Esővízben mosod az arcod. Esővíz mosdatja a betont. Hull házakra, ablakokra, hull az autókra. A sárga fényű város kiürült. Ágyak óvóhelyek; száraz, meleg, puha mélyére rejtőznek a testek. Minden ablak sötét és én azt álmodom, hogy csak a tiedben ég a fény. Rovar lettem, éjjeli lepke, akit nem riasztott az eső. Aki balga… Tudtad, hogy a lepkék a szárnyukon lévő apró por nélkül nem tudnak repülni? Ha hozzájuk érsz a földre hullnak, elpusztulnak. Már rég nem tudok repülni. Ha tudnék, ott repkednék az ablakod előtt. Minden éjjel. Nagy berregő hanggal, mint egy méltóságteljes szarvasbogár.

Hull az eső. Azt álmodom, ott állok az ablak alatt. Megázom. Végigfolyik ez hűvös, május végi eső a hajamon, a tarkómon. Hagyom, hogy a víz szobrot faragjon belőlem. Most nem is lélegzem. A víz utat keres rajtam.

Hull az eső, neked hullik. Csak azért, hogy ezüstbe öltöztesse a várost, az utakat és a betont. A betont, ami most elrejt, elfed, eltakar. Ezüstbe öltöztet engem is. Lehűti a bőröm, eloltja szemem és szívem parazsát. Kiolt vágyat és hiú, forró ábrándokat…

Hogy aztán, megértsem. Nem a víz, nem az eső és még a tűz  sem. Nem az elemek, nem a körülmények. Nem az értelem és még csak nem is érzelem. Hanem valami földöntúli, isteni ajándék izzik, fénylik bennem, melyet a világ összes vize, pora, halonja sem képes eloltani… Még nem. Még nem…