Az ország legnagyobb fa harangtornya, a Dél-Nyírség legjelentősebb településén, Nyírbátorban csodálható meg. Mokány, mégis impozáns, büszke torony ez, amely egy viharos korszakban született, és talán éppen ezért sikerrel dacolt a történelem viharaival. Na meg tegyük hozzá, majdnem mindig gondos kezek óvták, renoválták!

A sárkányok földjén

Aki járt már Bátorban, tudja, hogy a „sárkányok” földjére lépett. A legenda úgy szól, hogy a Báthori család egyik őse, a nemes-nemzetes Gutkeled família egyik bátor leszármazottja, legyőzte az Ecsedi-lápban emberhúst – főként szűz lányok édes húsát – is szívesen fogyasztó, rettenetes sárkányt.

De ne akarjunk ilyen messze utazni az időben. Ne akarjuk most a Báthoriak ecsedi és somlyói ágát feltérképezni. Ugorjunk vagy jó 400-500 évet előre és maradjunk annyiban, hogy a 17. század elején, már több mint két évszázada hirdette a Bátoriak gazdagságát és ízlését egy csodálatos későgótikus templom. Egy templom, ami az 1479-es Kenyérmezei-csata után nyeri végső formáját. És lesz világ egyik legpompásabb gótikus, de hálóboltozatával, bejárati ajtajával már reneszánsz temploma, a Báthori-várkastély szomszédságában. Az 1600-as évek elejére - ráadásul éppen az erdélyi fejedelmek liberális egyházpolitikájának köszönhetően -, már nem is a katolikusok, hanem a reformátusok tartottak benne istentiszteletet. Falait sietve fehérre mázolták, pápista díszeitől megfosztották, de gyönyörű ablakai, formája még azt a kort hirdette, amikor a kecses európai tornyok elkezdtek a mennyország irányába meredezni.

Torony nélkül mit ér a templom?

A bátori templomnak azonban nem épült csipkés tornya. Még tornyocskája sem. Csak külső jegyeiben hirdette a gótikát. Bejárata pedig az emberközpontú reneszánszt. Ám, hogy ne maradjon torony nélkül, arról a Bethlen Gábor unokaöccse gondoskodott. A 25 éves daliás hadfinak, ugyanis tragikus hirtelenséggel elhunyt hőnszeretett leánykája Krisztina és a család úgy döntött, hogy a bátori református templomban helyezik örök nyugalomra. Aztán a vészterhes kor úgy hozta, hogy két év múlva már az édesapa, a váradi kapitány, a fejedelemség "trón"várományosa sem volt az élők körében.

Krisztina nagyapja, István édesapja, akit történetesen szintén Istvánnak hívtak, hogy leányunokájának és fiának is tisztes emléket állíttasson dönthetett úgy, a bátori templom mellé, egy arra méltó harangtorony emeltessék.

A biogenetikai vizsgálatok eredménye óta tudjuk, hogy a Máramarossziget környéki, nagy erdőkből hozatott hatalmas, ősöreg tölgyeket és megkezdődött az építkezés. Erdély legjobb, legügyesebb kezű ácsai dolgoztak az ország mai napig legnagyobb fa harangtornyán. Az elkészült mű méretei lenyűgözőek. Alapterülete 10-szer 10 méteres, magassága pedig eléri a 32 métert. A torony talpgerendázata 16 osztású gerendarács. Az erre állított kilenc oszlop alkotja a torony törzsét, melyek 13 méter magasságban a galéria aljáig érnek. Az erősítéseket minden esetben szögletes fejű faszegekkel(!) végezték. A torony négyzet alaprajzú meredek sisakja nyolcszögletű csúcsban, kis kalapban végződik. Erre helyezték fel a toronygombot és a félholdat tartó fém rudat. A sisak négy sarkán fiatornyok állnak. A torony galériája konzolosan kiugró, alul díszesen faragott, fűrészelt mellvéd deszkázattal készült. A toronysisak, a törzs és a szoknyarész zsindelyborítású.

