Egy komolyabb bejegyzésnek indult. A csempészről. Clint Eastwoodról. Arról, hogy közel ötven évvel idősebb mint jómagam mégis jobban szeret élni, mint én. Közel 50 év előnnyel is azt üzeni, az élet tele van csodákkal és baromira nem a telefont kell nyomkodni.

A csempész remek film, tele társadalomkritikával, tele életigenléssel és egy borzasztó egyszerű message-dzsel; vedd már észre, hogy egy életed van és most kell jól csinálni. Sokat együtt lenni a szeretteiddel, sokszor bocsánatot kérni, ha hibáztál és járni az utad. Legyen bármennyire rögös, nehéz, menni, menni előre.

Eastwood miközben több száz kiló kokót szállít A-ból, B-be, énekelget. És miközben dalolgat, eszembe jut az Óz, a nagy varázsló (szigorúan a magyar, két bakelit lemezes változat: https://www.youtube.com/watch?v=hFeAqMJ_taM ), amikor Dorka, a Bádogember, az Oroszlán, meg Totó kutya énekelni kezd, hogy ne féljenek… Mert, aki énekel abból elpárolog a félelem… Mindig a sárga úton, mindig a sárga téglán.

Persze írhatnék a Bolti szarkákról (Shoplifters) is. Persze mondhatnám, hogy az a japán film milyen döbbenetesen erős és katartikus, mégis Mr. Eastwood előtt veszem le a kalapom. 89 évesen még mindig képes ajándékot tenni az asztalra. Kifogyhatatlan, zseniális, bűbájos.

A kritikusok azt írták, jó-jó, de nincs drámai érzéke. Mr. Eastwood, amikor idáig ért az olvasásban, ha egyáltalán olvas kritikát, elmosolyodott: gyerekek…gyerekek vagytok…