Apám hív, mondja, hogy elmentél. Apám hozzáfűzi, talán nem véletlen, hogy a családunkból két generációval is utaztál. Vele Kijevet, Moszkvát, Tbiliszit és Jerevánt jártad meg. Te voltál a csoportvezetőjük.  Jómagam meg Párizsban és Strasbourgban hallgattam kedves adomáidat. Június volt és ujjongtunk, egy csokorra való, szépséges, nyíregyházi gimnazista lány között zötykölődtünk vagy háromezer kilométert. Na meg együtt szurkoltunk, hogy Sólyom Lászlót válasszák meg köztársasági elnöknek...

Emlékszel, még nincs tizenhárom éve, hogy a vacsorához kapott, könnyű vörösbortól, fényes magyar dalokat énekeltünk a kantinban, Massyban. Aztán szerencsétlenségünkre nem együtt jöttünk haza. Strasbourgban vacakolni kezdett az egészséged és néhány napig a helyi kórház vendégszeretetét élvezted. Szurkoltunk neked, izgultunk érted. Aztán két hét múlva a Kossuth téren futottunk össze. Mintha mi sem történt volna, széles mosollyal, panyókára vetett, világos zakóval, makulátlan fehér ingben lépkedtél, mint egy született arisztokrata.

Karcsi bátyám! Így emlékszem rád; régivágású, karizmatikus úriemberre. Úgy őrizlek az emlékeimben, mint akinek példamutató tartást adott a Jóisten. Amikor beléptél a Városházára, magaddal hoztál valami könnyű életigenlést és valami nyírségi derűt. Magaddal hoztad Krúdy világát, a mesés Aranykor finom rezgését. Hogy a lelked, szíved vagy az élettapasztalatod sugározta a derűt, azt már sose fogom megfejteni.

• Add át üdvözletem, édesapádnak! – mondtad kezet fogva és soha nem felejtettelek el otthon megemlíteni.

Most itt a tavasz. Ismét fényes a Kossuth tér, ismét ragyognak a nyíregyházi lányok. Ismét főznek forró feketét, csak Téged nem talállak majd, hogy kibeszéljük ezt a cudar, de mégis szeretnivaló világot. Hogy téged hallgatva úgy menjek majd haza, van még szeretet, hit és remény…

Isten veled, Karcsi bátyám…

Keresheted őt, nem leled, hiába, 
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, 
a múltba sem és a gazdag jövőben 
akárki megszülethet már, csak ő nem.