Az megvan, hogy Jean-Claude Van Damme balett táncosként kezdte? És jut eszembe Keveházi Gábor is, amikor azt látom, hogy a jobb lábfejem már magasabban van, mint az orrom...

- Peches ember ne menjen a jégre – sistereg a lemezjátszó és Rátonyi Robi bácsi pergő magyarral énekel rólam, aki egy kád forró víz után, boldogan indulok el a gardrób szekrény felé. Tessék elképzelni a teremtés koronáját, ahogy a habtestén egy hófehér Villeroy and Boch, pamut törülközővel, meg kezében, két darab Dr. Nagy-Major Gábortól, sebész főorvostól kölcsönbe kapott, remekbe szabott mankóval indul a fürdőszobából sietve, hogy a Nagy Kékség után szabadon, most már a szárazföld nyugalmát élvezze.

Pedig már a kádba való bekászálódás is emberes. A képzeletben ez úgy működik, ahogy Berki Krisztián, tornász olimpiai bajnokunk, 10 ponttal abszolválja a Magyar Vándort. A kivitelezés azonban több mint banális, béna. Berkiből egyből Mr. Bean lesz az ember, ahogy a kád szélén egyensúlyozva, inkább egy szükségét végző alkeszre hasonlít, mint egy élsportolóra.  De az még valahogy összejött. Sőt átérezve a D-day nehézségét, megtörtént a partraszállás is. A műanyag hidromasszázs kádnak épp úgy fájt, mint nekem; ropogott, mint a Wehrmachtnál rendszeresített MP40-es géppisztoly. Aztán vagy én, vagy ő nyögött, vagy a műanyag takaróelemek mögött gyakorló Szeles Mónika… A dicstelen partraszállás is nagyobb öröm, mint benne ragadni egy életre. Innen szép nyerni, ahogy hajolok a földön pislogó mankók után és végre kiegyensúlyozott, megtisztult ábrázattal indulok ki a fürdőből. Ahogy a fém küszöb felett ellibbenek és a mankók már az előszoba magasfényű csempéjében gyönyörködnek, a terhelhető jobb lábbal próbálok kitoppanni, abban a pillanatban valahogy feltűnik Feketéné Kun Ildikó, balettmester arca, ahogy ezt a produkciót a kedves mosolyával, tapsolva nyugtázza. Repül a test, repül a nehéz test, ki tudja hol áll meg, ki tudja milyen formában győzi le a gravitációt. És abban a minutában megpillantom a jobb lábfejem, ami éppen magasabbra hág, mint a fejem búbja. A mozdulat gyönyörű, van benne valami ösztönös, elementáris, dinamikus és vad, ahogy a Mester szavára dobom el a mankóim és mint Ikarus repülök a délutáni fényben…

Csak az az érkezés, csak azt tudnám feledni, mert hogy a koordinációs zavar ellenére a fizika szabályai most is erősebbek a vágynál. Ami repül, le fog zuhanni, ami felemelkedett a porba, illetve a csempébe hull. És talán az még nem is lett volna annyira fájdalmas, de mit ad isten az egyik mankó úgy döntött, hogy a test alá esik és ott várja meg a kegyetlen becsapódást.

Fájdalmas landolás következett. Seggel a botra. Óriásmeteorit a Holdba. Beleroppan, beledurran és egy pillanatra a fájdalomtól fekete függöny ereszkedik a szemre. És akkor vessünk egy pillantást a törött lábú teremtés koronájára, amely saját mankójára fenékkel zakózva pislog, hogy ordítson-e, vagy csak csendesen káromkodjon kínjában…

Négykézlábra támaszkodik, mint azok a bizonyos amerikai katonák a normandiai partoknál, kúszva mászik és a dolgozószobája szőnyegén elterül. Már tud mosolyogni. Már tudja értékelni, hogy milyen szerencse, hogy a mankó fogantyúja nem felfelé állt, már meg tudja köszönni a Mindenhatónak, hogy csodával határos módon a rossz törött bokája ebből a bodycheckből mit sem érzett…

A kripli balettezni tanul… A kripli sajgó fenékkel, hasra fekszik a szőnyegen és a fájdalomtól könnyes szemmel nevet. Kacag. Hahotázva. A nevem Jób, a nevem Billy Elliot, a nevem Bruce Lee, a nevem Senki…

I will survive…