Éjjel azt álmodtam, hogy eljött hozzám a legnagyobb Rendező. A kezében gépelt oldalak, melyek többször áthúzva, javítva ugyan, de eddigi életem összes eseményét elmesélték. Születéstől, egészen addig a pillanatig, hogy most ezeket a sorokat írom. A Rendező azt mondta, alkotói válságba került. Azt mondta, nem tudja, hogyan folytassa a történetem. Most, hogy az elmúlt másfél évből szappanoperát faragott, már nem tudja, mit kezdjen a főhőssel. Ült az ágy szélén, én meg halálra rémülve néztem rá. A nagy Rendező nálam. Az ágy szélén. Időnként elmondta, hogy lehetne dráma, de semmiképpen sem kutyakomédia a folytatás. Hogy lenne számtalan ötlete, de valahogy az az érzése, hogy nekem kellene megírnom a folytatást. Valahogy nekem kellene megírnom, mert most azt érzi, túlságosan összekuszálta a szálakat, túlságosan messzire ment a főhős megpróbáltatásaiban.

Elvettem a forgatókönyv tervezetét. Elvettem és egész nap olvasgattam. Sötét, ködös, magányba vesző horror, negédes happy end, tanulságos tanmese minden volt benne, csak éppen a szívem csücske, a lelkem őszinte vágya nem. Mintha a nagy Rendező nem ismerné, hogyan folytatnám a filmem. Mintha a nagy rendezésben, csak a sztori számítana, a színész, a szereplő nem…

Reggel, amikor felkeltem, mit ad Isten, a padlón találtam a lapokat. Akkor döbbentem rá, nem álmodtam a találkozást. Most írni kezdtem. Most írni kezdtem, az én befejezésem. Mert kell lenni egy reménytelenül optimista folytatásnak, egy égben íródott évadnak, kell lenni egy sorozatnak, ami kitart legalább egy boldog évig, ami nem úgy fejeződik be, hogy igazából el sem kezdődött…

Pirandello hat szereplőnek keresett szerzőt… Most a nagy Rendező, okos forgatókönyvírót keres, jól bevált színészekhez. Az egyik, ha jól tudom én vagyok. Téged már szerződtetett?