Csodaharang

Ám nem csupán ez a tölgyfából állított (emlék)torony különleges. Az ország 10 legerősebb harangjának egyike kapott helyet benne. Hívja az élőket, temeti a holtakat és megtöri a villámokat. Súlya elképesztő; 300 kilogrammot nyom! A harangon, - a négy égtáj irányában -, megtalálható a négy evangélista domborműve és egy felirat, mely szerint Bethlen Gábor testvére, és annak fia Péter öntették. Akkor meg is állhatunk egy pillanatra. Önthetett-e harangot Bethlen Gábor testvére, és az unokaöccse? Valóban ők álltak a forró, folyékony fém mellett és saját kezükkel készítették, öntötték ki? Természetesen nem. Csak akkoriban a megrendelő nevét ráírták a megrendelt portékára. Főként akkor, ha az az örökkévalóságnak készült. Ám az iratok megőrizték a valódi, nagy mesterségbeli tudással rendelkező harangöntő nevét is. Ő pedig nem más, mint egy sváb származású, vagy ahogy a felvidéken magukat hívták, egy cipszer mester volt, aki a Wierd nemzetségbeli György nevet viselte, és aki egészen pontosan az Úr 1640. évben készítette el Nyírbátorba szánt, öblös hangú, zengő harangot.   

Egy dolog biztos, hogy aki nem járt még Nyírbátorban, aki még nem hallotta ennek a harangnak a hangját, az talán nem is érti milyen világ lehetett itt a 17. század elején. Az talán nem érti, micsoda büszke népek laktak erre, hogy micsoda technikai tudás, milyen hit, elkötelezettség létezett ebben az országban. Akkor is, amikor éppen három részre szakították, amikor a császár és a szultán is beleharapott, amikor a belső ellentétetek is sújtották.

szubjektív

Nekem, bátoriként meg nő a nosztalgiagombóc a torkomban, amikor arra gondolok, hogy gyermeki életem fontos nyolc évét ennek a toronynak a tövében töltöttem, ennek a csodaerős harangnak a hangját hallgathattam, akarva-akaratlanul.  

Ott voltam, amikor Kolumbusz megérkezett. A tengerészek mocskosan és büdösen, imbolyogva léptek a mólóra. A genovai sem volt különb. Mégis hoztak magukkal valamit. Bele volt írva az arcukba. A titok. És ettől mások lettek. Az emberek összesúgtak mögöttük. Hogy biztosan aranyat találtak. Hogy a hajó gyomra tele van kincsekkel. Pedig az igazi kincs az volt, amit láttak, amit megéltek. És mindegy is hány hajóval indulsz el, talán az is, hogy hány darab hajóval érkezel. Csak az számít, amit a lelked ládikáiban magaddal hoztál. Még akkor is, ha csak a nyiladozó értelmed zsenge emlékei ezek.

Ott voltam, amikor befutott a vitorlásod a kikötőbe. Ott voltam, amikor fess fiatalemberek nagy csokrokkal álldogáltak, hátha megjelensz és ha másképp nem legalább lesajnáló mosollyal veszed tudomásul a rajongásukat. Sütött a nap és tudtam, hogy el kell jönnöd hozzám. Hogy a vitorlásról leszállva, majd a szálloda fürdőszobájában tökéletesíted a benned élő királynőt. Hogy kifinomult bizonytalanságod, majd vicceskedve, pici gőg-szarkazmussal fűszerezve palástolod. De bárki is legyen ott, mindenki megjegyzi majd, hogy ragyogsz, hogy amolyan mediterrán, korai virág illatú misztrálként söpörsz végig a társaságon és azzal hencegsz, hogy a hajód rakterében a legrosszabb lőre is jobb, mint itt a parti agyondicsért…

Ott voltam, akkor is, amikor elmentél. A ködös, hűvös reggel elvette, ami az övé. Köd elnyelt, hajóstul, borostól, szerelmestül. A köd már csak ilyen, eltakar, elveszi tőlünk a részleteket, de ugyanakkor fokozza is a kíváncsiságunkat. Csak éppen nem mindegy, hogy be, vagy kilépsz a ködből. Hogy a homályos távolság éppen elnyel, vagy megajándékoz veled valakit.

