Apám ébreszt. Régóta. Néha úgy érzem olyan régen, hogy azt már meg sem érdemlem. 

- Hogy vagy fiatal? – kérdezi  frissen, üdén, még a hangja is beretvált, arcvízes, jószagú, én meg álmos vagyok, kívánnám hogy megforduló szemem még kacsintva nézzen szét, ködében csalfán csillogó eszemnek, és a mindennapos agy-vérszegénység még boruljon rám egy kicsikét…

Az édes álmon úrrá léve, a renyhe izmoknak azonnal parancsolnék, hogy a hang a reggelhez és édesapámhoz illően, szinte pattogjon, szépen artikulálva szóljon a telefonba;

- Jól! - de érzi ám atyám, hogy füllentek és álomízű a szó, keveset is beszélek. Legyint békén hagy;

- Nem lesz belőled semmi! - teszi hozzá nevetve. 

Nagy játék ez. Mindig is az volt. Édesapám korán ébred, korán kel, és tudni akarja, hogy egyetlen ivadéka örül-e már a reggelnek. Aztán eszembe jut, hol lennék apám nélkül. Ki lennék? Tudnék-e Solohovról, Ajtmatovról, Garcia Marquezről? Tudnám-e hogyan kell jó kolbászt tölteni, gép nélkül betont keverni, tudnám-e milyen, amikor a rántotta Arany-ballada ízű, mert míg falatozom iskola előtt, apa felolvas nekem? Tudnám-e milyen Erdély, Szlovákia, Lengyelország? Tudnám-e milyen hajnalban a Schönbrunni-kastély, érteném-e ha vendég jön hozzánk, akkor szélésre kell tárni a spájz ajtaját és roskadásig kell teríteni az asztalt? Sejteném-e milyen egy saját hétvégi házban ébredni a dombrádi Tisza-parton? Tudnám-e mit jelent magyarnak lenni, magyarként élni, létezni határon innen és túl? Tudnék-e könnyezni egy Ady, József Attila, vagy Radnóti versen?  

Mesélhetnék csodálatos, ma már hihetetlennek tűnő végtelen utazásokról, hogyan bírja egy narancssárga Kispolák a Magas-Tátra hegyei között, hogyan aludtunk kocsiban, a Wawel tövében, miközben a lengyel szél épp fel akarta borítani a motorbicikli nagyságú szívvel rendelkező cseppautót. Vagy, hogyan indultunk el 1988. júniusában Nyugat-Németországba Nyírbátorból. Át a kurta autópályás országon, rossz szagú ÁFOR kutakon tankolva, de csodálkozva Bécsen, a melki apátságon, várakon, kastélyokon, a távolból bámulni a távoli Walhallát, Regensburg mellett, számtalanszor átkocsikázni a kék Duna felett, majd 1600 kilométer és 26 óra után megérkezni Észak-Rajna-Vesztfália egyik nagyvárosába, Dortmundba. Csak mert látni akarja, milyen jól megy az unokahúga dolga. 

Apám hős, apám ezermester, filozófus, hentes, agrárzseni, építész, irodalmár. Apám kazánt tervez, kivitelez, Tisza-parti házat épít, és amikor esténként félálomban hallgatózom, hallom hogy az ebédlőasztalnál a Jóisten jön hozzá hogy átbeszélje a teremtés garanciális problémáit…  

Apám, anyai nagyapám ellentetje. Ott a másik idol. Az elveszett színész, a nagy természetű apagyi verzióban kiadott Bessenyei Ferenc, az apagyi Simándy, a borral barát kántor, a nyakas református, mégis a konzervatív, vidéki Magyarország élő szobra, hirtelen haragú, a kaszát mindig a szilvafán tartó, a sezlony végénél kisbaltát őrző, nyers erő és ennek ellenére a meghatódni, könnyezni képes, duplaipszilon kromoszómás Jóisten-ministránsa.

És persze sorolhatnám még az apákat, hogy megértsük a fiakat. Most apák napja lenne, ha nem poénból írnánk a naptárba. De hát én itten most valamiféle köszönetfélét rebegnék. Hogy köszönöm szépen, hogy apám az apám, hogy nagyapám volt a nagyapám. Köszönetet kéne mondani, hogy a vér nem vált vízzé, hogy előttük ott sorakoznak a családfők, katonák, atyák és apuskák kiket még névről sem, vissza Ádámig…

És kerekíteném a mondatot, de még a biológia szerint is csak a mitokondriális anya a biztos, és a pattintott kőkorszaki postásnak is köszönni kéne. Hátha.

És mégis csak annyit írok, sose voltak idoljaim, sztárjaim, hőseim, apámon és az ismert nagyapámon kívül!