hangszalag nélkül született férfiak, akik egy módosult kromoszóma élő, eleven, de szisszenéstelen szobrai. Vannak vadnyugati férfiak, gladiátor férfiak, akik úgy élik életüket, mintha minden pillanatban Szkopásznak állnának modellt.

És vannak cserfes, beszélő férfiak. Vannak, akikben meg tud szólalni a Kosztolányi „kisgyermeke”, akik képesek a férfit nyomasztó félelmekről, kínokról, lelket rágó férgekről beszélni. Vannak, akikből egy-egy ritka, urándúsított szerelem úgy csalogat ki dalokat, balladákat, ódákat, drámákat, hogy az már nem holmi gyermeteg panasszá lesz, hanem érettségi tétel…

Ne fogjon hát senki könnyelműen a húrok pengetésihez! Ne nyavalyogjon buta, bárdolatlan a szavakat eszköznek használó férfi. Ne nyivákoljon, ne üzengessen füstjelekkel, ha csak talmi, földhözragadt bajok bántják. Csak akkor merjen ordítani, ha félő, hogy szíve-reaktorában az üzemanyag olvadni kezd és végzetes tragédiával fenyeget. Minden más esetben hallgasson, mert az nem szerelem volt, csak álmában ért katonadolog….

Ami nem szerelem,

visszadobja a száj is,

mint csömörös pecsenyéket,

 

ami nem szerelem,

visszadől, mint borok a túlról,

mint bumerángok,

de sohasem, mint a visszhang,

sohase, mint a fecskék.

 

Ami szerelem,

ha falánk is százszor,

csak, mint a fecskék, úgy jöhet vissza,

s maga-feledten, mint a visszhang,

mint gyermeked száján

visszajön a tej.

(Páskándi Géza: Visszajön a tej)

Valamikor a múlt században a Petőfi rádióban volt egy műsor. Apukám világa volt a címe és egy fenegyerek, a magyar Howard Stern, Csiszár Jenő vezette.  Csiszár éppen hogy, de korban, akár az apám is lehetett volna. Egy alkalommal „levelet” írtam neki, legnagyobb meglepetésemre be is olvasta a műsorban, majd többször is idézett belőle. Főiskolás voltam. Kapunyitási pánikkal küzdöttem. Szorongtam. Az élet értelméről tettem fel neki kérdéseket. Dicsérte a soraimat és azt mondta, napok óta gondolkodik rajtuk, mit is feleljen…

Apukám világa… Jenő gondolkodott rajta. Majd, amikor napokkal később minderről édesapámnak beszéltem, akkor ő csípőből válaszolt a szorongásig izgató kérdésekre… Apukám világa… Apukám világában mindenre van válasz, könnyű, mosolygós, örök érvényű. Nincs szükség ókori bölcsek aranyköpéseire. Édesapám könnyedén, érthetően beszél a világról és int, van még időm, de kezdjem el okosabban használni…

Ez jutott eszembe, amikor Madarassy György, festőművész friss, ropogós webportálját lapozgattam. Gyuri egy évvel idősebb apámnál. Bölcsességüket, legyűrhetetlen energiájukat, derűs optimizmusokat ugyanazok az évtizedek alakították ki. És a párhuzamok itt még nem érnek véget; mernek nagyot álmodni és ha kell, az álmot két kézzel kovácsolják valósággá. Ők azok, akik napot hegesztenek az égre, akik a bolond órákat értelemmel töltik meg, akik okos telefonok nélkül is valóban okos édesapák…

Nézem Gyuri festményeit és rájövök, ez a képek ugyanazt mondják el csúcsművészi kódokkal, amiről apám beszélt nekem, miközben nevelt, és embert faragott belőlem.

Miközben „lapozgatom” az oldalt, szinte hallom Gyuri szavait. Tavaly nyáron, egy kávé mellett, mosolyogta meg pillanatnyi kínjaim. Majd szinte rám nyitotta a nyár kapuját, hogy az árnyékba ragadt szívemet újra fénybe öltöztesse. "Zsoltikám, a lányok jönnek-mennek, hát ne dőlj be a női nemnek... Lesz abból még igen is!!!" - mondta és még a kávémat is állta, pedig én akartam őt meghívni.... 