„Ködben hajózni lutri! – mondtad és lehunytad a szemed, hogy majd a szív kormányoz. Majd a szív lesz a kapitány. Az régi tengerész, megbízható. Erőlködve mosolyodtam el. Bíztam benne, hogy neked sem könnyű. De te erősen babonáztad a ködöt. És tudtam azzal bíztatod magad, hogy azok pedig már azért sem cseppek a szemed sarkában, csak fújni kezdett a bolond búcsúszél, attól könnyezel...

Milyen hangot ad ki a megszakadó szív?  Vagy, amikor törik? Szakítanak-e egymással az örök szerelmet esküdő őrangyalok?

És milyen hangja van a szerelemtől repülni képes, frissen nőtt szárnyaknak?

Elmosolyodik-e az isten, amikor azt hallja; igen!

Tudtad, hogy az összes igen a templomokban lakik? Az összes igen. És milyen hangnemben íródik a szerelem? Mit írnál a partitúra elejére? Piano? Forte?

Melyik nyelven a legszebb, ha azt hallod; szeretlek?

És amikor minden összetörik, amikor elhallgat benned a madár, akkor mennyi idő múlva érkezik a tavasz? Várhatók-e még fagyok? Nagy lesz, vagy apró a nyár? A fák alatt a szerelem, vagy az éhes farkas jár?

Az égig nyújtóznék, de még költőnek is apró vagyok. A csillagszedőnek szegődtem, de csak a mocskos dohányt töröm, hogy bódult pipázók jósoljanak nekem egy mesés holnapot.

Madárjósok néznek az égre, indiánok táncolnak a tűz körül és sámánok dobja falja a parazsat, de idelenn idegen minden arc, minden szív, idegen minden nyelven a nevem, mint anyját nem ismerő gyermek lesem az utat, melyen már látnom kéne, hogy a végén te mosolyogsz…

Aztán egyszer csak a semmiből vádlón megállsz mellettem. Te vagy az utolsó bíróm, te vagy az ítélet és az ajándék. Felrovod nekem minden bűnömet. Aztán megmosod a lelkem. Egy körömkefével, alaposan. Megölelsz és elbőgöd magad.

- Többet nem tudok – mondod szelíden.

- Nem is kell – szipogok, csak mert férfi vagyok és kettőnk közül az egyiknek illik tartania magát. A nőnek meg nem. 

Tudtad, hogy a nők könnyei leszivárognak a mélybe, ott a cseppek összeállnak és abból lesznek a gyémántok?  

Már nem emlékszem ki hozta a kazettát. Makkos Peti? Sipi? Fisli Gyula? Talán nem is számít. Rajongtunk Coppola Keresztapájáért és úgy voltunk vele, hogy akkor már szóljon a klasszikus Gyöngéden ölelj át. De ne magyarul. Szóljon, úgy ahogy Nino Rota elképzelte. Nagyzenekarral. Emlékszem egy késő, forró őszre, ahogy péntek délután, hazaindulás előtt, kinyitjuk a 112 jobb ajtaját és senki nem szól ránk. Igaz, a szint akkor már többnyire hazaköltözött a mindig kurta hétvégére. Csak néhányan maradtunk még. A még mindig fényes októberben, a négyes koli előtt zörögve hullottak a falevelek a földre, a nyitott ablakokon susogva járt a szél, megborzolta a jegyzeteket az íróasztalon és a zene beleköltözött a szívünkbe.

Akkor még nem tudtam, hogy a brucia la terra mit jelent, csak azt tudtam, hogy Korda nem éppen szöveghű fordítása is hozzá tud ehhez a dalhoz tenni.  

„Hószagú szél fújja hajunk, szerelmesen ketten vagyunk…”

És akkor még nem sejtettem, hogy ez a dal majd elkísér engem. Jön velem szerelmek, csalódások idején. Mint egy állandó háttérzene. Mint a szerelem háttérsugárzása, hogy aztán egyszer, egy tenger partján úgy csendüljön fel, ahogy még soha.

