Szóból vannak hidak két ember között,
Csend lobbantja őket a fejetek fölött...(LGT-Egy elfelejtett szó...)
Mindig a hidak közepén érezte jól magát. Ha kellett lelépte, vagy kocsival lemérte. Amikor a vizek felett átívelő szerkezet közepére ért elmosolyodott. Egyenlő távolságra kezdettől, végtől. Indulástól, érkezéstől. Élettől haláltól. Az „én”-től és a „te”-től. Egy milliméterrel sem többel, egy lélegzettel sem kevesebbel. Vonzották a hidak. Imádott lenézni róluk a vízbe. Gyerekként a szívbajt hozta a szüleire, amikor megkapaszkodott a Lánchíd korlátjába, leguggolt, nekirugaszkodott és felugrott. Nem átvetni akarta magát a korláton, hanem csak egy nagyot köpni a folyóba. Az anyja ordított, ő meg csak vigyorgott, mint egy született csibész…
21 évesen a Little Belt közepén végképp búcsút mondott a gyerekkorának. Amikor kiszállít az autóból Fyn szigetén, már felnőtt volt. Ez a 1,7 km hosszú és 120 méter magas híd azt jelentette, hogy maga mögött hagyja gyermekded vágyait, álmait. Hirtelen minden sürgőssé vált és kivitelezőért kiáltott. Hirtelen azt érezte, még egy álmot már nem bír ki, még egy álomtól végképp álmos marad, végképp csipás és gyűrött…
Legutóbb pedig a Krk-hídon érezte, az élete megváltozik. Hány hídon kell átmenni, hány hidat kell magunk mögött tudni, míg szigetről, félszigetre, szigetről, szárazföldre érünk? Melyik híd vezet a szerelemhez, melyik a paradicsomba?
A Rialtót nagyon szerette, a Ponte Vecchio-ba beleszeretett. Az autópálya völgyhidakon mindig jobb lett a kedve. Sokszor hitte, hogy egyszer megáll és minden csavart számba vesz, minden csavart lejegyez. Minden kötést, minden dilatációt lerajzol egy füzetbe. Minden kanálison átvezető semmi felett, mond egy Miatyánkot.
Sose félt a hidakon. Sose gondolt bele, hogy a véletlen úgy is hozhatja, alatta szakad majd le épp a monstrum… A hidakról mindig a lányok jutottak eszébe, ahogy a távolból a pilléreket nézte, a karcsúságukat, a hajlékonyságukat és azt az ösztönös hitet, amivel mindent elbírva, mindent kibírva hordozták magukon a le-fel siető világot… A hidak neki mindig nőneműek voltak…
Néha izgatottan bámulta őket és eszébe jutott, egykor csak az isten lelke lebegett a vizek felett. Így lett minden híd egy kis darab az Atya lelkéből…
Azt tudtad, hogy Te is egy sziget vagy? Azt tudtad, hogy neked is hidakat kell építened, ha a szíved, lelked fogságából ki akarsz keveredni? Azt tudtad, hogy minden lélek lakatlanul, az óceán közepére dobva jön világra? Azt tudtad, hogy legutóbb minden hidamat lebombáztad? Azt tudtad, hogy most lázas nagy munkában vagyok. Új hidakat építek a régiek helyébe? Azt tudtad, hogy csak félig kell őket megépítenem..? Azt tudtad, hogy neked vannak a legszebb hídjaid? A távolból nézem őket, csak a távolból.
Nem látom, hogy erre építkeznél, de szemembe süt a nap és minden olyan aggasztóan, vakítóan fényes…