Gyuri világa már csak ilyen; mesteri, őszinte és letisztult. Minden képében jól olvasható üzenet, de egyik sincs túl írva, egyik sincs túl magyarázva, csak fogja a kezed, csak mosolyog rád, és hagyja, hogy a megkezdett képzeletet te töltsd meg, hagyja, hogy a megkezdett sort te írd tovább, hagyja, hogy világába belepillantva a saját önreflexiód segítségével értsd meg, mi a valódi értelme a világnak.  

Finom gesztusok, finom élmények. Madarak, virágok, színek. Talán felismered a Nagybánya-Nyíregyháza kálvária stációit. Talán felismersz egy arcot, talán tudod a lábadhoz térdeplő virág és bokor nevét, talán könnyekig meghatódsz, hogy milyen szürke és buta a szemed íriszén nap, mint nap felkelő és lenyugvó világ, mert csak Gyuri látja benne a csodát…

Mert ismerem ezeket a madarakat, bennem élnek ezek a csendéletek, ismerem ezeket az arcokat, épületeket. Álltam a megfestett ereszek alatt, beszéltem már ezekkel az emberekkel és szagoltam ezeket a virágokat… De milyen sekélyes, monokróm az én világom ezekhez a Madarassy-pillanatokhoz képest. A Városházán, a Marso telephelyén gyakran ácsorgok Madarassy festményei előtt. Gyakran hallgatom a belőlük áradó zenét és harmóniát. És  most, hogy itt a weboldalon még többet kaptam belőle, most döbbenek rá, hogy képbe írva, most tisztán, csomagként kaptam meg Gyuri hitét, szeretetét és reményét. Kaptam egy nagy adagot a keresztény örökségéből. Látom, mit jelentett neki a szintén a Kárpátokból induló Munkácsy, hogyan épült be szívbe, ínba és ujjba Jézus születése és keresztre feszítése…

Most értem meg csak igazán, hogy Gyuri minden egyes tokaji bicikliútja zarándoklat és egy nagy lélegzetvétel, hogy minden munkás napra legyen ihlete és kitartása ismét és ismét felmászni a saját keresztjére…

Gyuri! Tudom, hogy télen iszonyú hideg az a műterem, tudom, hogy ha úgy akarják a jeges szelek, még hó is kavarog azokra a sokszor szakrális művekre. De hidd el, ezekkel a festményekkel te megtöröd a tél uralmát és fityiszt mutatsz a pusztulás pokoli urainak.

Szerencsém van, hogy ismerhetlek!  

https://madarassygyorgy.hu

Egy komolyabb bejegyzésnek indult. A csempészről. Clint Eastwoodról. Arról, hogy közel ötven évvel idősebb mint jómagam mégis jobban szeret élni, mint én. Közel 50 év előnnyel is azt üzeni, az élet tele van csodákkal és baromira nem a telefont kell nyomkodni.

A csempész remek film, tele társadalomkritikával, tele életigenléssel és egy borzasztó egyszerű message-dzsel; vedd már észre, hogy egy életed van és most kell jól csinálni. Sokat együtt lenni a szeretteiddel, sokszor bocsánatot kérni, ha hibáztál és járni az utad. Legyen bármennyire rögös, nehéz, menni, menni előre.

Eastwood miközben több száz kiló kokót szállít A-ból, B-be, énekelget. És miközben dalolgat, eszembe jut az Óz, a nagy varázsló (szigorúan a magyar, két bakelit lemezes változat: https://www.youtube.com/watch?v=hFeAqMJ_taM ), amikor Dorka, a Bádogember, az Oroszlán, meg Totó kutya énekelni kezd, hogy ne féljenek… Mert, aki énekel abból elpárolog a félelem… Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán.