Vannak zenék, amelyekről első hallásra tudod, hogy nélkülük nem készülhet él életed filmje. Számomra Morricone, John Barry, Nino Rota, Bach és Bacalov ilyen.

Két éve amikor Maestro Morricone áttette a székhelyét a mennyei lemezkiadóba, akkor olvastam , - talán még Holló Böbe hívta fel rá a figyelmem -, hogy Ennio bácsi megígérte az édesanyja halálos ágyánál, hogy csak szép zenéket fog írni…

Csak szépeket… Akárcsak Nino Rota...

Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz.

Nem kérek választ mástól, hogyha te felelsz.

Néha úgy érzem, hogy egyetlen feladatunk a világon, hogy megtanuljunk jól szeretni. Semmi más nem számít, csak, hogy képesek legyünk jobban szeretni egy lányt, mint magunkat. Képesek legyünk altruisták lenni, magunkat legalább egyel hátrébb sorolni. Hogy a sok önzés többes száma, erőszakos kivagyisága legyőzetve ott maradjon két vállra fektetve és amikor végeztünk, valami más szubsztancia keletkezzen belőlünk.

Milyen egyszerű leírni; jól szeretni! Csak éppen mindenkinek mást és mást jelent a jó. Fura dolog a szeretet, mert apró perverziók, pici sötét foltokból is épülhet. A szeretet nem feltétlenül hegyi patak, hanem sokszor játszmákból, küzdelmekből, haragból, könnyekből, összecsapásokból keltetett apró, védtelen, mégis ártatlan madárfióka…  

Talán a keresztény terminológia ezért is különböztet meg testi szerelmet, egy ember iránt érzett szerelmet és az emberek iránt érzett végtelen szerelmet…

Ám én onnan indultam, hogy szól a Keresztapa zenéje, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola négyes kolijában. Az első szinten. Egy nyitott ajtó segítségével beölti az emeletet. Október van. Az a kellemes. Narancs fények játszanak a múló lombok között. Hosszú fények ezek. Nem tartanak sokáig. Apró pihék hullanak. Szárazság van. Lebegő porszemek azok. Lebegő porszemek, mint mi magunk. Úszunk a fény felé... A keringő kereng, mint a gondolataink... A világ kerek, ha te jobbra én balra, akkor is találkozni fogunk. Vagy mégsem. Annyi minden történhet. Elfeledheted az arcom, el amit súgtam neked. És mindaz ami volt, csak egy villanás egy apró, semmitmondó zárlat marad... 

És megszólal a Keresztapa trombitája. A dallam kereng a folyosón. És megpihen valahol félúton lélek és szív között. Gyerekek vagyunk. Ifjú felnőttek. Felelőtlenek, balgák, bolondok. De tudjuk, hogy ez a zene most tanít minket. Szeretni. Jól szeretni. Úgy, ahogy még soha!

A függőség kezdete

A szerelem 2006-ban, Rzeszowban kezdődött. A testvérváros önkormányzata meghívott minket egy puccos, helyi étterembe, ahol természetesen a lengyelek nagy kedvence, a keresztségben zurek névre hallgató leves is az étlapra került. A lengyel vendéglátók kapacitáltak bennünket, bátran kóstoljuk meg! Gazdag, savanykás, gőzölgő csoda érkezett az asztalokra. Mellé többféle, a levesben főtt, de külön tálalt, lengyel kolbász, sonka, húsos szalonna, és keménytojás egy kistányáron. A rozskovásztól, a zur-tól savankás lé, a mesésen kínált "levesbetét" jót tett a Zubrowkától és a lengyel sörtől megfáradt gyomroknak. Nem győztük dicsérni a lengyel gasztronómia addig számunkra ismeretlen csodáját.  

Egy szupermarketben vittem is haza „zacskós” változatban. Főztem itthon „valamit” belőle, de igazán csak akkor lettem boldog, amikor felfedeztem, hogy legközelebb Kassán a Med Malinában is kapható zurek, és természetesen a sokat látogatott Zakopanéban is gyakori vendég az éttermek étlapján.

