Valamikor a múlt században a Petőfi rádióban volt egy műsor. Apukám világa volt a címe és egy fenegyerek, a magyar Howard Stern, Csiszár Jenő vezette. Csiszár éppen hogy, de korban, akár az apám is lehetett volna. Egy alkalommal „levelet” írtam neki, legnagyobb meglepetésemre be is olvasta a műsorban, majd többször is idézett belőle. Főiskolás voltam. Kapunyitási pánikkal küzdöttem. Szorongtam. Az élet értelméről tettem fel neki kérdéseket. Dicsérte a soraimat és azt mondta, napok óta gondolkodik rajtuk, mit is feleljen…
Apukám világa… Jenő gondolkodott rajta. Majd, amikor napokkal később minderről édesapámnak beszéltem, akkor ő csípőből válaszolt a szorongásig izgató kérdésekre… Apukám világa… Apukám világában mindenre van válasz, könnyű, mosolygós, örök érvényű. Nincs szükség ókori bölcsek aranyköpéseire. Édesapám könnyedén, érthetően beszél a világról és int, van még időm, de kezdjem el okosabban használni…
Ez jutott eszembe, amikor Madarassy György, festőművész friss, ropogós webportálját lapozgattam. Gyuri egy évvel idősebb apámnál. Bölcsességüket, legyűrhetetlen energiájukat, derűs optimizmusokat ugyanazok az évtizedek alakították ki. És a párhuzamok itt még nem érnek véget; mernek nagyot álmodni és ha kell, az álmot két kézzel kovácsolják valósággá. Ők azok, akik napot hegesztenek az égre, akik a bolond órákat értelemmel töltik meg, akik okos telefonok nélkül is valóban okos édesapák…
Nézem Gyuri festményeit és rájövök, ez a képek ugyanazt mondják el csúcsművészi kódokkal, amiről apám beszélt nekem, miközben nevelt, és embert faragott belőlem.
Miközben „lapozgatom” az oldalt, szinte hallom Gyuri szavait. Tavaly nyáron, egy kávé mellett, mosolyogta meg pillanatnyi kínjaim. Majd szinte rám nyitotta a nyár kapuját, hogy az árnyékba ragadt szívemet újra fénybe öltöztesse. "Zsoltikám, a lányok jönnek-mennek, hát ne dőlj be a női nemnek... Lesz abból még igen is!!!" - mondta és még a kávémat is állta, pedig én akartam őt meghívni....
Gyuri világa már csak ilyen; mesteri, őszinte és letisztult. Minden képében jól olvasható üzenet, de egyik sincs túl írva, egyik sincs túl magyarázva, csak fogja a kezed, csak mosolyog rád, és hagyja, hogy a megkezdett képzeletet te töltsd meg, hagyja, hogy a megkezdett sort te írd tovább, hagyja, hogy világába belepillantva a saját önreflexiód segítségével értsd meg, mi a valódi értelme a világnak.
Finom gesztusok, finom élmények. Madarak, virágok, színek. Talán felismered a Nagybánya-Nyíregyháza kálvária stációit. Talán felismersz egy arcot, talán tudod a lábadhoz térdeplő virág és bokor nevét, talán könnyekig meghatódsz, hogy milyen szürke és buta a szemed íriszén nap, mint nap felkelő és lenyugvó világ, mert csak Gyuri látja benne a csodát…
Mert ismerem ezeket a madarakat, bennem élnek ezek a csendéletek, ismerem ezeket az arcokat, épületeket. Álltam a megfestett ereszek alatt, beszéltem már ezekkel az emberekkel és szagoltam ezeket a virágokat… De milyen sekélyes, monokróm az én világom ezekhez a Madarassy-pillanatokhoz képest. A Városházán, a Marso telephelyén gyakran ácsorgok Madarassy festményei előtt. Gyakran hallgatom a belőlük áradó zenét és harmóniát. És most, hogy itt a weboldalon még többet kaptam belőle, most döbbenek rá, hogy képbe írva, most tisztán, csomagként kaptam meg Gyuri hitét, szeretetét és reményét. Kaptam egy nagy adagot a keresztény örökségéből. Látom, mit jelentett neki a szintén a Kárpátokból induló Munkácsy, hogyan épült be szívbe, ínba és ujjba Jézus születése és keresztre feszítése…
Most értem meg csak igazán, hogy Gyuri minden egyes tokaji bicikliútja zarándoklat és egy nagy lélegzetvétel, hogy minden munkás napra legyen ihlete és kitartása ismét és ismét felmászni a saját keresztjére…
Gyuri! Tudom, hogy télen iszonyú hideg az a műterem, tudom, hogy ha úgy akarják a jeges szelek, még hó is kavarog azokra a sokszor szakrális művekre. De hidd el, ezekkel a festményekkel te megtöröd a tél uralmát és fityiszt mutatsz a pusztulás pokoli urainak.
Szerencsém van, hogy ismerhetlek!