Persze írhatnék a Bolti szarkákról (Shoplifters) is. Persze mondhatnám, hogy az a japán film milyen döbbenetesen erős és katartikus, mégis Mr. Eastwood előtt veszem le a kalapom. 89 évesen még mindig képes ajándékot tenni az asztalra. Kifogyhatatlan, zseniális, bűbájos.

A kritikusok azt írták, jó-jó, de nincs drámai érzéke. Mr. Eastwood, amikor idáig ért az olvasásban, ha egyáltalán olvas kritikát, elmosolyodott: gyerekek…gyerekek vagytok…   

Apám hív, mondja, hogy elmentél. Apám hozzáfűzi, talán nem véletlen, hogy a családunkból két generációval is utaztál. Vele Kijevet, Moszkvát, Tbiliszit és Jerevánt jártad meg. Te voltál a csoportvezetőjük.  Jómagam meg Párizsban és Strasbourgban hallgattam kedves adomáidat. Június volt és ujjongtunk, egy csokorra való, szépséges, nyíregyházi gimnazista lány között zötykölődtünk vagy háromezer kilométert. Na meg együtt szurkoltunk, hogy Sólyom Lászlót válasszák meg köztársasági elnöknek...

Emlékszel, még nincs tizenhárom éve, hogy a vacsorához kapott, könnyű vörösbortól, fényes magyar dalokat énekeltünk a kantinban, Massyban. Aztán szerencsétlenségünkre nem együtt jöttünk haza. Strasbourgban vacakolni kezdett az egészséged és néhány napig a helyi kórház vendégszeretetét élvezted. Szurkoltunk neked, izgultunk érted. Aztán két hét múlva a Kossuth téren futottunk össze. Mintha mi sem történt volna, széles mosollyal, panyókára vetett, világos zakóval, makulátlan fehér ingben lépkedtél, mint egy született arisztokrata.

Karcsi bátyám! Így emlékszem rád; régivágású, karizmatikus úriemberre. Úgy őrizlek az emlékeimben, mint akinek példamutató tartást adott a Jóisten. Amikor beléptél a Városházára, magaddal hoztál valami könnyű életigenlést és valami nyírségi derűt. Magaddal hoztad Krúdy világát, a mesés Aranykor finom rezgését. Hogy a lelked, szíved vagy az élettapasztalatod sugározta a derűt, azt már sose fogom megfejteni.

• Add át üdvözletem, édesapádnak! – mondtad kezet fogva és soha nem felejtettelek el otthon megemlíteni.

Most itt a tavasz. Ismét fényes a Kossuth tér, ismét ragyognak a nyíregyházi lányok. Ismét főznek forró feketét, csak Téged nem talállak majd, hogy kibeszéljük ezt a cudar, de mégis szeretnivaló világot. Hogy téged hallgatva úgy menjek majd haza, van még szeretet, hit és remény…

Isten veled, Karcsi bátyám…

Keresheted őt, nem leled, hiába, 
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, 
a múltba sem és a gazdag jövőben 
akárki megszülethet már, csak ő nem. 

Le garázsba! Egy fél óra. Nem baj! Le garázsba! Ha nem vagy kripli 1 perc. Most két mankóval, óvatosba, okosba, minimum 10 perc le. 7 perc fel. És jut eszedbe minden, a kis bicebóca és Deák Bill Gyula. Finoman suttogja a füledbe: rossz vér... Lassú minden mozdulat, mint egy komoly blues. Rossz vér...

Jézus a pusztában, a pasi gipszben, mankó a kézben. Arról álmodsz minden éjjel, hogy most jön el a csoda, amikor egyetlen éjszaka alatt összeforr, megszűnnek az ödémás foltok és csak röhögsz, röhögsz az egészen. Rossz vér...

Rég olvastam ennyit. Már kívülről tudom, mi lesz a NatGeo-n. Írok, olvasok. Tyúkszemesre ülöm a fenekem... Rossz vér...