Főpróba otthon   

2017-ben aztán épp egy téli kiruccanás során döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, veszek minőségi, üveges rozskovászt, bevásárolok a lengyel kolbászokból, a kielbasa-ból, aztán nekiállok a Bujtoson is megfőzni minden lengyel levesek hercegnőjét.

Így történt ez a hétvégén is. Legutóbb Zakopánéban mindent megvettem, ami egy tisztességes Zurekhez szükséges. Persze már tudtam, hogy magyarként csavarintok én ezen a polák recepten. Már csak azért is, hogy az újragondolás művészetét is gyakoroljam. 

Ahogy én gondolom

Így történt, hogy egy szép darab, nyírbátori, édesapám-féle, húsos szalonnát zsírjára sütöttem. A lebarnult disznóságot kiemeltem a pöttyögő zsírtavacskából, majd erre a forró zsiradékra ráborítottam, egy kis újhagymát, fokhagymát, majd  apró kockákra vágott petrezselyemgyökeret, sárgarépát, krumplit, egy zsenge zellert és hagytam, hogy a zöldségkockák éle megbarnuljon. Amikor idáig jutottam, akkor felöntöttem egy kis hidegvízzel és puhára főztem a zöldségeket. Elővettem a botturmixot és szép homogénre turmixoltam a zöldségeket. Na persze beledobtam a biztonság kedvéért egy erőleveskockát, mert ugye sose baj, ha az erő velünk van!

Amikor ezt a híg főzelékhez, vagy inkább krémhez hasonlító csodát megkóstoltam, elöntötte a szívem a földi lét boldogsága, hogy én bizony így jutok el a csillagokig, melyek között a zurek örök receptjét is az égre írták a szláv testvérek.

Vagy 2,5 liter vízzel felengedtem, hozzáöntöttem 3 decilitert a felrázott, folyékony rozskovászból és mintegy fél kiló kockázatot vállaló krumplikockával is gazdagítottam a főzetet. Aztán simán nekiálltam sörözni, mert a jóféle edény, a fedő, meg a kerámialap hőjében mindig meg lehet bízni. Amikor a krumpli puhulni kezdett beledobtam a levesbe a Lengyelországban vásárolt kolbászokat, de biztos, ami biztos, az apukám-féle, duduval töltött, magyaros, füstölt kolbászból is került bele egy kevéske, csak az ízé végett.

Ne kísértsd!

Ezen a ponton meg kell állni! Az eredeti recept ugyanis szigorúan paprikamentes, lengyel fehér kolbászt kultiválja, és az egész úgy kezdődik, ahogy nálunk a káposztás paszuly története, hogy egy nagy edényben tedd oda főni a fehér kolbászt, meg a húsos szalonnát, oszt mán’ jó úton haladsz Varsó felé!

De azon is meditáltam, hogy a nyírbátori akácon füstölt kolbász nem sok ételt tud elrontani, ha csak nem somlói galuskáról van szó…

Szóval jöttek a felkarikázott kolbászok, és került a forró lébe morzsolt majoránna. Így aztán puhára főztem a zseniális húsárut.

A kertben egy szép nagy kaspóban házi metélő petrezselymet is nevelgetek, leszaladtam egy csomóért, egy santuku késsel felaprítottam, a nyírbátori anyukám-féle házi tojást keményre főztem, azt is felkarikáztam. A kész levest krumplistól, kolbászostól egy tányérba szedtem és kikandikáló krumpliormok és kolbászszigetek tetejére halmoztam a tojást, meg a friss, apróra metélt, mennyei illatú petrezselymet.

Lengyel seregek a ház előtt!

Na ekkor érkezett meg az ismert Jagelló-ház teljes hadserege a Bujtosi tóhoz, és előkerült egy pajzs is, amire rossz magyarsággal ezt vésték; „a lentyel hadag úly élelmezésvezetőe”. Bár tetszetős volt a felkérés, a levesből a mennyiség végett csak a lengyel királyt tudtam megkínálni, aki ennyivel méltatta a munkám: „tego też nie wiemy lepiej!”, azaz ezt mi sem tudjuk jobban!

