Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.

Éjjel nyíló virág az élet. Éjjel éneklő vágy. Minek szültél anyám, ha nem lehetek ott mindenhol, ha nem hallhatom mindig, hogy dúdol, hogy hordja sűrű, barna haját?

Tankok állnak a ház előtt, kezemben törülköző és egy csésze kávé. Megkennék még egy vajas-mézes kenyeret. Főznék még egy rizstejszínes garnélát. Húznám az időt. Megkérdezném, még egyszer utoljára, hogy ki viszi át a szerelmet, a békésre kövezett túlsó partra?

A Bujtos ma mocsár, és dögkeselyűket utánozva kárognak a szürke egyenruhába öltöztetett, mindig elégedetlen sirályok… (Éjjel még büszke gótokról olvastam, meg szakdolgozatba varrt törökökkel álmodtam.)

Pedig Angelina Germanotta ma is megsimogatja a hófehér zongorát, hosszú szempilláját sűrűn verdesve ránk néz. Pedig az atya még mindig tartogat nekünk egy időtlen naptárt, amiben neki bármelyik nap jó lenne.

Ülünk az atmoszféra legalján. Ülünk az élet legmocskosabb kocsmájában, könyökölve iszunk még egy borzasztó korcs felest, kevertet és a hányingerrel küzdve,  reggelig kitartunk. Ó csak a hajnal jönne már. Csak betévedne a felmentő sereg, csak Tyrion  Lannister töltene még egy pohár vörös bort, csak egy görög sziget terítene még egyszer ránk bársony hajnalát.

Túl kevés. Túl szűk. Túl korlátolt. Üvegbe rakott bogár. Dobozba kényszerített macska. Satu, harapófogó, ócska, kis bilincsek. Reggeltől estig gurul, aztán ha itt az éjjel, megébred és élni kezd.