Le a garázsba! Lemenni. Kimenni. Mankóval az úton. Rossz lábbal nézni, ahogy elmennek melletted az autók, gyalogosok, biciklisek. Minden lépcsőfok új meglepetés. Vajon most csúszik-e, most zakózik-e, Mr. Nyughatatlan. Még 4, még három, most a magasföldszint sem álom. Amikor azt két fordulónyi lépcsőt leküzdi, büszke. Ajtó kinyit, levegő a tüdőbe. Érzem a tavat, érzem a Bujtost. Érzem, hogy élek. Te nagy ég, hát ennyi madár hogyan lehet az égen? Addig kullog, míg a marka meg nem fájdul, aztán visszafordul. Be a garázsba! Be a garázsba! Beül a kocsiba, az mint egy céda, szó szerint felvillanyozódik; csalogat, hívogat. Kacsintgat az indítógomb… Indít. Lenyomja a kuplungot… Feljajdul. Soha nem akart, most automata váltóról álmodik, miközben a lábához kap. 15 nap alatt még nem forrt össze rendesen, 15 nap csoda lenne… Rossz vér...

Nagy krokodilkönnyek. Nagy sós, krokodilkönnyek. Hallgatja a zenét, járatja a motort. Aztán leállítja a gépet. Kiteszi a mankókat. Finoman végigsimítja a puha műszerfalat és kibiceg. Felbiceg. A Jóisten áldja meg…  

Még legalább 2 hét... Rossz vér...

Fake-ek és ellensúlyok, nemállnakbeasorba, mindenkipatásördög, píszimód, álhírgyártóapplikáció, kampányvan, a„zemberekérdeke”, mintaállampolgárijogéskötelezettség, mimentjükmegabolygót, mimentünkmegtéged, kihasznál, kiszipolyoz, nembaloldalondobogaszíve, kerszténynépiliberálisbolsevik, deszívből, szélsőségesenjámbor, szélsőségesenbaráti, keletiadaldenyugatratart, sorosanegybakapcsolatpárhuzamosságok, mindenkiokosafészen, csak a fészen tájékozódó, BREXITpártipárizsiármány, (be)vándor(ló)cirkusz, MIGránts egyet, vagy kettőt!, csápultova, a magyar a szlovák nyelvjárása, nyugatrólutaltpénz, szőke próféta, illuminálók, vájtfülteszt, hazámhazám,  anticiklonbanhálószobábanturkáló, csapadék nem várható… Marad, aki marad és jól befűtenek neki, nekünk, momentum együtt dékázik, furcsa párbeszédben a brüsszeli va(k)dalt.

Ha most vagy mostoha…

Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet….  

Szóból vannak hidak két ember között,
Csend lobbantja őket a fejetek fölött...

(LGT-Egy elfelejtett szó...)

Mindig a hidak közepén érezte jól magát. Ha kellett lelépte, vagy kocsival lemérte. Amikor a vizek felett átívelő szerkezet közepére ért elmosolyodott. Egyenlő távolságra kezdettől, végtől. Indulástól, érkezéstől. Élettől haláltól. Az „én”-től és a „te”-től. Egy milliméterrel sem többel, egy lélegzettel sem kevesebbel.  Vonzották a hidak. Imádott lenézni róluk a vízbe. Gyerekként a szívbajt hozta a szüleire, amikor megkapaszkodott a Lánchíd korlátjába, leguggolt, nekirugaszkodott és felugrott. Nem átvetni akarta magát a korláton, hanem csak egy nagyot köpni a folyóba. Az anyja ordított, ő meg csak vigyorgott, mint egy született csibész…

21 évesen a Little Belt közepén végképp búcsút mondott a gyerekkorának. Amikor kiszállít az autóból Fyn szigetén, már felnőtt volt. Ez a 1,7 km hosszú és 120 méter magas híd azt jelentette, hogy maga mögött hagyja gyermekded vágyait, álmait. Hirtelen minden sürgőssé vált és kivitelezőért kiáltott. Hirtelen azt érezte, még egy álmot már nem bír ki, még egy álomtól végképp álmos marad, végképp csipás és gyűrött…

Legutóbb pedig a Krk-hídon érezte, az élete megváltozik. Hány hídon kell átmenni, hány hidat kell magunk mögött tudni, míg szigetről, félszigetre, szigetről, szárazföldre érünk? Melyik híd vezet a szerelemhez, melyik a paradicsomba?