Ám az is meglehet, hogy egyáltalán nem jöttek meg a seregek, és igazából csak nem érdemes a gönci barackot lengyel sörrel kísérni...

Éljen az ezeréves lengyel-magyar levesbarátság is!

Süket. Néma. Szótalan. Hallgatag. Durcás. Az univerzum. Nincs, aki hegedüljön, nincs aki altatót énekeljen, aki verset mondjon, aki felolvasson. Jön a sivatag. Karcolva, sercegve, fogad között mulatva érkezik a homok. Oázis nélküli napok bitorolják a jelent. Nincs zene sem. A csönd ordít. Elmúlnak így a legszebb, legszentebb pillanatok. Már az Úr sem bírta kivárni. Ami marad, az a magányból szőtt modern szabású szürke öltöny. Tulajdonképpen még jól is áll. És várod, hogy valaki az életből kössön nyakkendőt hozzá. 

Reggelre én már messze futok és bomlottan sírok valahol – írja Ady, miközben elhagyja átkozva imádott Párizsát. Azt mondják, volt úgy, hogy napokig ki sem jött a szállodaszobából. Elvitt magával egy darabot Magyarországból és a Hotel de l'Europe 36-os szobájában, rendre azt építette fel. Ady ott is, az álmodások szent városában is a partiumi fiú maradt.

Az éjfélt elütötte az óra. Még pötyögök. Kérem a Jóisten, ha lenne egy kis ideje üljön ide mellém. Bontok bort. Nem kell hogy hozzám szóljon, csak legyen itt, míg a gondolatból betű lesz a villogó képernyőn és én végre megadom magam az édes álmok világának.

Este lefeküdni nem tudok, reggel meg megébredni.

Igazából azt sem tudom mihez értek. Pedig látom magam előtt, ahogy nekidurálom magam, Nyírbátorban felszállok a Nyíregyházára tartó Zsuzsi vonatra és hiszem, vallom, belőlem csak költő és hadvezér lehet.  És valóban úgy szállok le, mint egy kis herceg, vagy legalább mint egy dzsentri, lábammal előkelőn érintve a nyolcas busz küszöbét. Pedigrém, renomém, akkor még rendben, simán csak költő és hadvezér. Ennyi. Nem más.

Hogy aztán szépen törjenek be, mint egy pajkos kis hucul lovat, hogy a kultúra kantárán vezessenek.

Sok idő telik el, míg rádöbbensz, hogy nem kell az égre mászni a csillagokért. De ha gyertyát gyújtasz, őrizni kell a lángot. És ki a szerelemmel kacérkodik, cicázik az nagyon megüti a bokáját.

Nem lettem okosabb, szebb, gazdagabb. A szavakkal is éppoly hadilábon állok, mint szűz-nyűvő diák koromban.

Ám minden este elindulok Betlehembe. El én. Ám a következő kocsmáig jutok csak, ahol nagy bátran mesélem ugyanannak az útnak az első néhány száz méterét.

Elindulnék ma is Betlehembe. Csak mondd; te is ott leszel!

Apám ébreszt. Régóta. Néha úgy érzem olyan régen, hogy azt már meg sem érdemlem. 

- Hogy vagy fiatal? – kérdezi  frissen, üdén, még a hangja is beretvált, arcvízes, jószagú, én meg álmos vagyok, kívánnám hogy megforduló szemem még kacsintva nézzen szét, ködében csalfán csillogó eszemnek, és a mindennapos agy-vérszegénység még boruljon rám egy kicsikét…

Az édes álmon úrrá léve, a renyhe izmoknak azonnal parancsolnék, hogy a hang a reggelhez és édesapámhoz illően, szinte pattogjon, szépen artikulálva szóljon a telefonba;

- Jól! - de érzi ám atyám, hogy füllentek és álomízű a szó, keveset is beszélek. Legyint békén hagy;

- Nem lesz belőled semmi! - teszi hozzá nevetve. 