A Rialtót nagyon szerette, a Ponte Vecchio-ba beleszeretett. Az autópálya völgyhidakon mindig jobb lett a kedve. Sokszor hitte, hogy egyszer megáll és minden csavart számba vesz, minden csavart lejegyez. Minden kötést, minden dilatációt lerajzol egy füzetbe. Minden kanálison átvezető semmi felett, mond egy Miatyánkot.

Sose félt a hidakon. Sose gondolt bele, hogy a véletlen úgy is hozhatja, alatta szakad majd le épp a monstrum… A hidakról mindig a lányok jutottak eszébe, ahogy a távolból a pilléreket nézte, a karcsúságukat, a hajlékonyságukat és azt az ösztönös hitet, amivel mindent elbírva, mindent kibírva hordozták magukon a le-fel siető világot… A hidak neki mindig nőneműek voltak…

Néha izgatottan bámulta őket és eszébe jutott, egykor csak az isten lelke lebegett a vizek felett. Így lett minden híd egy kis darab az Atya lelkéből…    

Azt tudtad, hogy Te is egy sziget vagy? Azt tudtad, hogy neked is hidakat kell építened, ha a szíved, lelked fogságából ki akarsz keveredni? Azt tudtad, hogy minden lélek lakatlanul, az óceán közepére dobva jön világra? Azt tudtad, hogy legutóbb minden hidamat lebombáztad? Azt tudtad, hogy most lázas nagy munkában vagyok. Új hidakat építek a régiek helyébe? Azt tudtad, hogy csak félig kell őket megépítenem..? Azt tudtad, hogy neked vannak a legszebb hídjaid? A távolból nézem őket, csak a távolból.

Nem látom, hogy erre építkeznél, de szemembe süt a nap és minden olyan aggasztóan, vakítóan fényes…   

Mit nekünk Speyer, Worms, Bréma katedrálisa, amikor nyers, bujtosi téglából húzva, két közel 40 méteres templomtorony karcolja a nyírségi eget a Kossuth téren. A Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház a város egyik jelképe és impozáns éke. Nyáron, nagy meleg napokon jó itt hűsölni és az égi hatalmakkal beszélgetni. Télen pedig nézni, ahogy a Kisjézus születésére nagy, életszagú párát fújó emberek igyekeznek a bejárat felé. Hány igent hallottam itt, hány menyasszony, örömanya örömkönnyét láttam itt a padlóra gurulni. Hányszor gondoltam Samassa püspök úrra, akinek ez a nyírségi katedrális fogadalmi temploma. S ki hinné, hogy nincs 120 éves ez a román kort idéző, csodás épület.

A székesegyházat az elmúlt évtizedekben gondos kezek újították fel és minden plébános igyekezett valamit hozzátenni, valamit megszépíteni rajta. Talán ennek a különös és féltő figyelemnek, ennek az önzetlen gondoskodásnak és persze a hívek hű szeretetének köszönheti, hogy nem látszanak rajta az évek. Jelkép, turisztikai értékű csoda ez a kéttornyú templom a belváros szívében.      

De lehetne még több, lehetne még vonzóbb, még érdekesebb, ezt csiripelik a nyíregyházi verebek. A római katolikusok ugyanis azon dolgoznak, hogy az egyik tornyot úgy alakítanák ki, hogy bárki felmehessen és megcsodálja madártávlatból a (bel)várost. Az átalakításhoz csupán pénzre lenne szükség. Ha jól tudom ennek érdekében az egyház már komoly erőfeszítéseket tett, ám pénz egyelőre nincs, még várat magára a beruházás.

A másik érdekesség, hogy felkérésre, a város egyik legjobb szobrászművésze tervezett a templom homlokzatára egy „körforgót”. A timpanon feletti apró ablakokon, óránként a 12 apostolból egy-egy jelenne meg, miközben egy csengettyű, finoman jelezné éppen mennyi az idő. Ha valaki járt Prágában és elmélázott az Orloj előtt, tudja, hogy milyen látványos és szemet kápráztató tud egy ilyen igazi „eyecandy” lenni.

A „körforgó” is terv egyelőre. Úgy tudom, hogy a megvalósításhoz szükséges lenne, hogy egy asztalhoz üljön a város polgármestere, na meg a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöke.    

Személy szerint én szurkolok nekik, hogy mindkét beruházás összejöjjön. Véleményem szerint ezekkel a beruházásokkal a templomot nemcsak a városlakók, az ide érkező vendégek is végérvényesen a szívükbe zárnák…

Vitkai Éva egy angyal. Sokadszor bizonyítja. Egyrészt mert nőből van és működnek benne olyan finom empatikus érzések, amire csak két X kromoszóma képes. Másrészt azt hiszem, az elmúlt években összegyűjtött tapasztaltokkal, képes átlátni a Jósa András Oktatókórház összes csodafaktorát. Mert ilyen is van. Sok, sok emberség, barátság, együtérzés és akarat.

Felajánlotta, hogy segít nekem új bokát keresni. Mint a mesében. És előre megírta a happy endet hozzá…

Dr. Szim János, főorvoshoz ajánlott be, aki kedvesen és nagy szakmai hozzáértéssel tanulmányozta a leleteimet. Német bokát ajánlott a figyelmembe. Fűzős, tépőzáras. Okos bokaortézis. Otto Bock(a). Szigorúan, de kényelmesen tart, és még a sarkán is van egy kis okosság, hogy finoman érkezzek az anyaföldre. Itt emelném ki, hogy a főorvos úr, milyen készségesen áll rendelkezésre, milyen alaposan mondta el, milyen lehetőségeim adottak a gyors gyógyuláshoz. Köszönöm! A főorvos nem javasolta a gipszet, de a nyugalmat, pihenést még igen. Megnyugtatott, szépen gyógyul a bokám és nagyon szerencsés a törésem. Lehet-e egy törés szerencsés?

Intermezzo: Dr. Noviczki Miklós (alias Miki), főorvos úrral itt a Messengeren konzultáltunk. A szerencsés törést, ő is nyomatékosan kiemelte. Kezdem megtisztelve érezni magam. Ha már törik az ember bokája, akkor szerencsésen törjön! A kutyafáját! Ne hülyéskedjen, szalag ne szakadjon, ne legyen szilánkos, darabos, nyílt meg a jó ég tudja milyen elrettentő változat. Ha már törik, akkor méltósággal, büszkeséggel és fenemód nagy szerencsével törjön. Érezze át a paciens, hogy az őrangyala a helyén volt. Hogy nem hiába töpped a négy fal között. Húzza ki magát, egy ilyen, szuper, egészséges törés után!

Ma újra megjártam a kórházat. Ma újra meglátogattam az SZTK-t. És ma valahogy minden másképp történt. Szabó Gergő barátom volt az „úrvezető” és a kórházban rá is csodálkoztunk, hogy saját szemünkkel látunk angyalokat. Angyalokat, akik naponta 8 órában szembesülnek panaszokkal, betegekkel, fájdalommal és elesettséggel. Angyalokat, aki nem egyszer szemrevalóan, mosolyogva, le nem merülő, el nem fogyó hittel, hűen végzik a  munkájuk. Itt vannak, nekünk, velünk. Nem ülnek fel az első Nyugatra tartó repülőgépre, hanem reggel amikor gorombán kelt a vekker elindulnak a Szent István vagy a Bocskai utca felé...  

Köszönöm a mai napot! Köszönöm az angyaloknak a támogatást, a mosolyt! Köszönöm, hogy vagytok!

Az megvan, hogy Jean-Claude Van Damme balett táncosként kezdte? És jut eszembe Keveházi Gábor is, amikor azt látom, hogy a jobb lábfejem már magasabban van, mint az orrom...