Nagy játék ez. Mindig is az volt. Édesapám korán ébred, korán kel, és tudni akarja, hogy egyetlen ivadéka örül-e már a reggelnek. Aztán eszembe jut, hol lennék apám nélkül. Ki lennék? Tudnék-e Solohovról, Ajtmatovról, Garcia Marquezről? Tudnám-e hogyan kell jó kolbászt tölteni, gép nélkül betont keverni, tudnám-e milyen, amikor a rántotta Arany-ballada ízű, mert míg falatozom iskola előtt, apa felolvas nekem? Tudnám-e milyen Erdély, Szlovákia, Lengyelország? Tudnám-e milyen hajnalban a Schönbrunni-kastély, érteném-e ha vendég jön hozzánk, akkor szélésre kell tárni a spájz ajtaját és roskadásig kell teríteni az asztalt? Sejteném-e milyen egy saját hétvégi házban ébredni a dombrádi Tisza-parton? Tudnám-e mit jelent magyarnak lenni, magyarként élni, létezni határon innen és túl? Tudnék-e könnyezni egy Ady, József Attila, vagy Radnóti versen?  

Mesélhetnék csodálatos, ma már hihetetlennek tűnő végtelen utazásokról, hogyan bírja egy narancssárga Kispolák a Magas-Tátra hegyei között, hogyan aludtunk kocsiban, a Wawel tövében, miközben a lengyel szél épp fel akarta borítani a motorbicikli nagyságú szívvel rendelkező cseppautót. Vagy, hogyan indultunk el 1988. júniusában Nyugat-Németországba Nyírbátorból. Át a kurta autópályás országon, rossz szagú ÁFOR kutakon tankolva, de csodálkozva Bécsen, a melki apátságon, várakon, kastélyokon, a távolból bámulni a távoli Walhallát, Regensburg mellett, számtalanszor átkocsikázni a kék Duna felett, majd 1600 kilométer és 26 óra után megérkezni Észak-Rajna-Vesztfália egyik nagyvárosába, Dortmundba. Csak mert látni akarja, milyen jól megy az unokahúga dolga. 

Apám hős, apám ezermester, filozófus, hentes, agrárzseni, építész, irodalmár. Apám kazánt tervez, kivitelez, Tisza-parti házat épít, és amikor esténként félálomban hallgatózom, hallom hogy az ebédlőasztalnál a Jóisten jön hozzá hogy átbeszélje a teremtés garanciális problémáit…  

Apám, anyai nagyapám ellentetje. Ott a másik idol. Az elveszett színész, a nagy természetű apagyi verzióban kiadott Bessenyei Ferenc, az apagyi Simándy, a borral barát kántor, a nyakas református, mégis a konzervatív, vidéki Magyarország élő szobra, hirtelen haragú, a kaszát mindig a szilvafán tartó, a sezlony végénél kisbaltát őrző, nyers erő és ennek ellenére a meghatódni, könnyezni képes, duplaipszilon kromoszómás Jóisten-ministránsa.

És persze sorolhatnám még az apákat, hogy megértsük a fiakat. Most apák napja lenne, ha nem poénból írnánk a naptárba. De hát én itten most valamiféle köszönetfélét rebegnék. Hogy köszönöm szépen, hogy apám az apám, hogy nagyapám volt a nagyapám. Köszönetet kéne mondani, hogy a vér nem vált vízzé, hogy előttük ott sorakoznak a családfők, katonák, atyák és apuskák kiket még névről sem, vissza Ádámig…

És kerekíteném a mondatot, de még a biológia szerint is csak a mitokondriális anya a biztos, és a pattintott kőkorszaki postásnak is köszönni kéne. Hátha.

És mégis csak annyit írok, sose voltak idoljaim, sztárjaim, hőseim, apámon és az ismert nagyapámon kívül!     

Vajon szeret-e az Isten? Került-e elé az életrajzom? Tudja-e ki lakik a szívemben? Hogyan szeretem a rántott húst? Vajon tudja-e mikor, hol éreztem magam a legjobban, hol voltam a legboldogabb? Vajon úgy gondol-e rám, mint gyermekére? Vagy csak a tékozló fiúra?  

Tudod, az jutott eszembe, ha egyetlen napot, 24 órát megismételhetnél az életedben, kivel lennél hol lennél, merre, kivel, mit csinálnál? Ha egyetlen egy napot ismételhetnél meg az életedből?

És ha csak egyetlen ember lenne, akinek elmesélhetnéd, kinek mesélnéd el?

Megjött a nyár. Kicsapta az ajtókat, ablakokat. Megjött az élet. Itt van velünk az Úr, mulat, velünk iszik, velünk hallgatja a zenét.

És te közben el-elmélázol? Vajon merre jársz? Tengerparton? Hegyek tetején? Tengerszemek partján?

És én meg azt mondom, nem az a lényeg, hol, hanem hogy kivel… Hogy kivel.

Ki az, akivel egyetlen paplan alá bújnál és néznéd a másik arcát, hallgatnád, ahogy azt suttogja: szeretlek.

És nem az számít, hogy hanyadik névnapod, szülinapod. Csak az számít, hogy az az egy, akit vársz, ott van-e, ő mondja-e, hogy az isten éltessen!

Öcsi bácsi! Nem baj ha letegezlek? Hogy jövök én ahhoz? Ugye? De olyan gönci barackom van! Ráadásul Beregsurányból! Tessék már egy kupicával elfogadni és akkor belefér a pertu? Bele ugye?

Látom kipirult, a nagy szurkolástól, nem az én pálinkámtól. Öcsi bácsi! Győztünk! Angliában! Ugye ilyen nincs is??? Ugye ez hihetetlen, mint akkor ’53-ban azon a hűvös novemberi napon!?! Az évszázad mérkőzésén. És ennek az évszázadnak is lesz egy magyar-angolja, Öcsi bá’! Lesz egy nap, 2022. június 14-e, amit a magyar futball történelmébe arany betűkkel vésünk; négyet lőttünk Angliában. És kész!

De szeretem ezt kimondani. Sőt a kedvenc városom Wolverhampton! Birminghamtől egy picit még északnyugatra. Na ott! Pontosan ott! Négyet rúgtunk. Kettőt Sallai, egyet Nagy, meg a végsőt, ami már a K.O. volt, Gazdag! A nyíregyházi Gazdag Dani, aki éppen az USA-ban focizik, és akiért 500 millió forintot kapott a Honvéd!!!

Öcsi bá'! Erre vártunk!!! Erre kérem. Hány évtizede? Hányszor imádkoztunk, kérleltük a Jóistent, hogy az Aranycsapat után, küldjön nekünk néhány aranylábút, akik majd úgy lőnek gólt, ahogy ma a fiúk? Tudjuk, a labdabirtoklást még tanulni kell, nem kell ennyire magunkra húzni az ellenfelet. Na de ezek világsztárok. Ugye Öcsi bá’? Ezeknek ezt a győzelmet ki kellett volna rázni a kisujjukból! De amikor simán lefutjuk Sterlinget? Amikor Kane luftot rúg, amikor Southgate a pálya szélén a száját harapdálja? Tizenkétszer érnek többet mint az egész magyar csapat!

Édes istenem, micsoda este! Nyíregyházán négyszer robbant fel a Kossuth tér, szólt a Ria-Ria-Hungária és azt találgattuk este tizenegykor, a miniszterelnök nem jelenti-e be, holnapra rendkívüli munkaszüneti napot, és ezentúl nem lesz-e június 14-e nemzeti ünnep?

Öcsi bá'! Nem lesz olcsóbb a kenyér reggelre, se a benzin, de még az Euro-árfolyam sem javul majd, de valahogy, mint Sütő Andrásnak, édesanyánk könnyebb álmot ígér nekünk. Labdával, szép piros-fehér-zöld mezben.

Mi meg félálomban az Aranycsapat mellett, szépen felmondjuk a mai magyar, csupaszív válogatott vezetékneveit is.

Az angoloknak meg vigasztalódást kívánunk!

A Brewdog Elvis Juice, meg a Premier League azért még mindig a legjobb a világon…