- Peches ember ne menjen a jégre – sistereg a lemezjátszó és Rátonyi Robi bácsi pergő magyarral énekel rólam, aki egy kád forró víz után, boldogan indulok el a gardrób szekrény felé. Tessék elképzelni a teremtés koronáját, ahogy a habtestén egy hófehér Villeroy and Boch, pamut törülközővel, meg kezében, két darab Dr. Nagy-Major Gábortól, sebész főorvostól kölcsönbe kapott, remekbe szabott mankóval indul a fürdőszobából sietve, hogy a Nagy Kékség után szabadon, most már a szárazföld nyugalmát élvezze.

Pedig már a kádba való bekászálódás is emberes. A képzeletben ez úgy működik, ahogy Berki Krisztián, tornász olimpiai bajnokunk, 10 ponttal abszolválja a Magyar Vándort. A kivitelezés azonban több mint banális, béna. Berkiből egyből Mr. Bean lesz az ember, ahogy a kád szélén egyensúlyozva, inkább egy szükségét végző alkeszre hasonlít, mint egy élsportolóra.  De az még valahogy összejött. Sőt átérezve a D-day nehézségét, megtörtént a partraszállás is. A műanyag hidromasszázs kádnak épp úgy fájt, mint nekem; ropogott, mint a Wehrmachtnál rendszeresített MP40-es géppisztoly. Aztán vagy én, vagy ő nyögött, vagy a műanyag takaróelemek mögött gyakorló Szeles Mónika… A dicstelen partraszállás is nagyobb öröm, mint benne ragadni egy életre. Innen szép nyerni, ahogy hajolok a földön pislogó mankók után és végre kiegyensúlyozott, megtisztult ábrázattal indulok ki a fürdőből. Ahogy a fém küszöb felett ellibbenek és a mankók már az előszoba magasfényű csempéjében gyönyörködnek, a terhelhető jobb lábbal próbálok kitoppanni, abban a pillanatban valahogy feltűnik Feketéné Kun Ildikó, balettmester arca, ahogy ezt a produkciót a kedves mosolyával, tapsolva nyugtázza. Repül a test, repül a nehéz test, ki tudja hol áll meg, ki tudja milyen formában győzi le a gravitációt. És abban a minutában megpillantom a jobb lábfejem, ami éppen magasabbra hág, mint a fejem búbja. A mozdulat gyönyörű, van benne valami ösztönös, elementáris, dinamikus és vad, ahogy a Mester szavára dobom el a mankóim és mint Ikarus repülök a délutáni fényben…

Csak az az érkezés, csak azt tudnám feledni, mert hogy a koordinációs zavar ellenére a fizika szabályai most is erősebbek a vágynál. Ami repül, le fog zuhanni, ami felemelkedett a porba, illetve a csempébe hull. És talán az még nem is lett volna annyira fájdalmas, de mit ad isten az egyik mankó úgy döntött, hogy a test alá esik és ott várja meg a kegyetlen becsapódást.

Fájdalmas landolás következett. Seggel a botra. Óriásmeteorit a Holdba. Beleroppan, beledurran és egy pillanatra a fájdalomtól fekete függöny ereszkedik a szemre. És akkor vessünk egy pillantást a törött lábú teremtés koronájára, amely saját mankójára fenékkel zakózva pislog, hogy ordítson-e, vagy csak csendesen káromkodjon kínjában…

Négykézlábra támaszkodik, mint azok a bizonyos amerikai katonák a normandiai partoknál, kúszva mászik és a dolgozószobája szőnyegén elterül. Már tud mosolyogni. Már tudja értékelni, hogy milyen szerencse, hogy a mankó fogantyúja nem felfelé állt, már meg tudja köszönni a Mindenhatónak, hogy csodával határos módon a rossz törött bokája ebből a bodycheckből mit sem érzett…

A kripli balettezni tanul… A kripli sajgó fenékkel, hasra fekszik a szőnyegen és a fájdalomtól könnyes szemmel nevet. Kacag. Hahotázva. A nevem Jób, a nevem Billy Elliot, a nevem Bruce Lee, a nevem Senki…

I will survive…